(A Népszava haditudósítójától)
Tíz napon keresztül kergettem loholva a történelem tovarobogó viharát, tíz napon át vitt a vonat, vonszolt a parasztszekér, röpített az autó, üldözött és üldöző hadseregek világot rengető és mindenre rátaposó lépteinek nyomában és most, amikor számot kellene adnom róla, hogy mit láttam: összefut minden ámuló szemeim előtt és elakad a szavam. Én nem tudom, hogy mit láttam; egyetlen megrázó képbe folyik össze az egész, nincsen kezdete és nincsen vége: a háború szagát, izét _ éreztem, eget-földet megreszkettető hangját hallottam és alig bírom elviselni a benyomásaim súlyát és lesújtva érzem, hogy szánalmas dadogás minden kísérlet, amely valamit megakar rögzíteni abból, ami most a világon végbemegy. Oroszlengyelország meghódított területein jártam és részeg vagyok az impresszióktól, amelyek rámszakadtak. Könny, verejték és vér áztatta az országutakat, amerre elhaladtam, a mezőt, amelynek árva füvét tapostam, az erdőt, amelynek szomorú, megtépett fái között bolyongtam. Azokhoz tartozom és azokkal érzek, akik ezeken a kietlen mezőkön előrementek, akik átvágták magukat ezeknek a vadonoknak tépő bozótjain és azért szorítja össze a szívemet az, amit erre látok.
Romok között
A fehér cár birodalmának nagy darabját hasították le már az egyesült magyar-osztrák-német fegyverek. Oroszlengyelország túlnyomó részében magyar, osztrák és német katonák parancsolnak. Elkeseredett, véres, vad és áldozatokkal teljes harcoknak az eredménye ez. Az út, amerre jártam, beszédes nyomait hordozza ezeknek a tusáknak. Házak, amelyekben néhány hónappal ezelőtt még békés családok éltek, rommá lőve, szénné égve az úttesten. Falvak helyét néhol csak romhalmaz jelzi, házsorokat söpört le a föld színéről a háború egy-egy rándulása. A vasúti állomások helyén egy-egy düledező kormos kémény tátong. Fölrobbantott hidak, fölszaggatott sínek, föltépett töltések, levegőbe röpített víztornyok jelzik, hogy erre hónapokon keresztül nehéz csaták dúltak. Es különös, de a pusztítások nagyobbrészt a vert orosz seregek kezétől származnak, akik mielőtt valahonnan menekülniük kellett, igyekeztek mindent a föld-del egyenlővé tenni.
Közkatonák sírjánál
Törpe fenyők szegélyezik a sík területeket amelyeket. szétmarcangolt a harc.. Elhagyott csatatér egész Oroszlengyelország. A földet mindenütt fölszaggatta a háború. Futóárkok és lövőárkok kígyóznak és kergetik egymást. Egymás mellett, egymás után, szemközt, keresztbe, lépésnyi távolságokra tátonganak a megviselt árkok: mi mehetett itt végbe, milyen kétségbeesett, milyen végső tusát vívhattak itt a közkatonák, hogy téphették, marhatták, hogy ölhették egymást. A közkatonák mit művelhettek itt, mielőtt győztek vagy meghaltak. A névtelen, bátor közkatonák, akik otthagyták a hűséges feleségüket, a kedves gyermekeiket. A kisfiúkat, a kékszemű kislányukat és elmentek Magyarországból Oroszlengyelországba. Sokan meghaltak ám, hiszen győzelmet kivívni áldozatok nélkül, hős, elvérző mártírok nélkül nem lehet. A lövőárkok mentén itt is, ott is kiütközik a földből egy-egy kereszt: elesett katonák egyszerű fejfája. Katonasírokkal van telehintve Oroszlengyelország vérrel, verítékkel és könnyel öntözött földje, magyar katonák, német katonák, osztrák katonák, orosz katonák pihennek ott békés közelségben egymás mellett; most nem bántják egymást..
A magyar katona fejfáján magyar fölirat, a németén német, az oroszén orosz; egyiknek a sírján fenyődísz, a másikén csákó, a harmadikén sisak, a negyedikén olvasó, az ötödikén srapnelhüvely, az, amelyik kitépte a szívét, a hatodikén, a századikén, az ezredikén; nincsen is vége, olyan sokan szunnyadnak békében, egymás mellett, lehanyatlott a kezük, már nem tudnak szúrni, döfni, megölték egymást, ellenségek voltak, de már nem haragusznak egymásra.
A közkatonák, a magyarok, a németek, az osztrákok, az oroszok, akiknek sírja ott domborul egymás mellett a végtelen orosz mezőkön. Tiszteljétek a közkatonákat!
Göndör Ferenc Népszava 1915. január 25.