Hetven és hetven

Publikálás dátuma
2015.02.07. 09:40
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
A magyar Holokauszt Emlékév lezárult, így-úgy, de lehetőséget adott az emlékezésre, és arra, hogy ne felejtsünk. Hogy ne felejtsük történelmünk szörnyű részét, a Soát, amelyre mindenkinek emlékezni és emlékeztetni kell! Most egy újabb év, amely követeli, ne felejtsünk!

A holokauszt 70. évfordulójának emlékéve szinte még véget sem ér, 2015-ben újabb 70. évfordulóra kell emlékeznünk.

1944 utolsó mártírjai

1944 decemberében egy titokban sokszorosított lap ekképp írt: „Közel száz éve, hogy honvédtiszteket akasztottak Magyarországon. Aradon történt 1849-ben, hogy honvédtábornokokat állítottak bitó alá a véres kezű német Haynau parancsára. Akkor is az ország szabadságáról volt szó. De akkor a császári reakció maga végezte el ezt a hóhérmunkát, míg most a Gestapo bérencei, maguk a nyilasok. Ők vetik a hurkot azok nyakába, akik bátor, jó hazafiként az országot és népét ki akarják menteni a német hordák rabságából. Ami azonban nem sikerült Haynaunak bitókkal, nekik sem fog sikerülni...” – állnak a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága derék tisztjeinek, Kiss Jánosnak és társainak, az ország új vértanúinak kivégzését követően megjelent írásban. 1944 utolsó hónapjának utolsó napjáig sajnos még sok mártírt kapott a nemzet; többek között a sopronkőhidai börtönben kivégzetteket, köztük a neves újságíró-politikust, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, s nem utolsó sorban Salkaházi Sárát, akit 1944. december 27-én este mezítelenre vetkőztetve lőttek a jeges Dunába.

Ezekben a decemberi napokban még működtek a koncentrációs táborok, köztük Dachau is, ahol olyan emberek raboskodtak a magyar antifasiszta ellenállás jeles tagjai közül, mint egykor a Népszavába is író Döme Piroska, vagy a kiváló szobrász, Goldmann György, vagy a dachaui papi blokkban raboskodó Eglis István hittanár, a munkások papja, az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztályok) titkára, a német megszállás idején a náciellenes Magyar Front tagja (Keresztúton-Egy magyar pap Dachau poklában - címmel a közelmúltban látott napvilágot memoárja). Eglist 1944. december 5-én tartóztatta le a Gestapo, 19-én, karácsony előtt kerül a dachau láger papi blokkjába. Oda, ahol a neves, szentéletű olasz szerzetes, Giuseppe Girotti is sínylődött. Decemberben járvány tizedelte a tábor lakóit, Girotti nem tudott ellenállni, legyengült. Váratlan halálát egy injekciónak tulajdonították. Az antifasiszta-zsidómentő szerzetest 2014 tavaszán boldoggá avatta az egyház. A felsorolt magyar személyek közül Döme és Eglis túlélte a megpróbáltatásokat, Goldmannt a tífusz ragadta el.

Új élet a romokon

1945. január 27-én a Vörös Hadsereg 322. lövészegysége felszabadította az auschwitz–birkenaui koncentrációs tábort. Ugyanezen a napon a balfi munkaszolgálatos tábor pribékjei halálra verték a magyar irodalom egyik szellemóriását, A Pendragon legenda népszerű szerzőjét, a budapesti, Vas utcai iskola egykori tanárát: Szerb Antalt.

Pár napra rá megkezdődött a háború magyarországi szakaszának legpusztítóbb eseménye, a „második Sztálingrádnak” titulált budapesti ostrom, a magyar főváros bevétele. Itt nem szabad elfeledkezni a Variházy Oszkár parancsnoksága alatt álló, az ellenállás mintegy 2500 katonából szervezett legnagyobb alakulatáról, amely ekkor már részt vett a harcokban. Közülük mintegy hatszázan hősi halált haltak. 1945. február 13-án Budapest megszabadult a nyilas rémuralomtól, a fasiszta megszállók és kiszolgálóik barbarizmusától. A frontvonal áprilisra túlhaladt az országon, április elejére fellélegezhettek az ország üldözöttjei. Az óvóhelyekről előmerészkedhettek a túlélők, a romokon egy szabad és békés élet reménye kezdődhetett.

A reményé; még akkor is, ha többeknek hamar meg kell tapasztalniuk azokat az atrocitásokat, amelyekkel a szovjet hadsereg is élt. Mint arról „Két éjszaka nappal nélkül” - című munkájában Sulyok Dezső kisgazdapárti, antifasiszta politikus írt, akit sokak reménye szerint, hosszú évtizedek után, 2015 májusában halálának évfordulóján talán hazai földben helyezhetnek örök nyugalomra. Sulyok, aki szintén felszabadítóként üdvözölte a vörös hadsereget. „…úgy gondolta és helyesen gondolta, hogy nemcsak egy végről van szó 1944 és 1945 fordulóján, nemcsak egy összeomlásról van szó, hanem valaminek a kezdetéről is, most lehet felépíteni azt a demokratikus államot, amelyről a harmincas években a magyar parlamentben oly sokat beszélt, amikor kritizálta a fennálló, mai fogalmaink szerint Horthy-rendszert…” – írja róla Szerencsés Károly történész.

Bernáth László, holokauszt-túlélő, a magyar újságírás doayenje a következőket fogalmazta meg nemrégiben egyik cikkében: „...Akik 1945 tavaszán Budapesten éltek, rendszerint a szovjet csapatok bevonulását (győzelmét), mint időhatárt, az „ostrom utáni” kifejezéssel emlegették. A „felszabadulás” mint olyan nem nagyon került elő. Ami sok szempontból érthető. Ezrek, ha nem tízezrek számára korábbi egzisztenciájuk elvesztését jelentette ez az új korszak. Mások számára az üzlet vagy még sokkal nagyobb tulajdon elvesztését hozta magával. (Nem beszélve a háborús bűnösök félelmeiről.) Ismét mások – nagyon-nagyon sokan – csak féltek a „ruszkiktól”, hiszen 25 éven át csak rosszakat, helyenként borzalmakat hallottak róluk. (S nem is azokról a borzalmakról, amelyek valóban megtörténtek Sztálin idején.) …S ami azt illeti, kár lenne tagadni az orosz katonák nők elleni erőszakoskodását, s azt a törekvést, hogy minden áron „csaszit”, azaz órát zabráljanak. Arról csak nagyon elvétve hallani, hogy ha ilyen erőszakoskodó katonát elkaptak, kivégezték. Az órákkal kapcsolatban érdemes elolvasni Horthy Istvánné emlékiratait. Egyebek között arról számol be, hogy az amerikai katonák elvették az aranyóráját… Igenis az ország felszabadulása volt 1945. április 4-e, akár kicsit előbb vagy később, amikor a szovjet csapatok elfoglalták az egész országot. Először is megszabadult az ország a negyedszázadon át uralkodó elittől… az igazságtalan nagybirtokrendszertől, az erre „felvigyázó” csendőröktől és az ezeket kiszolgáló hivatali apparátustól, amelyek minden terhét a kisbirtokosok és a százezres nagyságrendű, föld nélküli cselédek és napszámosok teremtették meg… Nem érdemes sorolni mi mindentől szabadították meg az országot – nem csupán a túlélő zsidókat – a Vörös Hadsereg óriási véráldozatokat szenvedő szovjet katonái…”

Emlékezzünk az ellenállókra!

A 2015-ös esztendő újabb emlékeztető esztendő. Hazánk, Európa, a világ a hét évtizeddel ezelőtti tavaszon megszabadult meg a fasiszta fenevadtól. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) elnöksége a közelítő felszabadulási évfordulókra való tekintettel felhívást tett közzé, amelyben kéri a magyar kormányzatot, hogy a hetvenedik évfordulón kiemelten méltassa a hitleri fasizmus fölötti történelmi jelentőségű győzelmet, amely véget vetett a vérontásnak, és – habár rövid ideig – plurális demokráciát hozott hazánknak.

„Az évforduló alkalmából kérjük, hogy az ország függetlenségéért és szabadságáért életüket áldozó antifasiszta nemzeti ellenállókról méltóképpen emlékezzék meg és gondoskodjék még meglévő emlékhelyeik felújításáról. Feltétlenül szükségesnek tartjuk azt is, hogy a tananyagokban, az állami intézmények által tartott megemlékezéseken, a közintézmények kommunikációjában hitelesen mutassuk be a második világháború eseményeit és mondjuk ki bűnösnek azt a politikát, amely honfitársainkat, tragikus módon, a rossz oldalon a háború vágóhídjára küldte. Kérjük a kormányt, hogy a második világháború befejezésének napját nyilvánítsa nemzeti emléknappá… Megfontolásra javasoljuk a kormánynak, hogy e civil szervezetek részére megfelelő pénzalapot különítsen el a hitleri fasizmus feletti győzelem 70. évfordulójának méltó megünneplésére. Az antifasiszta magyar nemzeti ellenállás megismertetéséhez, a történelmi emlékezet megőrzéséhez kívánatosnak tartjuk, hogy a kormány képviselői az érintett társadalmi szervezetekkel, így az immáron hetvenéves MEASZ-szal is, vitassák meg azokat a további lépéseket, többek között egy emlékház létrehozását, amelyek hatékonyan szolgálhatják e célokat.” – áll a 2014. novemberében közreadott közleményben.

A náci-fasizmustól való megszabadulás évfordulója több európai ország emlékezetpolitikájában kiemelkedő helyen van. Az olaszoknál nemzeti ünnep a Felszabadulás Napja, a „Festa della Liberazione”, példaértékűen ünneplik antifasiszta hőseiket, mártírjaikat. Pártpolitikai hovatartozástól függetlenül együtt vannak, s méltón hajtanak fejet.

Tanulhatnánk tőlük…

Atlantisz örvénye - a beatkorszak emlékei

Publikálás dátuma
2015.02.07. 09:30
FOTÓ: NÉPSZAVA
Kontinensnyi távolságból és annál még távolabbi emlékek dzsungeléből szabadította ki, s mozgósította az érzelmeimet, sőt vele egy ideig mindennapi tevékenységemet - a magam számára is a legmeglepőbben – a Beatünnep 50 koncertet megelőző (felvezető) néhány hét. A mai kor digitális technikája, a YouTube révén megannyi koncertre látogathattam el - ahol valaha részt vettem, s ahol nem – sőt: életemben először blogot indítottam, kis filmecskék és szövegforgácsok új műfajával kísérletezgetve a demokratikus felületen, ahol a feltöltések sűrű szövevénye és a lelkes, vagy perlekedő kommentek révén egy kollektív regény folyamába sodródhattam.

- Akik nem éltek ebben, fingjuk sincs az egészről! - csak ugatnak, mint kutya a holdra! - nem bántásra mondom. Én átéltem az ízét ennek a kornak, így vagy úgy, fiatal csikó voltam és tele energiával. Most "ez" csak a szép emlékek közé tartozik és ez így tök ok. Azért, ha kell, még rúgok, s tömöm a lányokat gőz erővel 22 évi házasságból szabadulva, mert ez az élet, éljenek a csajok! És fel a fejjel! Mindenkit vár valaki, akin ütheted a ritmust, s akin szól az ének - így ír a "Ta tarada dam" szám egyik kommentátora. A muzsikához tartozó arcokat, jellemző színtereket – mint a reneszánsz festmények nagy perspektívájú háttereit – nem, vagy nemcsak a koncert felvételek, a táncdalfesztivál közvetítések, hanem a beatkorszakkal együtt lélegző-teremtődő filmek idézték vissza a legérzékletesebben. Bacsó Péter: Szerelmes biciklisták, 1965, Banovich Tamás: Ezek a fiatalok, 1967, Mészáros Márta: Eltávozott nap, 1968)

Csak egy "pogány ünnep" lett

A szintén digitális-kori kommunikáció révén napra, sőt, percre kész e-mailek révén az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a távolság – térben és időben – szinte elengedhetetlen feltétele a korszakkal való azonosulásnak, erre sem a mai Magyarország, sőt: maga az a "nagy" koncert sem alkalmas. Kiderült, hogy csak én ajzódtam fel ennyire, mert a 2014-től búcsúzó – és bizony e lényeges mozzanatot más gondjaitól nem látó – "Láss, Láss, ne csak nézz!" - Budapest ezt egy sokadik bőrt lehúzó hakninak fogta fel, csalódva, hogy a beatkorszakot megtestesítő, már-már történelmi ikonok csak "áruvédjegyként" szerepeltek.

Így számolt be a koncertről egy Londonból az eseményre hazalátogató levelezőpartnerem:

"Kedves János! Nem vesztettél semmit, nagy csalódás volt, pedig nagyon vártam. A probléma az volt, hogy ők keveset énekeltek és most van egy színház, a Játékszín az Oktogonnál, ahol fut egy produkció, Illés dalokat énekelnek fiatalok, borzalmas külsejű énekesek, még szörnyűbb hanggal, és felismerhetetlenek a dalok. Én majdnem eljöttem. Ők még mindig jók, Levente még mindig jól énekel. A vizuális hatások a háttérben nagyon hatásosak voltak. A kezdet különösen, amikor őket vetítették hosszú hajjal, fiatalon, energikusan. Bródy egyedül elénekelte a Sárga rózsát. De a hangulat sem volt igazán jó és sokan el is mentek. "

Több évtizedes érdektelenségemből (valójában: a jól védett emlékeimből) meglehet, az mozdított ki, hogy egy régi írásom, s egy könyvem címét láthattam majd egy éven át egész Budapesten kiplakátozva. A koncert szervezője, Rosta Mari ezt írta: "Drága János! December 28-án az Arénában nagy koncerttel ünnepeljük az Illés zenekar megalakulásának 50. évfordulóját. Levente a Beatünnep címet szeretné adni az eseménynek. De ez a Te könyvcímed! Kölcsönadod? Természetesen jogdíjért és sérülés nélkül visszaadjuk."

Noha abban a "Beatünnep" esszében is (Valóság, 1978) a beatkorszakot már lezárt periódusnak írtam le. A mozgalmat és a kultúrát a kereszténység története sémájához hasonlítva, amelyben a kisközösség intézményesül és misztifikálódik roppant egyházzá, s már csak egy "pogány ünnepen", a tabáni május elsejéken mutatja fel igazi, "nembeli" arcát. De néhány évre rá, 1981-82-ben, a "Beatünnep vége" című összefoglalásomban már ennek a kihunyását és kiábrándító kiüresedését is konstatálni véltem. Az írásokat összegyűjtő könyvben (Beatünnep után, 1986), amely négy évet várakozott a megjelenésre, én, az egykori Omega klubtag, Kex, Mini, majd Syrius és Beatrice rajongó, sőt támogató "tudósi" elfogulatlansággal állapítottam meg, hogy a magyar beatkorszakot a legegyetemesebben az Illés, vagy inkább a Szörényi-Bródy szerzőpáros teljesítette be a leginkább.

Minden másképpen lesz holnap

Ezért emelkedhet – teljesen függetlenül a konkrét megvalósulástól, sőt annak ellenére is – az együttes immár végső búcsúja a szórakoztatóipari alkalom fölé. Mert az emblematikus zenészek utolsó fellépésével egy korszak nem lezárult, hanem elsüllyedt. Bármilyen elidegenítő körítésben is, de az eredet hangja szólalt meg utoljára – amely elkezdte és lezárja a fél évszázadot - mielőtt fölolvad a "kollektív tudatalattiba". Egy nemzedékébe, a magyar beatnemzedékébe, s rajta keresztül - így, vagy úgy - minden folytatásba.

Magyarországon a beat- és a Kádár János nevéhez társított történelmi korszak egybeesett. Bármilyen igaz is legyen ez a tény, csak a felületet karcolja, mert tér-időnek ehhez az elbeszéléshez nincs sok köze. A rendszernek, legfeljebb, a számára kihívást jelentő újszerű kulturális mozgalom kezelésében volt különleges a hozzáállása. Ez azonban elmondható az élet összes életjelenségével kapcsolatban is. Ugyanis a beat az egyetemes kultúra olyan egyedi virága, mint minden igazi művészeti mozgalom, amely lényegéből adódóan nem ismer határokat. Ahogy ugyanaz a szél az egyik helyen elektromos energiát termelve szélgenerátorokat hajt, s néhány méterrel odébb csak meddő-pazarlón fújdogál. (Ezen minden Hegyeshalomtól Bécs felé tartó autózó elgondolkodik. )

Mint minden irracionális jelenséget, itt is lehetetlen megragadni a (kollektív) lélekből – és nem pedig politikai, gazdasági, társadalmi tényezőkből - eredő spórák keletkezését, amelyek beporozván a korszakot, kibontották belőle a beat-életmód és -életérzést, azt ígérve, hogy "minden másképpen lesz holnap". A második világháború maszkjában alakoskodó apokalipszis után a legérzékibben a beatzene szólaltatta meg ezt a reményt, mert ha a "szót" - "keresem a szót, keresem a hangot" (Illés) - nem is, de a megszólító hangot, azt nagyon is megtalálta.

A lázadás zenéje

A keleti blokkban – s kiváltképpen Magyarországon – e virágpornak sokkal jelentősebb ellen kulturális jelentősége volt, mint az azt megszülő amerikai-brit közegben. Ugyanis a szabad Nyugaton "csak" az életforma elleni lázadásban merült ki, míg a szocialista (állam-diktatúra) rendszerben, a zene, és a köré szervesült jelenségvilág felszippantott és homogenizált minden kényszerűen elfojtott emberi (fiatalságból eredő) ellenállást, ami kiélhetetlennek bizonyult a demokrácia, a szabadság tartós hiányában. Lehet, hogy ez az eredendő oka, és nem az életkorom, hogy a rendszerváltás óta, ez a műfaj – még a nosztalgiáját meglovagló megannyi újra összeröffenés is - oly érdektelen számomra.

Belátom: ez így sommásan igazságtalan – de a nagy teljesítményekhez, nemcsak rendkívüli tehetség, hanem az annak kereteket és formákat nyújtó különleges korok is szükségeltetnek.

Noha a beatkorszaknak a Kádár diktatúrában adatott "megtörténnie" – eredeti és éppen ezért időt állónak mutatkozó muzsika hatotta át, mert az ellene való lázadás ebben a médiumban találta meg a ki- és megélhető terét. Nem "mi", hanem a korszak, a beatkorszak volt fiatal. Ahogy a dallamai is belőle, az ő ifjúság-humuszából virágzottak ki. Noha a gazdag virágba borulásra alkotóan rásegített a vasfüggöny, akár a pálma növéséhez, ama súly, s ami még irodalmi Nobel díjat is termelt nekünk - Kertész Imre a "termékeny depressziót", mint műve megalkotásának meghatározó eredőjeként többször ábrázolta. Az is tény, hogy Magyarországnak történelme során csak egyszer voltak tényleges gyarmatai – "pop gyarmatai", amit a magyar bandák hódítottak a nem is jelentéktelen kiterjedésű blokkban.

A Kádár rendszer (ha ez az elnevezés valamit takar, ahogy a Horthyról is kezd kiderülni, mennyire pontatlan) még nem távolodott el el olyan történelmi léptékű messzeségbe, hogy a történelemtudomány foglalkozhatna vele. Még ha tudat alá is fojtjuk, de még mélyen és zsigerileg benne élünk. Sőt: még a Horthyról elnevezettben is. Hiszen, akár egy tartós használati tárgynak, a társadalmi-politikai rendszereknek is több generáción át tart a kihordási ideje. Ezért még csak regényt lehetne kezdeményezni e korszak emlékeiből - bőven ömlő, patakzó, sőt: a tárgyhoz tartozóan erekciós kilövellésekbe emelkedő-robbanó prousti (Szomory-i) emlékezés-regényt.

A megtermékenyítő virágpor

Egyébként is: fikció a történelem anyagának érzéki sűrítménye, ezért a leggazdagabban ragad meg egy kort, nemcsak a hangulatát, hanem azt is, amiből kibontakozik. Ugyanis egy-egy (magyar) beatkorszakban keletkezett dal sokrétű érzelmi, s nem pedig történeti-esztétikai reakciókat vált ki. Lehet, Gina Lollobrigida, Marlyn Monroo, Brigide Bardot szebb és kívánatosabb, de a lány(ok), aki(kkel)vel magunknak volt módunkban ágyba bújni jelentik - és csak ők jelentik! – a szerelmet. S ennél van-e lényegesebb tapasztalat az életben, kerüljön is rá sor bármilyen rendszerben és korszakban?

Kár is lenne bármilyen történelmi, vagy esztétikai összehasonlítással fáradozni, mert a közvetlenül érintő élmény, tapasztalat csak Magyarországhoz fűződik, ezért minden, ami a magyar jelzővel asszociálható itt, ebben a korszakban: az az egész világ. Aki benne élt, annak ez a teljesség. (Vajon van-e virág, ami nem virágportól termékenyül meg?) A populáris kultúra sajátosságainak megfelelően, és ez az egész világkultúra fejlődésének új, és egyedi fejleménye, e műfaj befogadásához a beleszületés meghatározottságai semmilyen gátat/feltételt nem szabnak.

A magam megfutott pályáját is – már visszanézve – így érzékelem. Mert ez volt a membrán, híd, szövet, hajszálgyökér "népfront" a zsidó és magyar egybeéléshez. (Mint a szintén oly felemelő kezdetben, a reformkorban.) Kiemelkedő megvalósulása a Szörényi-Bródy együttműködésben a maga feszültségeiben is megérzékelődő "Korrobori tánc", s ezért lehet művük a magyar kultúra fejlődésben ebben biztos vagyok – maradandó elem.

A rendszerváltás törésében a békés és reményteli beat-korszakbeli utak a legradikálisabban és a legszélesebb ollóban szétváltak. S mégis, ami a beatkorszakban megszületett és értékké vált: időtállóan működik. És csak együtt. Ez az előnye, a lehet nosztalgikus, újratalálkozásoknak, mert bebizonyítják, hogy csak azoknak a kezén-lelkén tud hitelesen megszólalni ez a tartalom, akik ezt akkor, annak a korszaknak az atmoszférájából kisajtolták. Mert a beatkorszak – a remény korszaka – a színeket, másságokat, sorsokat (sőt: "sorstalanságokat") úgy szőtte egybe, hogy a sokféle, sok gyökerű azonosságaikban rejlő értékeiket megsokszorozta. Nem pedig szétválasztotta és egymás ellen fordította, mint ama nagy eltörés után, amit mindenki – ki erről, vagy arról az oldalról - megtapasztalhatott.

A meg nem talált szavak

Illúzió volt a beat korszak ígérete? Megéltük, ezért van. Ami van-volt (de nem lesz) csak az veszhet el, s hagyhat a "legszebb", mert csak az emlékekben létező "valóságokból" tovább hagyományozható nyomokat.

A rendszerváltás korszaka negyedévszázados vajúdás után végérvényesen lezárult. (Hogy milyen eredménnyel, ez ebből a szempontból nem lényeges.) Ha valami ezt a fordulatot Magyarországon előkészítette, vagy kiérlelte – s ez valóban független a világpolitika alakulásától, nagyhatalmi pólusok összeszikrázásától – az azt megelőző korszak, a beatkorszak érzelmi és mentalitásbeli forradalma volt. A keresés, önmagunk keresésének kora: mert fiaik "keresték a szót, keresték a hangot."

Már nem keressük, mert ma már tudjuk, s ezért felelősen ki is kell mondjuk: nem találtuk meg. Ezért a korszak most a keresés állapotában merevedik ki, mert lepergett anélkül, hogy azt a megváltó hangot, s legkiváltképp ama "szót" nemzedéke megtalálta, kimondta, beteljesítette volna. Azonban, amire emlékezünk, az van, szervesen él és továbbadható, még akkor is, ha egy idő után csak ez marad. Sőt: annál inkább érzékibben és valóságosabban, mert mára valóságon túlivá, "a legszebb valóságokká" ért az ifjúkor tapasztalat. Álljuk körül megrendülten az örvényt, amit most a beatkorszak elsüllyedésekor hagy maga után. Jó ideig kozmikussá végtelenedő magányba ereszkedik le, hogy majd egy újabb özönvíz után, Ararátként bukkanjon a felszínre – mint az aranykor, az ifjúság-boldogság örökre elveszettnek hitt, de megtalált földrésze.

A kőszívű ember és fiai

Publikálás dátuma
2015.02.07. 09:25
FOTÓ: NÉPSZAVA
Éjjel ment a fűtés, kellemes meleg reggelre ébredtem. Szokásos reggeli kávém mellett átlapoztam az újságokat. Kint kemény fagy lehetett, a rigók fázósan gubbasztottak a faágakon. Valamit ki kellene tenni nekik – gondoltam. Szórakozottan nézegettem a címeket. Egy apró betűs hírnél döbbenten leparkoltam: Negyvenöten fagytak meg! Az első mondat így hangzott: "December végéig huszonötről negyvenötre emelkedett a fagyhalál áldozatainak száma Magyarországon." Fölötte hatalmas kép, kukás autó közeledik, gyűjtik a szilveszteri mulatság után összehalmozódott szemetet.

Előző nap délután találomra lapozgattam egy majdnem elfeledett író, Kolozsvári Grandpierre Emil könyveiben. Nagyon hiányzik, leszedné a keresztvizet az oktatásügy anomáliáiról és eltaposná azt a mézesmadzagot, amelyet a pedagógusok orra előtt huzigálnak életpálya-modell címen. Ő legalább igazi érdekvédőjük lehetne, nem paktálna le a miniszterrel, mint némelyik szakszervezeti vezető teszi, és elmondaná megint, ahogy régebben, hogy szükség van kiművelt emberfőkre, nem csak bólogató Jánosokra.

A "csibrákyzmust", hülyeséget kipellengérező író egyik megjegyzése szerint a magyar líra legszebb sorát Mécs László írta le: "Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld." Ha volna ilyen verseny, sok szép sort lehetne benevezni. Én például igen kedvelem József Attilának ezt a sorát: "éreztem, bársony nesz inog." A "bársony nesz" lenyűgöző! És még inog is! A költő hazafelé ballagott, s ámulattal figyelte a balzsamos éjszakát. És egyszerre megtorpant: szíven ütötte a látvány: "és háltak az utcán". Abban a híres-nevezetes rendszerben is megesett: hajléktalanok aludtak szegényes rongyaikba csavarva az utcán! A vers azt sejteti: nem téli a látvány: "tapsikoltak a jázminok". Miközben a költő a szívszorító látvánnyal szembesült, valahol éppen pezsgős fogadást rendeztek. Ünnepelték a házigazdát, aki arról beszélt a parlamentben, hogy életcélja az ország felemelése. Mert a képviselők mindig és minden rendszerben ezt ígérik, miközben vannak, akik "hálnak az utcán". Az autóból vagy a taxiból persze ezt nem látni…

Ferenc pápa, aki ugyancsak jogosan lehetett volna az év embere 2014-ben, újra meg újra felemeli szavát a szegénység ellen. "Kövessük Jézus példáját!" – figyelmeztet –, aki körüljárt jót cselekedve, és ismételten ráirányította a figyelmet a második főparancsra: úgy kell szeretnünk a másik embert, mint önmagunkat! Ezzel kapcsolatban érdemes megfogadnunk Márai Sándor figyelmeztetését: "Az ember csak úgy és annyira tud fejlődni, amennyire képes szeretni másokat, jobban, mint önmagát." (Az Ajándék az egész élet című, most megjelent válogatásból.)

Ez után a hír után, hogy december végéig már negyvenöten megfagytak, természetesnek vettem (volna), hogy felemelkedik a kereszténydemokraták frakcióvezetője, és a tőle megszokott megfontolt komolysággal elmondja: intézményesen, állami hatáskörből tenni kellene a szegénység ellen, hogy honfitársaink ne fagyjanak meg a téli hidegben, és a gyerekek otthon is kapjanak enni, mert ez is hozzátartozik a keresztény társadalomszemlélethez. Nem saját zsebünket tömjük degeszre, hanem próbáljunk példát adni szolidaritásból, megértésből!

Lehet, hogy figyelmetlenül, felületesen tájékozódtam, de én csak arra emlékszem: a családok és a lelki élet építésére vasár- és ünnepnap be kell zárni az üzleteket. Nem ártana elgondolkodni, mi a fontosabb: a boltok zárva tartása, vagy a szegények, elesettek védelme… Ezzel kapcsolatban van egy sejtésem, de nem vagyok keresztény politikus, ám nem bánnám, ha a KDNP vezére, aki a miniszterelnök oldalán ül a parlamentben, és mosolyogva, hatalmas bólogatással kíséri kijelentéseit, fülébe súgná: azért a szegényekről se szabadna megfeledkezni! Képzeld, 2014 végéig negyvenöten fagytak meg. De az elnök nem szól semmit. Vadászik. Jézus követőiként jót cselekedve a kereszténynek mondott politikusoknak azonban csak homályos sejtelmük van a jó cselekedetekről, csak olyan helyen járnak körül, ahol tapsra számíthatnak.

Igazságtalan volnék, ha általánosítanék. Az óbudai polgármester például falragaszokon figyelmeztet, mi a teendő, ha nyomorult embert lát valaki, hová, melyik segélyszervezethez forduljon (nem állami szervezethez!). Ügyének tekinti az elesettek gondozását, s nyilván akadnak hasonló gondolkodású és cselekvő társai. Nem szokott győzelmi jelentéseket kiadni. Csendben dolgozik, feltűnés nélkül.

Amikor "az öreg hajós", Márai Sándor Szindbádja felneszelt, tűnődni kezdett, hová lettek a költők. Képzeletében megjelent "Attila" is. Én úgy vettem észre, József Attila, a 20. század egyik legnagyobb költője, egyre kevésbé hatja át a nemzeti tudatot. Egy végtelen bölcsességű, magát irodalomértőnek hívő hivatalos férfiú, komoran vázolta az ennek okát firtató kérdésemre: "Kommunista volt!"

Régi nóta, nem volt az! Viszont a szegények költője volt, és nem volt hajlandó hangfogóval írni, nem félemlítették meg ügyészek és más hatalmasságok, akik azt is kötelességüknek érezték, hogy írók ellen mondjanak dörgedelmes vádbeszédeket, ha merészelték szóvá tenni a társadalmi és politikai élet visszásságait. Manapság még olyan "felelős" politikus is akad, aki az ilyen figyelmeztetéseket az ellenség művének, kívülről támogatott uszításnak nevezi, s nem veszi észre: sosem jó, ha a politika beletenyerel a művészetekbe. Erre gondolhatott a költő, amikor híres versét, a Levegőt! írta. Némi kosztolányis utánérzéssel jellemezte a kort, annak hangulatát, és a személy kiszolgáltatottságát:

Számon tarthatják, mit telefonoztam,

S mikor, miért, kinek.

Aktába írják, miről álmodoztam,

S azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,

Előkotorni azt a kartotékot,

Mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

– Anyám ott született –

Az eleven jog fájáról lehulltan,

Mint itt e levelek,

S ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

S elporlik, szétpereg.

Óh, én nem így képzeltem a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, mely retteg, hogyha választ,

Szemét lesütve fontos sanda választ,

És vidul, ha toroz.

Nagyon sokan valóban nem így képzelték el a rendet. Sem ezt, sem a másikat. Sokkal őszintébb, hatásosabb volna, ha felállna valaki és belekezdene József Attila Mondd, mit érlel… című versébe: "Mondd, mit érlel annak a sorsa / akinek nem jut kapanyél; / kinek bajszán nem billeg morzsa, / ki setét gondok közt henyél…" Nyilván nem jutna a végére, az országgyűlés pallérozott modoráról és cizellált mondatfűzéséről nevezetes elnöke, aki kitiltotta az EU zászlaját, de behappolja a pénzét, máris szólítaná a parlament őrségét, hogy megfékezze az idegen, ellenséges hatalmak bérencét (nyilván a költő is közéjük tartozott), de talán odáig még eljutna a szóló: "Mondd, mit érlel annak a sorsa / ki családjáért dolgozik; / veszekednek, kié a torzsa, / és csak a nagylány néz mozit…"

Mit ér a sorsa? Megmondták, megérdemli a sorsát, aki szegény maradt, nem pasáskodhat a Pasa Parkban, nem csinálhat jó partit a gyerekéből - lakással és szőlővel -, nem villogtathatja a milliót érő óráját, nem lóbálhatja sok százezres aktatáskáját. Úgy kell neki, megérdemli! Úgy van, ahogy József Attila írta: "Az ól ajtaja kitárul. / Lóg, nyikorog, szél cibálja. / Hátha betéved egy malac / s kukoricatábla szalad / csövestül."

De bizony nem jön a malac, a kukoricatábla sem, mert "Uraságnak fagy a szőlő. / Neki durrog ez az erdő. / Övé a tó s a jég alatt / neki bújnak a jó halak / iszapba."

Vajon képes-e a mai költő harmóniát szerkeszteni? Fegyelmezett marad-e, ahogy József Attila kívánta? Vajon érvényesnek gondolná itt és most, hogy "csak a törvény a tiszta beszéd"? Vagy azért megkérdezné: "Hova forduljon az ember…?"

Érdemes volna néha eltűnődni, mi lesz a mai dicsőségből? Hová lesz, amit mohón összegyűjtünk? Volt egyszer egy költő, akinek "még havi kétszáz sose telt". Ő mégis megmarad a nemzet szívében. Onnan nem lehet kiseprűzni. De mi lesz a sorsa azoknak, akik foggal-körömmel védik csalárdul szerzett birtokaikat, s nem hallják, hogy vannak még milliók, akik a haza hűséges fiai lennének, ha lehetnének?

Szerző