Kína, más szemmel

Az elmúlt ősz meglehetősen nagy sajtóvisszhangot kiváltó eseménye volt, hogy a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén a kormányzás alapelveként határozták meg a jog uralmát és az alkotmány mindenhatóságát. Kínai és a jog uralma? Érdekesen hangzik a szókapcsolat. Ha hazánkban az utca emberét megállítják és megkérik, soroljon fel három dolgot, ami jellemző Kínára, hamarabb említené a kommunizmust, a halálbüntetést vagy a népesség szabályozás, mint a jogállamiságot.

A reformok, a demokrácia és a jogállamiság útjának elkerülhetetlensége már 2012-ben szóba került Kínában, párhuzamosan a gazdaság egyenesben tartását célzó intézkedésekkel. Nem kell azért ebből meredek következtetéseket levonni, hiszen a kínai államelnök csak néhány hónapja jelentette ki, hogy politikai rendszerük hatékony, a megkezdett utat kell követni, hozzáigazítani az ország megváltozott feltételeihez. Ami megköveteli a kormányzati rendszer modernizálását, a kínai politika jellegzetes vonásainak további erősítését. Magyarul: nem másolunk, jó ez így, ahogy van, egy icipicit csinosítunk rajta.

A párt őszi nyilatkozata is egy sajátos szocialista jogállamiságról beszél. Napirendre került az alkotmányosság, a szervezeti és az eljárásjogi biztosítékokkal, az igazságügyi rendszer hitelességének javítása, a jogtudatosság elősegítése és a törvényeken alapuló társadalom felépítése. A szólam - eszerint - nincs ellentétben a totális fegyverkezéssel, az atombombával, a cenzúrával, az emberi jogok korlátozásával, a tüntetések rendőri szétverésével.

Persze papíron könnyű okoskodni, elvégre milliárdnyi ember között kell a kínai kormánynak "rendet" tartania. Csak az első világháború utáni években sokak által hozsannázott weimari demokrácia álljon itt elrettentő példaként: a németeknél Adolf Hitler is demokratikus választásokon került hatalomra, ugyanakkor bő tíz év alatt sikerült prezentálnia, hogy a jogállamiságról alkotott elképzelései a közfelfogástól „némiképp” eltérő alapokon állnak. Az eredmény meg ugye mindenki előtt ismert...

Kína más területen már megmutatta az elmúlt évtizedekben, hogy úgy igazából mire is képes. Az 1978-ban kezdődött ipari forradalom gyümölcseként először is szakított a szovjet modellel és a mindenki által lesajnált ország sikeresen ötvözve a tervgazdaságot a piacgazdasággal, felzárkózott a nyugathoz, majd magasabb fokozatba kapcsolva gyakorlatilag átrobogott a világon. A „minden gagyi ami kínai” szlogen már régóta nem érvényes. Ugrásszerűen fejlődik az elektronika, a hadiipar, az űrkutatás, a robotika. És ami a perdöntő: ez nemcsak a valutahegyek árán beszerzett technológia lekoppintásával, hanem milliónyi saját tervvel és fejlesztéssel is szüli az eredményeket. Már-már ott tartanak, hogy vissza kell fogni a fejlődést, mert az intenzív tempó globálisan káros a világgazdaságra.

Ugyanez a metamorfózis könnyen elképzelhető más területen is, legyen az akár a jogállamiság. A nyugati világ egyébként is üdvözölte a pártvezetés deklarációját, hangosan méltatva a változtatásra irányuló szándékot. „Biztos vagyok abban, hogy Kína most a jogrend reformjára törekszik. Azon van, hogy a jogrendet, az igazságszolgáltatás rendszerét egyensúlyba hozza állampolgárainak ambícióival és elvárásaival”- nyilatkozta Charles Powell, Margaret Thatcher egykori brit miniszterelnök magántitkára.

„Nincs ellentét a szocializmus, a demokrácia és jogállamiság között. A demokrácia, a jogállamiság, szabadság, emberi jogok és az egyenlőség nem kapitalista sajátosság, hanem az emberiség közös értékei, a világ közös eredményei (Ven Csia-pao).” Ha nincs ellentét, az egyenlőséget jelent? Ilyen messzire egyelőre ne menjünk. Kína kommunistának vallja magát, a világ annak is tartja, de amennyire kommunista, annyira kapitalista is.

Európai szemmel nehéz megérteni, a kínai átlagember mennyit érzékel a változásokból, ahogy azt sem, hogy ott lebeg-e köztük még ma is Mao-Ce Tung szelleme. A kínai polgár mehet moziba, ha akar. Vehet Rolex órát és Gucci cipőt, ha van rá pénze. Ehet dupla sajtburgert a McDonalds-ban, ha úri kedve tartja, s ha megfárad shoppingolás után, leülhet egy padra pihenni régi Vörös Könyvecskéje társaságában, egy Mao-szobor árnyékába, s olvasgathatja a korábbi vezető gondolatait. De az ideológiai ma már Kinában is másodlagos. Az embereknek a nyugodt, élhető élet, a kiszámítható hétköznapok számítanak, mint minden más országban.

Egyébként miért ne lehetne Kínában jogállamiság? Miért is ne lehetne a kommunista Kínából demokratikus Kína? Kit zavarna ez? Ízlelgessük csak a szavakat. Kínai jogállam. Kínai demokrácia. Chinese Democracy. De azért ne szaladjunk ennyire előre az időben. Ráérünk még, nem holnap lesz...

Elvégre a Guns n’ Roses is majdnem tizenöt évet áldozott rá…