A nagyság átka

Bár lassan negyven év telt el a Baader-Meinhof csoport, más néven a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) vezetőinek halála óta, a német társadalomban ma is élénken él a hetvenes évek erőszakhullámának emléke. Ezekben a hetekben a legismertebb német történelmi múzeumban, a berlini Zeughaus-ban idézik fel a RAF történetét. A kiállítás nyitómondata arról szól, hogy a RAF hadat üzent a „liberális jogállamnak”. Ez a mondat pontosan jelzi, hogy a liberális jogállam a német demokrácia alfája és omegája, minden legális párt és szervezet működésének alapja. Amikor tehát Orbán Viktor a német kancellár jelenlétében elhatárolódott a liberális demokráciától, akkor alaposan lejáratta magát a német közvélemény előtt. Innen kezdve végképp szánalmas a hazai jobboldali média azon igyekezete, hogy a magyar baloldalt vádolja meg az ország negatív nemzetközi megítéléséért. Az Orbán-rezsim negatív külhoni propagandáját kár lenne másra bízni, ezt Orbán Viktor mindenki másnál jobban maga elvégzi.

De volt a budapesti Merkel-látogatásnak egy másik momentuma, amely Németországban – és szerte a világban – szintén nagy figyelmet keltett. A magyar ellenzék és a független média komoly hibát követ el, ha ezt nem veszi ugyanolyan komolyan, mint Angela Merkel Orbán-kritikáját a liberális demokrácia ügyében. A Berliner Morgenpost tudósítója tette fel azt a kérdést, hogy a két kormányfő támogatná-e az Ukrajnába irányuló nyugati fegyverszállítást. (Aminek az ötletét Obama amerikai elnök nem sokkal előbb vetette fel.) Erre a kérdésre mind Angela Merkel, mind Orbán Viktor egyértelmű nemmel válaszolt. A Berliner Morgenpost meg is jegyezte, hogy ez az egyetlen kérdés, amelyben a két kormányfő – illetve a német és a magyar kormány – egyetért egymással.

Az egész német demokrácia - a liberális jogállamisággal, a náci múlt totális megtagadásával, mindenféle kisebbség felkarolásával - a háború elutasítására, a béke mindenáron való megőrzésére épül. Aki ezt nem érti, az semmit sem ért meg a mai Németországból. Egy újabb német-orosz háború, előbb német fegyverek, majd német csapatok Oroszország ellen küldése olyan rémálomnak számít, amelyről beszélni, találgatni sem szabad. Legjobb tudásom szerint egyébként így van ezzel a magyar közvélemény is. A Fidesz olyan sok hibát vét, annyi társadalmi csoportot aláz meg, annyi helyen sérti meg a kultúra szabadságát és a gazdaság elemi logikáját, hogy komoly hiba lenne azért támadni, mert ellenáll a hidegháborús hisztériakeltésnek. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a „szent békevágyba” mindkét ország esetében kevésbé nemes gazdasági érdekek is belejátszanak.

Angela Merkel ma érkezik Washingtonba, és közvetlenül Barack Obama amerikai elnökkel vitathatja meg a fegyverszállítást, az ukrán válságot és általában az Oroszországhoz való viszonyt. Egyiküknek sem lesz könnyű dolga. Obama eredendően nem héja, a fegyverekkel szemben előnyben részesíti a tárgyalásokat és a gazdasági nyomásgyakorlást, de a törvényhozás mindkét házában a keményebb fellépésre hajlamos jobboldalé a többség. A német külpolitikát pedig nemcsak a békevágy, hanem az Amerikával való szövetségesi viszony is meghatározza. Merkel nyilván azzal érvel majd, hogy Oroszországot hosszabb távon nem lehet sem legyőzni, sem leírni, és a nyugati világ alapvető érdeke az, hogy valamiféle „kültagként” számoljon vele a globális stratégiájában. Az iszlám fundamentalizmus fenyegetése, új „lator államok” feltűnése és Kína gazdasági expanziója éppen elég kihívást jelent a Nyugat számára, nem kell Oroszországot szántszándékkal ellenséggé tenni.

Talán közvetlenül nem függ össze a Merkel-látogatással, de Obamának máris sikerült egy csipetnyi borsot törni a németek orra alá. Gyorsan sietett felhívni Alekszisz Cipraszt, hogy személyesen gratuláljon a görög radikális baloldal győzelméhez. Bár üzenete elég homályos, volt, alapvetően mégis a jóindulatot és a támogatás szándékát fejezte ki. Ezt persze könnyen megteheti, hiszen a görög adósság terhe elsősorban nem az ő, hanem Európa és benne Németország vállát terheli. Földrajzi helyzeténél fogva viszont Görögország a NATO egyik legfontosabb délkeleti „bástyája”, ezért a vele való jó viszony fenntartása alapvető amerikai érdek.

A francia elnök és az olasz miniszterelnök Obamánál is lelkesebben üdvözölte Ciprasz programját. Ez sem éppen örömhír Angela Merkel számára. Ha szigorúan elutasítja a görögök adósságot elengedő, csökkentő vagy átütemező kéréseit, akkor sokan úgy érzik majd, hogy önző módon az európai egység fölé helyezi a német gazdaság érdekekeit. S ezzel megkérdőjelezi azt a vezető szerepet az Európai Unióban, amit Németország több évtizedes szívós munkával vívott ki. Ez láthatóan nem is lenne ellenére Párizsnak, amely mindent megtesz egykori befolyása visszaszerzéséért. Ha viszont Merkel enged a görögöknek, akkor az új, euroszkeptikus ellenzéket segíti. De hát Németország egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy kizárólag a saját nemzeti érdekeit követhesse. Nagy alkudozások következnek, sokfordulós játszma, amelyben mosoly, zsarolás, hiszti is lesz bőven. De minden alkudozás jobb a háborúnál.