Még jóformán el sem kezdődött az év, máris arról szóltak a hírek, hogy teljesen megszűnik a méltányossági ápolási díj, ami miatt ki tudja, hány ezer család kerülhet bajba. Egyes információk szerint leépítés jöhet az egészségügyben is, mert a járó- és fekvőbeteg szolgáltatások ötödére nincs fedezet, aztán majd megkezdhetik a roma és nem roma gyerekek „szeretetteljes felzárkóztatását” is. Elfogulatlan európai kimutatások szerint 2008 óta hazánkban félmillióval nőtt a szegények száma, 2,6 millió magyar ember szó szerint nyomorog, 1,4 millió magyar él kevesebb, mint havi 67 ezer forintból, a legkisebb, 7 év alatti gyermekek 42,4 százaléka él szegénységben. Ezzel szemben a miniszterelnök azt állítja, hogy a szegények száma nem nő, hanem csökken, s a 2014-es év gazdasági felemelkedést hozott.
Valóban különös mindez, főleg akkor, amikor a KSH adatai alapján az MTI rekord számú regisztrált hajléktalanról számolt be, valamint több, szegényekkel foglalkozó civil szervezet már arra figyelmeztet, hogy a 2015-re tervezett költségvetés is tovább ronthat a már most is nélkülözők helyzetén. Az újabb szociális megszorítások kétségkívül tovább fogják növelni a szegények millióinak táborát.
Újra és újra megnézem azt a pár perces videót, amelyet az egyik hírportálon láttam az év első napján: egy csepeli hajléktalan pár a mínusz 10 fokban Szilveszter éjjelén, a semmi közepén, őszintén, pityeregve hallgatta a kis rádióból éjfélkor felhangzó Himnusz hangjait. Rajtuk kívül talán e hazában annyira őszintén senki sem hallgathatta azokban a pillanatokban az új esztendő beköszöntét jelző „Isten, áldd meg a magyart”. S mindezt annak tudatában, hogy sem ők, sem a sorstársaik nem várhatnak több szeretetet ebben az évben sem a hatalomtól.
Ugyancsak bejárta a közösségi portálokat az az elgondolkodtató karácsonyi hír is, miszerint a hideg elől templomba akart menekülni egy hajléktalan Bonyhádon, akire rendőrt hívtak, mert záráskor nem akarta elhagyni az épületet. Nagyon fázott az utcán, s a cipője talpa is levált. A kiérkező rendőrök vitték biztonságos helyre, egy hajléktalanszállóra, ahol befogadták. Aztán vidékről is lehetett hallani szívmelengető híreket: például a pécsi Irgalmasok templomkerítésbe épített „Enni adok – enni kapok” – felirattal ellátott zöld színű, nyitható dobozról, amelybe az adakozók élelmiszert helyezhetnek, s aki éhes, onnan ételhez juthat. A karácsonyi hírfolyamok közül többen felfigyeltek a váci püspök szókimondó beszédére is az ország égbe kiáltó hazugságairól, napjaink nyomoráról, arról, hogy igenis a politikai közösségnek, az államnak kutya kötelessége volna saját elesett polgárairól gondoskodnia. „Ki tilthatja meg nekünk, hogy önként és szabadon felkaroljuk egymást?” - kérdezte a püspök. „Segítenünk kell azokon, akik rossz időben, rossz helyen születtek”. Kevesebb nyilvánosságot kapott, de karácsonykor a magyar evangélikus elnök-püspök is szólt az otthontalanná, hajléktalanná válásról, illetve az egyre bizonytalanabb jövőtől való félelemről. A pápa újesztendei hangja is élesen figyelmeztetett: nem keresztény, aki bűnözőkké teszi a szegényeket! Mintha csak Magyarországnak címezte volna e mondatait.
A hatalom 2010 óta állami szintre emelte a hajléktalan emberek üldözését. 2011-ben a fővárosban tiltották be az életvitelszerű közterületen tartózkodást, majd 2012-ben szabálysértéssé nyilvánították a közterületi hajléktalanságot. Miután 2012 végén az Alkotmánybíróság megsemmisítette ezt a törvényt, 2013-ban alaptörvénybe írták az utcán élés büntetésének lehetőségét. A fedél nélkülieket segítő, A Város Mindenkié nevű csoport szerint „2011-ben több, mint 800, 2012. április 15. és 2012. november 21. között 2200, 2013. októbere és 2014. decembere között pedig több, mint 400 esetben indult eljárás utcán élő emberek ellen csak azért, mert hajléktalanok. A kormány 2013-ban összesen 19 millió forintot, 2014-re pedig 227 millió forintot különített el az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásának végrehajtására."
Mintha a múlt század 30-as éveiben élnénk, és nem a 21. század első évtizedének közepén. A fenti tények, híradások kísértetiesen emlékeztethetnek az 1920-as, 30-as évekből fennmaradt fényképekre, amelyeken a "három millió koldus országának" éhezői tömegeit, csont soványra fogyott gyermekeit láthattuk. A második világégés után kerek hetven évvel - szégyenszemre - újból ugyanott tartunk. Éppen ezért ma még jobban össze kell fogniuk mindazoknak Magyarországon, akik szívvel-lélekkel tudnak és hajlandóak cselekedni a szegénység és a nyomor enyhítéséért. Felkarolni, egész évben támogatni egy-egy szegény családot, szomszédot.
Eljött az ideje a szolidaritás, az egymásra figyelés napi gyakorlatának. Ne csak karácsonykor beszéljünk erről a problémáról, ne nézzünk félre soha, ha azt látjuk, hogy valahol napok óta nem füstöl a kémény. Ne forduljunk el, ha azt látjuk, hogy a téli hidegben alig felöltözve mennek iskolába a gyerekek.
A kormány több tiszteletet követel Magyarországnak, ahelyett, hogy maga adna több szeretetet Magyarországnak, rászoruló honfitársainknak! Martin Luther King gondolata legyen az útravalónk: „Mindenki lehet nagy ember, mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.”
