A nagy varázsló

Egykor Jan Peter Balkenendét hasonlították Harry Potterhez, miután azonban a volt holland miniszterelnök már nincs reflektorfényben, a nagy varázsló címét Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök kapta meg a világpolitika színpadának szereplői közül. Míg előbbi külsője, utóbbi ígéretei okán érdemelte ki a hasonlatot. Ciprasz ugyanis tényleg mintha rejtélyes fantáziabirodalom főhőse lenne. Állítólag varázsolni is képes egy olyan világban, ahol nem csak ő, egy egész ország ringatta magát álmokba. A görögök azt hitték, tündérvilágba csöppentek, de később kiderült, az egész illúzió. A csillogás csak szemfényvesztés, s itt nem is tündérek irányítanak, hanem ügyefogyott manócskák.

Ciprasznak a következő hónapokban nagy szüksége lesz arra a bizonyos varázspálcájára. Csodatétel nélkül ugyanis nehéz lesz túlélnie a következő egy évet a kormányfői bársonyszékben. El kell hitetnie a görög közvéleménnyel, hogy az a megállapodás, amit az „intézményekké” átnevezett hitelező trojkával, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank (EKB), valamint a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött, teljesen más, mint ami eddig érvényben volt. Azt kell sugallnia, hogy most aztán eljön a Kánaán, emeli a béreket, a nyugdíjakat, növeli az életszínvonalat, visszaveszi a megszorítások miatt elbocsátott közalkalmazottakat.

A görögök tudják, hogy Ciprasz a választási ígéreteknek jó, ha egy töredékét tudja megvalósítani, mégis titkon azt remélik, valami más, valami sokkal jobb következik annál, mint amit az eltelt hat évben át kell élniük. Bíznak a csodában.

Csodák márpedig nincsenek, de az azért az eltelt néhány nap alatt kiderült, hogy az Európai Bizottság, minden Berlinből érkezett fenyegetés ellenére, nem akarja elengedni a görög kormány kezét. Az is érdekes, hogy épp a görög ügyek mutattak rá arra, milyen kompetenciaharc zajlik Brüsszelben a kulisszák mögött. Ennek két főszereplője Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, illetve Jeroen Dijsselbloem, az eurövezeti csoport, az Eurogroup elnöke.

Tudni kell, hogy a két úriember viszonya nem felhőtlen. A volt luxemburgi miniszterelnök 2013-ig töltötte be az Eurogroup elnöki tisztségét. Az akkori holland pénzügyi tárcavezető lett az utóda, aki néhány hónappal a fontos pozícióba történt megválasztása után egy televíziós műsorban enyhén szólva nem elismeréssel beszélt elődjéről. Juncker, akit időközben az Európai Bizottság elnökének választottak, annyira megsértődött ezen, hogy egy időre beszüntette a kommunikációt Dijsselbloemmal.

Múlt hét közepére mélypontra jutott az euróövezeti miniszterek és Athén viszonya, s felmerült, hogy Görögország nem is kérelmezi a hitelmegállapodás meghosszabbítását. Juncker azonban, bár nem az ő feladata lett volna, közbelépett, talán azért, hogy bizonyítsa: nélküle márpedig nem történhet előrelépés. Párhuzamos tárgyalásokat kezdett Ciprasszal. Néhány nap alatt 18-szor tárgyalt vele, s világossá tette számára: a görög miniszterelnöknek az euróövezet megosztására tett kísérletei teljesen hiábavalóak.

Dijsselbloem aligha lelkesedett az Európai Bizottság elnökének aktivitásáért, de ha nincs Juncker, talán nem lett volna megegyezés sem, Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter ugyanis könyörtelen álláspontot foglalt el a görögökkel szemben: vagy elfogadják az eddigi feltételeket, vagy fel is út, le is út, s a holland szakember nem is nagyon ágált ezen álláspont ellen.

Juncker elérte a kompromisszumot, de hogy ez mit is takar, teljes rejtély. Mindkét fél ügyesen titkolja a dokumentumot. Nem gazdasági, hanem politikai megállapodás született. Athén feltehetően egy fércmunkát adott be, amire az „intézmények” némi ejnye-bejnye mellett azt mondták, jó lesz az, aztán később majd úgyis az lesz, amit mi akarunk.

Annyi kiszivárgott erről az úgynevezett görög programról, hogy az athéni kabinet keményebben lép fel a korrupció, a csempészet, az adócsalás ellen, de ezeket a szólamokat már más országokból is jól ismerhetjük. Szinte minden párt ezt ígéri a választás előtt, aztán hogy, hogy nem, minden marad a régiben.

Hogy végül az európai „intézmények” akarata kerekedik felül, abban pillanatnyi kétségünk sem lehet. Most még kegyelmet adtak a görögöknek, de Brüsszelnek megvannak a lehetőségei arra, hogy a görög kormányt jobb belátásra bírják. Hiába ápol az athéni kormánypárt, a Sziriza kivételesen jó kapcsolatokat Oroszországgal, Moszkva nem tudja pótolni az EU-t. A keleti nyitás e tekintetben azért is értelmetlen, mert ha Görögországnak le kellene mondania az euróról, annyira megemelkednének az árak, s olyan további életszínvonal-zuhanást kellene átélniük a görögöknek, hogy az orosz pénz csak csepp lenne a tengerben. Gondoljuk csak Szerbia példájára. Moszkva és Belgrád viszonya ugyan közismerten szoros, a szerb vezetés azonban messze nem kaphat Oroszországtól oly mértékű támogatást, hogy az elég legyen a válságból való kilábalására. Belgrád is az EU-ra számít, pedig még nem is az unió tagja, attól pedig fényévekre van, hogy akár valaha is az euróövezet tagja legyen.

A görögök a választás után újra álomvilágba kerültek, de lassan fel kell ébredniük. Fel kell ismerniük: ez megint nem a valóság. Ciprasz nem csodatévő, nem Harry Potter, varázspálcája pedig egy értéktelen bot. A felismerés fájdalmas, de elkerülhetetlen. Mert még mindig jobb szembesülni a keserű valósággal, mint olyan illúzióba ringatni magunkat, ami csakis teljes összeomlással érhet véget.