David Axelrod soha nem akart fontosabbnak látszani, mint a kliense, akinek a választási kampányát éppen egyengette. Washingtonban meglepetést keltett, hogy visszaemlékezéseit most tette közzé, még mielőtt a 44. elnök második hivatali ideje befejeződött volna. Axelrod még Obama első hivatali ciklusának közepén visszaköltözött Chicagóba, s onnan irányította az újraválasztási hadműveletet.
Friss könyvét bemutató egyik interjújában a minap kijelentette: azért írta meg a memoárt, nehogy azt higyjék, hogy politikai tanácsadóként akkor „született meg”, amikor a fiatal afrikai-amerikai jogász első kampányát elvállalta. Tehát a könyv háromnegyed része az Obama-előtti idők választási csatáiról szól, s csak negyedrészét szentelte az elnöki rezidencián eltöltött két évének. Mivel azonban onnan mindig is kevés belső információ szivárgott ki, így első kézből származó beszámolói hiányt pótlóak.
Valójában Axelrodnak már majd két évtizeddel korábban esélye lett volna beköltözni a Fehér Házba, annak idején ugyanis a fiatal Arkansas-i kormányzó, Bill Clinton is felkérte kommunikációs igazgatójának. Axelrod akkor nehéz szívvel, de elutasította az ajánlatot, mint írja, nem azért, mintha nem hitt volna Clinton esélyeiben, hanem összesűrűsödött családi problémái miatt. Három kisgyereket nevelő feleségénél rákot diagnosztizáltak, így nem engedhette meg magának, hogy Washingtonba költözzön.
Axelrod 1955-ben New Yorkban, zsidó családban született, anyja is újságíróként kezdte, később a Young & Rubicam cégnél csinált karriert, fia mindig közelebb állt pszichiáter apjához. 19 éves volt, amikor apja öngyilkos lett, s utóbb magát hibáztatta, hogy nem tudatosodott benne, utolsó telefonbeszélgetésük valójában apja búcsúja volt.
„Akkortól teljesen magamra maradtam” – írja Axelrod. A Chicagói Egyetemre jelentkezett, ott ismerkedett meg későbbi feleségével, 1979-ben házasodtak össze. Lányuk epilepsziáját hét hónapos korában diagnosztizálták, s noha két fiuk is született, a harc e kórral egész életüket beárnyékolta. Diplomaszerzés után felvették a neves Chicago Tribune-hoz, ahol rekordgyorsasággal politikai rovatvezető lett. Mindenkit ismert a helyi hatalomcsinálók közül, s kapcsolatait később tanácsadóként is kamatoztathatta.
Könyvében felidézi, hogy még kisgyerekként hallotta beszélni John F. Kennedyt, bámulta az elnök öccsét, Bobbyt, s tőlük eredezteti idealizmusát. A memoár előszavában megfogalmazza, miben is hitt e negyven év során: „a politikában, mint elhivatottságban, a kampányokban, amelyek esélyt adnak a jövő alakítására, s a kormányzásban, mint a haladás eszközében”. Hitt abban, hogy az amerikaiak képesek ihletett vezetőket választani, s tudomásul vette, hogy ezek a vezetők is csak emberek, vagyis messze nem tökéletesek.
Axelrod 1992-ben találkozott először Obamával. Bettylu Saltzman, egy régi barátja kérte meg, hogy találkozzanak. A kérdésre, hogy miért, a demokrata aktivista azt válaszolta: „Őszintén? Azt hiszem, ő lehet az Egyesült Államok első fekete elnöke.” Obama nem sokkal korábban végzett a Harvard Egyetem jogi karán, s helyett, hogy Washingtont vette volna célba, közösségszervezőként kezdett dolgozni Chicago fekete negyedében.
A későbbiekben többször kikérte karrierdöntéseinél Axelrod véleményét. A kampányguru eleinte nem sok esélyt adott a politikusnak Hillary Clintonnal szemben, aki „porszívóval vonzotta magához a kampánypénzeket”. Ő maga ki akarta volna hagyni a 2008-as elnökválasztást, mivel több induló korábbi kampányában volt érdekelt, végül mégis Obamára tett.
David Axelrod közismerten jó abban, ahogy összefoglalja egy-egy kampány üzenetét. A könyvben is megerősíti, hogy ő gondolta ki a „Yes we can!” (Meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá!) jelmondatot, az egyik első kampányvideó, amit készítettek, e három szóval végződött. Obama húzta a száját, túl elcsépeltnek, közhelyesnek találta. Feleségének, Michelle-nek viszont tetszett, így benne maradt a tévéreklámban – utána pedig hónapokig ezt ismételgette egész Amerika, még slágert is írtak belőle.
Ahogy „bennfentes” életrajzok esetében gyakran előfordul, jó néhányan zokon veszik Axelrod megjegyzéseit. Nem túl hízelgően írt például John Edwardsról, John Kerry 2004-es alelnökjelölt-párjáról, s feleségéről, a néhai Elizabeth Edwardsról, aki gyakran összekülönbözött a hivatásos tanácsadókkal. Axelrod könyvének a legkevésbé sem örülnek Hillary Clinton mostanság startoló 2016-os kampányának szervezői sem. A stratéga ugyanis számukra épp a legrosszabbkor idézi fel a 2008-as Obama-Clinton párharc kínos pillanatait.
Kiderül a könyvből az is, hogy Obama korántsem volt mindig olyan biztos magában, mint az kívülről tűnhetett. Sokszor aggodalmaskodott, úgy érezte, hogy ellenlábasa, Hillary a vitákban jobban szerepelt, s nála inkább látszott „elnöki minőségnek”. A kampánytanácsadó az előválasztási hadakozás után meg is döbbent, hogy Obama végül a külügyminiszteri posztot adta fő vetélytársának, noha korábban a legfelsőbb bíróságba akarta jelölni az egykori First Ladyt.
Kerry és Obama között sem volt mindig egyértelműen pozitív a viszony, pedig elnökjelöltként a jelenlegi külügyminiszter volt az, aki felfedezte Obama szónoki képességeit és felkérte, hogy beszéljen a 2004-es demokrata elnökjelölő konvención. Ez a beszéd tette Amerika-szerte ismertté a fiatal fekete politikust. Amikor azonban Obama indult a Fehér Házért, emlékeztet Axelrod, Kerry egy ideig ingadozott, hogy Hillary vagy Barack oldalára álljon, Obama ezért a hajdani Ted Kennedy többszöri ajánlása ellenére sem őt kérte fel az alelnökjelöltségre.
Obama 2012-es újraválasztási kampánya nehezebb volt, mint négy évvel korábban a „remény és változás” ígéretével indult első, de egyben realisztikusabb. Hírek szerint az elnök jobban is örült második győzelmének. Axelrod számára ez azonban egyben az út végét jelentette, hisz újabb kampányt már nem kell szerveznie. A már csak volt főtanácsadó a CBS tévécsatornának nyilatkozva elismerte, hogy a fehér házi munka nem hiányzik neki, de az elnök, akivel közeli barátságba kerültek, igen. Manapság csak ritkán váltanak egy-egy e-mailt. Axelrod reméli, hogy Obama Chicagóban építteti fel elnöki könyvtárát, még akkor is, ha nem ott telepszik le a fehér házi évek után az elnöki család.
Obama sikereinek kovácsa vállalta, hogy a 2015 májusi parlamenti választásokon a brit munkáspárti vezér, Ed Miliband kampányát segíti. Soha nem állította azonban, hogy a Munkáspárt jelöltjében ugyanannyi fantáziát lát, mint 2008-ban Obamában. A nehézségeket fokozza, hogy csak rövid időket tud a szigetországban tölteni, s persze az amerikai kampánytechnikákat nem lehet automatikusan átvinni Nagy-Britanniába.
A brit Guardian kérdésére elismerte, hogy Obamához hasonló kaliberű jelölt „egyszer akad az életben”. Miliband kampányához azért csatlakozott, mert az volt a benyomása, hogy a politikus valóban „tenni akar valamit”, s nem csupán a hatalom megszerzéséért vállalja a közszolgálatot.
A közelgő voksolás pikantériája, hogy a 2012-es Obama-kampány egy másik irányítója, Jim Messina jelenleg David Cameron, a konzervatív brit kormányfő újraválasztásáért dolgozik. Nem újdonság, hogy a brit politikusok amerikai szakértők segítségét kérik. 1997-ben, a Labour hatalomba való visszatérése előtt Tony Blair és csapata Bill Clintonék módszereit tanulmányozta.