70 év telt el azóta, hogy Franciaország felszabadult a nácizmus alól. A német megszállás után a francia állam, amelyet a Vichyben székelő kormány képviselt, 1940 őszén a kollaboráció útjára lépett, ami a zsidók, kommunisták, szabadkőművesek és ellenállók üldözéséhez vezetett. Később ezt a négy évet sokan megpróbálták kiiktatni a francia történelemből. Az időszak árnyoldalairól hosszú évtizedeken át nem illett beszélni Franciaországban. 1971-ben azonban bekerült egy párizsi moziba Marcel Ophüls megvilágító erejű filmje, a Chagrin et la Pitié (A fájdalom és részvét). És bár a francia kormány még ekkor is mindent megtett, hogy ez ne jusson el a nagyközönség szélesebb rétegeihez – vagyis ne kerüljön tévéadásba –, a tabu megtört.
A film új hangon szólt erről a négy évről, és rámutatott az éles különbségre, amely a hivatalos rózsaszínű történelemábrázolás és a valóság között feszült. A 70-es évek közepétől azután a történészek is elkezdtek írni a Vichy-rendszerről, a kollaboráló pártokról és a francia állam szerepéről a holokausztban. Mára pedig akkora érdeklődés kísérte ezt a kiállítást – amelyet egyébként a honvédelmi minisztérium támogatott –, hogy április 5-ig meg is hosszabbították.
Magam sok olyan, eddig ismeretlen okmányt láttam a kiállításon, amelyek a francia és külföldi levéltárakból, valamint privát gyűjteményekből származnak. Van például egy kép, amelyen Philippe Pétain államelnök, Pierre Laval miniszterelnök és René Bousquet, a rendőrség felügyelője éppen kilépnek a De Sévigné szállóból, Vichyben. A fénykép hátán ott a német és a francia cenzúra pecsétje, az 1942. július 3-ikai dátummal. A három politikus a minisztertanács üléséről jön, ahol Laval miniszterelnök beszámolója után döntöttek a francia állam részvételéről a Vel d’Hiv‘ razziában. Ezt kizárólag a francia rendőrség hajtotta végre Párizsban, ahol július 16-án és 17-én 12 884 külföldi állampolgárságú zsidót, köztük 4000 gyereket tartóztattak le, majd városi buszokkal a közeli Drancy internáló táborba vittek. A minisztertanács határozott a meg nem szállt Franciaország zsidó lakosainak deportálásáról is. Drancyból azután Auschwitz-Birkenauba szállították ezeket az embereket.
Philippe Pétain államelnök, Pierre Laval miniszterelnök és René Bousquet, a rendőrség felügyelője éppen kilépnek a De Sévigné szállóból Vichyben.
1942 tavaszán megváltozott a náci politika Franciaországban is. Heydrich ottani emberei, Oberg és Knochen autonómiát biztosítottak a francia rendőrségnek, ami nagy rizikót jelentett, de egyúttal nagy előnyökkel is járt, hiszen a lakosság jobban tűrte saját razziázó honfitársaikat, mint a németeket.
1948 augusztusában, a háború utáni számonkérés során Bousquet azzal védekezett, hogy a francia rendőrség autonómiája „a francia érdekek védelmét jelentette". E vallomás azonban kompromittálta a francia rendőrséget és csendőrséget, hisz ezzel bebizonyosodott, hogy a látszólagos szuverenitás jegyében ezek a szervezetek gátlástalanul kiszolgálták a megszállók érdekeit.
Az autonómia okán, 1941 őszén már csak 2900 német rendőr maradt Franciaországban – kevesebb, mint Hollandiában. A nácik inkább Lengyelországban és a Szovjetunió területén vetették be rendőreiket a zsidók legyilkolására, hiszen a francia rendőrség, az önállósága révén megszerzett bizalom birtokában sokkal eredményesebben vihette keresztül a razziákat. Bousquet volt az, aki javasolta a zsidók letartóztatását a nem megszállt, francia területeken is. 1942. augusztus 18-ikán pedig egy titkos táviratban a gyerekek deportálására is megadta a prefektusoknak az engedélyt.
A politikust 1945 után letartóztatták és 1949-ben öt évre megfosztották a politikai jogaitól. Ám az ítéletet rövidesen visszavonták, arra hivatkozva, hogy 1943-tól segített az ellenállásnak. Ezután ragyogó karriert futott be a gazdaságban, miután csatlakozott a baloldalhoz és Mitterand barátja lett. Az államügyészség csak 1991-től újította fel a vizsgálatot ellene, az emberi jogok ellen elkövetett bűnei címén.
