Egy nem létezett szerződés

Amikor Szijjártó Péter a Mandiner hírportálon csütörtöki keltezéssel megjelent interjúját adta, úgy beszélt, mintha még nem tudta volna, hogy az Euroatom – illetve az Európai Unió Bizottsága – gyakorlatilag leállította a paksi erőmű bővítését, mert kifogásolja a fűtőanyag-beszállítás orosz monopóliumát. Estére azonban a Financial Times beszámolt erről a fejleményről, és bár a kormányszóvivő gyorsan cáfolta, hogy az meghiúsítaná az új blokkok felépítését, nem kétséges: a most kialakult zsákutcából sem egyszerű, sem olcsó nem lesz kijutni. A fűtőelemek kérdésén kívül ugyanis az unió vizsgálja az orosz-magyar szerződés más pontjait is, és ebből még jócskán származhatnak bonyodalmak. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a Roszatommal kötött megállapodás lényeges pontjainak titkossága eleddig elfedte a hazai közvélemény elől azokat a valószínűsíthető problémákat, amelyek csak ezután kerülnek majd nyilvánosságra - hiszen Brüsszel már korában világossá tette: csak a dokumentáció teljes ismeretében adja jóváhagyását az üzlethez.

A külügyminiszter ehhez képest ezt mondja az interjúban: „Mindig ellenezni fogjuk azt, ha kihagyják a magyar nyilvánosságot a döntésekből”. Itt az olvasó szeme elkerekedik, és erős kísértést érez, hogy többé Szijjártó egyetlen szavára se legyen kíváncsi. Pedig igazán nagy kár volna kihagyni a folytatást. Ugyanis a következő kérdésre – hogy tudniillik tavaly januárban, amikor a paksi bővítésről döntöttek, vajon nem hagyták-e ki a nyilvánosságot –, a tárcavezető emelt fővel azt válaszolja, a kormány igenis a parlament elé terjesztette a szerződést. „Miután már megállapodtak az oroszokkal.” – jegyzi meg az interjúkészítő Stumpf András. És mit felel erre Szijjártó? „Nem létező megállapodást nehéz lett volna a nyilvánosság elé tárni.”

Ilyenkor szokás azt mondani: no comment. De noha a fokozhatatlan miniszteri cinizmus csakugyan elveszi az ember kedvét az ilyesféle abszurditás boncolgatásától, tegyük fel, hogy nem mindenki emlékszik vissza, miként történt a „nem létező” megállapodás nyélbeütése. Orbán Viktor egyszer csak elutazott Moszkvába, majd meglepetésként hazahozta a paksi bővítés kormányközi egyezményét; mint megtudtuk, az „évszázad üzletét”. Csak éppen a bombaelőny részleteiről nem tudtunk semmit, noha nem akármilyen árút vásároltunk az orosz piacon. És a parlament sem tudott többet, amikor szavazásra került a sor - a Fidesz képviselőinek sem volt fogalmuk róla, milyen paramétereket fogadnak el. Mert vagy nem voltak hatástanulmányok, vagy senki sem ismerhette meg azokat.

De most azt állítani, hogy mielőtt a miniszterelnök megkötötte Putyinnal a kontraktust, nem is volt mit a hazai nyilvánosság elé tárni – nos, ez vagy súlyos hazugság, vagy valami mértéktelen felelőtlenség beismerése. Lehetséges, hogy a magyar kormányfő úgy utazik Moszkvába egy ekkora horderejű politikai és gazdasági elkötelezettség vállalására, hogy ne volna birtokában a szerződés legkényesebb tartalmainak is? Elképzelhető, hogy ott helyben improvizálták volna a megállapodás részleteit? Márpedig, ha nem így volt, akkor már jóval az aláírás előtt léteznie kellett egy pontos szerződésszövegnek, amelyet nyilvánosságra lehetett és kellett volna hozni. De ezt nemhogy akkor nem tették meg, hanem később, a parlament előtt sem; most pedig harminc évre titkosították a dokumentációt. Persze, a minden rendű-rangú kormánykorifeusok tagadásban vannak: váltig hajtogatják, hogy csupán a nemzetbiztonság szempontjából érzékeny részek kerülnek a titokkörbe. Az elfogadott törvény azonban nem ezt mondja. Valójában olyan tetszés szerint tágítható gumifogalmakkal kodifikálták, hogy a titkosítás bármire érvényesíthető legyen.

És akkor Szijjártó Péter arról delirál, hogy „mindig ellenezni fogjuk azt, ha kihagyják a magyar nyilvánosságot a döntésekből”. Ráadásul ez a megfogalmazás egyszerűen értelmezhetetlen – mert ugyan kivel szemben kellene ellenezniük a nyilvánosság kizárását? Hiszen saját döntéseiket csak önmaguk kezelhetik, vagyis eltitkolni is egyedül ők képesek azokat. Sem a szakmai, sem a tágabb közvéleményt nem tájékoztatják a szándékaikról, nem tartanak igényt senki véleményére - és persze úgy tűnik, többnyire maguk a döntéshozók sincsenek birtokában a szükséges adatok és szempontok teljes körének. Nyilvánvalóan azért, mert mérlegelési feladatuk sincs – a legfelső politikai akaratot követik, minden érdemi beleszólás lehetősége nélkül.

Történetesen a paksi atomerőmű bővítésének racionalitása a majdani kétséges energiaáraktól kezdve a műszaki megoldásokkal szemben támasztott kételyekig számtalan hivatkozással megkérdőjelezhető. De nem utolsó sorban azoknak a csapdáknak a költségvonzatával, amelyeket éppen a nyilvánosság számára megismerhetetlen szerződések rejtenek. Ha például a fűtőelemek beszállításának diverzifikálását kell megoldani – ami egyébként éppen a nemzetbiztonsági rizikót csökkentené -, az a tervezetthez mérten egyelőre szinte felbecsülhetetlen pluszkiadással jár.

Egyszóval most - legalábbis a nyilvánosság számára váratlanul - olyan helyzet állt elő, amelyben újragombolandó az egész kabát. A társadalomnak joga van számot vetnie minden józan számítással, és nem fogadhatja el többé azt a titkosítási gyakorlatot, amivel a kormány továbbra is kibújna a nyílt felelősségvállalás alól.