A szegényeknek nincs happy end

Bodó Viktor rendező a Vígszínházban a Koldusoperával nagyjából ott folytatja, ahol A revizorral abbahagyta. A Koldusopera is - akárcsak a Gogol műve alapján született előadás - tele van poénnal, kiszólással, burleszk elemekkel. Csakhogy míg A revizornál szertelen politikai kabarét láthattunk, ahol a színházi kifejező eszközök gyakorlatilag nem ismertek határt, addig a Koldusoperánál az eszköztár Brecht szelleméhez hűen letisztultabb.

A Koldusoperán a Vígszínházban azonnal nevethetünk, ahogy felkonferálják a jeleneteket, színház a színházban effektekkel kikacsintanak az előadásból. Ezt Bodó Viktor rendező és színészei nagyon tudják és „le is tudják mozogni” – Duda Éva virtuóz koreográfiájával megsegítve. Itt is vannak kvázi bohóctréfák, ahogy korábban A revizorban, meglepő hangeffektek, az elején például a kikötő szó elhangzása esetén kapunk ilyet. Amikor viszont a Kolduskirály, Peacock alakítója kijön a nézőtérre és megkérdezi a közönség egyik tagját, hogy menyi pénzt adna egy koldusnak, akkor egy pillanat alatt megáll a levegő.

És ehhez hasonló drámai momentumok később is akadnak bőven az előadásban, miközben sokszor könnyesre röhögjük magunkat a szarkasztikus részeken. A Vígszínházban komoly hagyománya van a Koldusoperának, már a hazai ősbemutatót is itt tartották 1930-ban. De az 1990-ben Gothár Péter által rendezett változatban már több, a mostani produkcióban feladatot kapott színész is játszott. A Koldusoperáról aztán tényleg elmondható, hogy napjainkban is aktuális, hiszen nem szól másról, mint a hatalmi összefonódásokról, a korrupcióról és arról, hogy „előbb a has jön, aztán a morál”.

Csakhogy ezek a momentumok még nem elegendők ahhoz, hogy egy érvényes, újító szellemű előadás szülessen. A már említett színházi eszköztár mellett szükség van egy érvényes szöveg verzióra és ez a vígszínházi Koldusopera egyik legfőbb erénye, köszönhetően Bodó Viktornak, Róbert Júliának és Veress Annának, akik Eörsi István fordításának felhasználásával egy remek, néhol sziporkázó verziót készítettek, úgy, hogy közben sok tekintetben hűek maradtak az eredetihez. A szereplők mai szlenget beszélnek, úgy káromkodnak, ahogy a környezetünkben is halljuk.

A koronázási ünnepségből a mostani verzióban miniszterelnöki beiktatás lett, ami ráadásul a nemzeti ünnephez is kapcsolódik. A másik nagy érdem, ahogy főként a szövegnek és persze a rendezésnek köszönhetően a figurák maivá váltak. Hegedűs D. Géza copfos, szemüveges, fékezhetetlenül gátlástalan Peacock, az egész előadás motorja. Ha kell visszataszító, ha kell behízelgő, mindent és mindenkit a kezében tart, anyanyelve a zsarolás, ezzel sikerült felkapaszkodnia, zsarol szegényt, kurvát, bűnözőt, rendőrkapitányt, politikust.

A hajléktalanjait, akikből él, eszközként használja, ha kell, kivezényli őket tüntetni a Parlament elé. Nincs morálja, meggyőződése, csak az anyagi haszon hajtja, korunk hőse. Az egyik áthallásos jelenetben úgy zsarolja meg a rendőrkapitányt, Tigris Brown-t, hogy közben narancsot töm a szájába, aki aztán megeszi, majd a héját, mint egy futballista, cselezve kirugdossa a színpadról.

Peacock feleségét Börcsök Enikő adja, aki akárcsak Hegedűs D., perfekten beszéli Brecht és Bodó színházi nyelvét is, nem beszélve a zenés részeknél Kurt Weill dalairól. Börcsök kétszer is játszotta már korábban Pollyt, de most is nagyon jó őt nézni és hallgatni Peacocknéként, aki túlélésre rendezkedik be, ám a morál nélküliség nála mégis jár egyfajta eleganciával, szinte egyedül a társaságból, még akkor is, ha olykor az alkoholba menekül. Mészáros Máté nem kiköpött Bicska Maxi, pocakos, nem macsós, mégis sikerül neki elhitetni, hogy imádják a nők, mindenki eszén képes túljárni, és a végén ő röhöghet leginkább az egész vircsafton.

A piszkos munkát másokkal végezteti, nyeglén morál nélküli, de mégis szerethető, sőt ugyanúgy hős, mint a Kolduskirály. Gyerekkori barátja a rendőrfőnök, Tigris Brown, a szputnyikos Hajduk Károly megformálásában szánalmas marionettfigura, akit többen is mozgatnak sikerrel. Érzelmeit felülírja a megfelelési kényszer, Készséggel igazodik a nagyobb karrier reményében. Szintén a hónap végén megszűnő Szputnyik Hajózási Társaság tagja a Pollyt játszó Pető Kata, aki több színből gyúrja össze a figurát, sikeresen megbirkózik a dalokkal is, leginkább akkor van elemében, amikor a rendező valamilyen eszközt kínál számára az elrajzoltabb játékmódra.

Kissé a rutinból építkezik a Maxit eláruló Kocsma Jenny-t megformáló Járó Zsuzsa, és főként a harcos jelentekben partnerré váló Réti Adrienn. Jankovics Péter adja Smith felügyelőt és a kikiáltót és az utóbbi szerepben nagy része van az előadás sikerében. A produkcióban tizenkét vígszínházi, és nyolc szputnyikos színész remek csapatmunkát nyújt. Nem fáradnak ki, végig képesek megtartani az előadás sodró ritmusát. Balázs Juli díszlete praktikus és jó játéklehetőséget teremt, Kiss Julcsi jelmezei sokszínűek és megjegyezhetők. Élvezetes, ahogy Dinyés Dániel és zenekara olykor a hagyományos zenészi szerepből is kilépve az előadás nélkülözhetetlen részévé válik.

„Mi egy tolvajkulcs egy részvényhez képest? Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest? Mi egy ember meggyilkolása egy ember munkába állításához képest”- kérdezi az előadás végén Bicska Maxi, aki aztán Tigris Brown szervírozásában a már beiktatott miniszterelnök kegyelméből érdemkeresztet, belvárosi engedményes árú ingatlant és plusz havi „tízmillát” kap lelépési díjként.

A szegények pedig megelégedhetnek az előadás búcsúdalával, mert, ahogy Peacock fogalmaz, „az életben nekik nincs happy end, az elnöki hírnökök roppant ritkán jönnek, és akit rúgnak, visszarúg a végén, ezért nem szabad túl buzgón üldözni a vétket. Megfagy magától, mint akármi más. A fagyra gondolj és az éjszakára. E Földön, mit betölt a jajgatás.”

A szombati bemutató végén rendőrök jelentek meg a színház előcsarnokában, de aki azt gondolta, hogy netán már a miniszterelnök küldte őket, és az alkotókért jöttek, megnyugodhat, mert csupán egy eltévedt nézőt kellett útbaigazítaniuk.