Szóvivők és bírálók

Természetellenesnek tűnhet, mégis természetesnek találom, hogy az ellenzékinek mondott tévé és rádióadókon időnként párbajt vívnak az éppen regnáló kormánytábor szóvivői, és az őket néha csakugyan kíméletlenül faggató műsorvezetők. Normális demokráciában nincs ebben semmi rendkívüli, néha még a mienkhez hasonló "illiberális" demokráciában sem, ahol pedig nem egészen felhőtlen a viszony a hatalom és a sajtó között. napról napra tapasztaljuk, hogy a kormányzat "sajátos" eszközöket vesz igénybe az ellen oldal fékezésére. Korlátlanul szórja a pénzt a maga vélt igazának a terjesztésére, nem ismer költségvetési korlátokat, miközben a szemben állókra igyekszik bilincseket rakni. Az meg érthetően szembeszáll ezzel, nem csupán a maga helyzetének a védelmében, hanem éppen a demokrácia érvényesítéséért.

Mindezt nem elvont elméletek juttatták eszembe, hanem az a szópárbaj, amelyet az ATV Egyenes beszéd című adásában Kovács Zoltán államtitkárral Simon András vívott. Ha netán magyarul értő nyugati néző hallgatott bele a műsorba, zokszót sem ejthetett, olyannyira kulturált volt a beszélgetés, akár meg is hökkenthetett, mit kifogásol a nemzetközi sajtó, nálunk sem "becstelenebbek" a körülmények, mint bárhol másutt Európában. De ha beletekint a kincstári agitációba, joggal kezdhetne kételkedni. Nem ismerjük még igazán a vasárnap éppen csak elindult adókat, elődeiket azonban igen, ahol a kormányoldal és a szemben állók vitái már csak azért sem lehetettek parázslók, mert a baloldal netán meghívott embereit gyakran megalázón lekezelik, méltatlan jelzők kíséretében konferálják föl. Kovács szóvivőnek viszont soha kételye sem lehetett afelől, hogy vendéglátói tisztességesen fogadják, még akkor is, ha faggatóik netán nem is mindig tanúsítanak kíméletet kérdéseikkel.

Aki belenéz az osztrák, a német, a holland, vagy a francia adókba, azokban sem találhat mást. Nem volt meglepő, hogy Simon András egyes kérdéseire a szóvivő némi mosollyal az ajkán válaszolt, azt kifogásolta, hogy az ellenzéki sajtó igen gyakran "fantasztikus föltételezéseket" közöl a kormányzat szándékairól, túl nagy a "fantáziája", lett légyen szó az üzletek vasárnapi nyitva tartásáról, a paksi nukleáris erőmű jövőjéről, vagy más ügyekről.

Ott van például a paksi példa. A Financial Times azt szellőztette, hogy az Európai Unió nem nézi jó szemmel az oroszoknak egyoldalúan biztosított egyes előnyöket, mire az államtitkár megpróbálta úgy minősíteni az angol lapértesülést, mint valami "felületes gonoszkodást". Hamarosan kiderült azonban, hogy idehaza egy héten keresztül hallgattak arról, ami "odakünn" már téma volt. A szóvivő minősített: egyes honi redakciók felelőtlenül kombinálnak, firkálnak arról, ami az eszükbe jut. Mintha egy kalap alá lehetne vonni az elemző, forrásaikra kényes újságokat, a szenzációra "hegyező" bulvársajtóval.

Pedig itt is, éppen a demokrácia szellemiségét követve, nem volna szabad szándékosan szembeállítani az úgynevezett „komoly orgánumot’” a "fecsegővel", mert a demokráciában mindegyiknek megvan a maga szerepe. Az olvasóközönség sehol sem homogén, éppen ellenkezőleg: megosztott érdeklődés, fölfogás, sőt, műveltség szerint is. Frankfurtban van, aki a „véresen” komolynak hitt konzervatív Allgemeine Zeitungot olvassa, az ottani baloldali, a szocialistákhoz közelebb álló Rundschaut, és függetlenül politikai meggyőződésüktől, mások a nem annyira szenvedélyes, inkább az érdekességeket kereső bulvárlapot. Általános gyakorlat, hogy az utóbbiak gyakran keresettebbek, de a tájékoztatásban a szerepük nem föltétlenül lenézettebb. A német Die Welt nem tartozik a túlzottan harsogónak tartott orgánumok közé, de a lapot kedvelő olvasó miért volna igényesebb vagy igénytelenebb egy másik német állampolgárnál? A franciáknál az igényesebb tájékozódó nyilvánvalóan a Le Monde-ot vagy a Le Figarót olvassa, akár papíron, akár az interneten, de a régi tekintélyéből lassan veszítő France Soir sem alacsonyabb rendű, egyszerűen más igényt elégít ki.

Gyakran megtörténik, hogy a legenda szerint komolyaknak elkönyvelt hírlapok akár hiteles forrásként is idézik egyes bulvárok értesüléseit, munkatársaikat nem kezelik kevésbé fontosaknak, hiszen a demokrácia eleve sokszínű. Sem a sznobizmus, sem a hitelesnek vélt rátartiság nem indokolhatja a lenéző különbségtevést. Egy nyugat-európai országban már a megkülönböztetés gyanúja is bántó. Így van ez a Lajta túlpartján, Ausztriában is, ahol a Die Presse semmivel sem arisztokratikusabb a körúti Kuriernál.

Az a baj, hogy Kovács Zoltán szóvivőként igyekszik idehaza erőteljesen általánosítani. A sajtó hitelességét, az újságíró felelősségét nem csupán a vezető orgánumok és a bulvárlapok minőségi különbségeire értelmezi. Ami alapvetően igaztalan, de ő általában kiterjesztené a nyilvánosság egészére is. A gyakorlatban pedig - akár tetszik a hasonlat, akár nem -, ez a nézet, korábbi évtizedek fölfogását követi, amikor is a funkcionáriusok eléggé tekintélyes köre mint szükséges, de „kártevő jelenségként" beszélt a sajtóról.

Nem volna jó ide visszatérni!