Az emberekben ismét ott van a félelem

Del Medico Imre tán a mai kommenteket előzte meg, civilként szólt bele a társadalom ügyeibe azzal, hogy rendszeresen sajtólevelet írt. Korábban ez volt az egyetlen módja annak, hogy véleményét ki tudja nyilvánítani úgy, hogy az sok emberhez eljusson. Kilencvenkét esztendősen sem hagyott fel ezzel a tevékenységgel, miközben úgy gondolja, nagyon ronda dolgok történnek, s az emberekben ma megint ott van a félelem. Mint mondja, csodálkozik, amikor a médiában emberek lecsirkefogózzák egymást. Ő ilyet nem tesz, senkit nem sért.

- Nagyot tévedek, ha azt gondolom, hogy önnél a sajtólevelezés volt a szenvedély, a munka inkább a megélhetés?

- Hát, nézze. Passzióból csináltam a sajtólevelezést. Senki nem kért rá, és nem is kényszerített.

- Hogy tört önre ez a szenvedély?

- Nagyképűen fog hangzani, amit mondok, de ezzel kiléptem egy belső emigrációból. Ez valamikor a 60-as években kezdődött. Addig itt éltem ugyan, de az egésztől távol.

- Polgári családból származik. Amíg el nem vették önöktől, panziójuk volt. Így nyilván nem tudott azonosulni az akkori rendszerrel.

- Igen, utáltam a rendszert. Ne felejtsük el, hogy az a Rákosi-féle rendszer volt, hiszen én 92 éves vagyok. Ez az a rendszer, amelyik elvette a lakásomat, az állásomat. A béka feneke alatt voltam. A panzió megszűnt, anyámnak nyugdíja nem volt.

- Jogi egyetemet végzett…

- De az egyetemet csak a 70-es években fejeztem be. A hülye fejemmel érettségi után nem akartam továbbtanulni. Elmentem dolgozni, de a munkámat még kevésbé szerettem, ezért mentem egyetemre. Ez még 1943-ban volt. De aztán megbetegedtem, gyermekparalízist kaptam 20 éves koromban, aminek a következményeit a mai napig érzem. Aztán beiratkoztam az egyetemre, úgynevezett mezei jogásznak, ami körülbelül a mai esti egyetemnek felel meg. Előadásokra nem jártam be, de a vizsgákat letettem. 1949-től pedig nem tudtam folytatni az egyetemet, mert olyan lelkiállapotba kerültem. Akkor volt az államosítás, és a külügyből is kirúgtak, ahol két évig állásban voltam. Miniszteri segédfogalmazóként dolgoztam. Ott egy óriási kirúgási hullám volt. Nem számított jó ajánlólevélnek, megbízható kádernak, ha valakit onnan kitettek. Fizikai munkásnak pedig nem tudtam elmenni, hiszen a lábam megsínylette a gyermekparalízist. De azért mázlim volt, mert a betegség után még vagy hatvan évig tudtam járni. Ma már nem tudok. És aztán végül elvégeztem az egyetemet, doktoráltam is. A Szerzői Jogvédő Hivatalban dolgoztam. A szerződések megkötésében vettem részt.

- Ezt szerette csinálni?

- Csináltam. Nem ez volt az életcélom, de még mindig jobban érdekelt, mint hogyha egy külkervállalatnál kellett volna lennem. A művészet, az irodalom jobban vonzott, mint a szerződéskötés, de ezt csináltam, és elég jól csináltam.

- A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjánál, ahonnan nyugdíjba ment, is ez volt a munkája?

- Ott is ugyanez volt a feladat, csak nem irodalmi művekkel kapcsolatban, hanem az úgynevezett reprodukciós jogok területén, vagyis a képző-, ipar- és fotóművészettel foglalkoztunk.

- Hogyan kezdte a sajtólevelezést? Volt, például egy cikk, amin felhúzta magát?

- Krisztinavárosban, az alagút bejáratánál állt egy nagy fa. És a fa körül volt az úgynevezett tányér. Tehát az a rész, ahol nincs aszfalt, hanem föld veszi körbe a fát. És ezt leaszfaltozták. Ami egy marhaság, nagyon rosszat tesz a fának. És akkor én írtam egy dühös levelet a tanácsnak, majd pár hét múlva, amikor arra jártam, már föl volt törve az aszfalt. Na, gondoltam, úgy látszik, érdemes ilyen ügyekben levelet írni. És aztán már nem a tanácsnak írtam, hanem újságoknak. Szóvá tettem dolgokat, vitatkoztam. Először tán a Magyarország című hetilapnak írtam, mert megjelent benne valami tévedés. A főszerkesztőjét, Pálfy Józsefet ismertem, ugyanis a Rákosi-korszakban a Szerzői Jogvédő Hivatalnál dolgozott. Neki címeztem a levelet, ami a következő számban a legnagyobb megdöbbenésemre megjelent. Hát, így kaptam kedvet a sajtólevelezéshez.

- Lassanként a neve meglehetősen ismertté, fogalommá vált. Az újságírók nem mindig szeretik a sajtólevelezőket, mert gyakran nagy hülyeségeket írnak, vagy egészen piszlicsáré dolgokba kötnek bele. Az ön esetében pedig lassan mindenki kénytelen volt tudomásul venni, hogy, a fene vigye el, amit ír, az általában igaz.

- Az kétségtelen, hogy amit én szóvá tettem, azt 99 százalékban helyesen tettem szóvá - nekem volt igazam. De vigyázat, én soha nem vadásztam külön a hibákra. Olvastam a cikket, és észrevettem benne valamit. Ma se azzal ülök neki egy újságnak, hogy, jaj, én most találjak valamit. Olvasom a cikket, mert érdekel, és akkor észreveszem, hogy ó, itt van egy marhaság, egy tévedés, és ezt megírom.

- Sajtólevelezései fénykorában hány újságot olvasott?

- Akkoriban elolvastam a Népszabadságot, a Népszavát, a Magyar Hírlapot és a Nemzetet is. Ez persze nekem pénzbe is került, de ez volt a hobbim. És nem cigarettáztam, hanem újságokra költöttem, amit arra fordíthattam volna. Akkoriban az egész napi sajtót maximum egy óra alatt el lehetett olvasni, olyan dögunalmas volt.

- Miért vett akkor mégis négy napilapot?

- Mert azért mindegyikben lehetett valamit találni. Az ember a Népszabadságot jogos védekezésül olvasta, hogy megtudja, mit akarnak csinálni. Azokban az időkben a Magyar Nemzet volt a legolvashatóbb lap. És a többi újságban is volt néhány érdekes cikk.

- És ma?

- Ma két napilapot olvasok: a Népszavát és a Népszabadságot.

- Internetet használ?

- Nem, ezt nem bírtam megtanulni. Sajnálom nagyon. Azért is írok már kevesebbet, mert írógépen dolgozom. De mióta volt egy balesetem, már azon sem tudok írni. Az ölembe veszek egy párnát, arra teszek egy sima, keményebb lapot, és azon kézzel írok. És mivel a folyóírásom borzalmasan olvashatatlan macskakaparás, a leveleimet csupa nyomtatott nagybetűvel írom. Ez visszahat a hosszúságukra, bár én mindig igyekeztem nagyon röviden írni. Sok szerkesztőség van, amelyik nem szereti, ha nem interneten kapja a levelet. Nem óhajtanak foglalkozni azzal a levéllel, amit valakinek még külön be kell írnia a számítógépbe.

- A stílusa rögtön olyan volt, mint most? Van ugyanis benne pikírt humor, de nem bántó.

- Arra mindig ügyeltem, hogy senkit ne sértsek meg. Sértegetni nem szabad. Miközben a magyar közéletet ez jellemzi. Mindig csodálkozom, amikor újságokon keresztül a médiában emberek lecsirkefogózzák egymást. Hát, ilyen nincsen! Én ilyet nem csinálok. Senkit nem sértek meg. Legalább úgy meg tudok valakit bántani egy jól megfogalmazott mondattal, mintha legazemberezném. Ez stílus dolga. De én amúgy sem bántani akarok, hanem ki akarom fejteni a véleményemet. Úgy kritizálok, hogy azon megsértődni lehet éppen, csak nincs alapja.

- Abból, hogy most Népszavát és Népszabadságot olvas, sejthető az állásfoglalása a világról.

- Persze, hogy sejthető. De hozzáteszem, hogy elolvasnám a Magyar Nemzetet is, ha a kezembe kerülne, de nem fizetem elő, és nem is írnék a szerkesztőségnek levelet.

- Miért nem?

- Mert mondjam azt, hogy nem méltatom őket arra? Nem mintha az jelentene valamit, hogy én kit mire méltatok, de olyan dolgok vannak benne, és olyan magatartások vannak a lap részéről, amikkel nem tudok egyetérteni.

- Na de, ha nem olvassa, akkor ezt honnan tudja?

- A cikkeikre való reakciókból is lehet erre következtetni. Amúgy az kellene, hogy minden lapot elolvassak, de ma erre nincs elég ideje az embernek.

- De miért nincs? Azt gondolnám, hogy nyugdíjasként otthon ül…

- Ez a nyugdíjas azért néz televíziót, hallgat rádiót. Könyve is van épp elég, és folyóiratokat is olvas. Olvasom, például, a BBC History-t, a Rubicont, a Mozgó Világot, és így tovább. A 168 órát nem is említem, az annyira természetes. Időnként felgyűlnek az asztalomon, és le kell dolgoznom az elmaradásomat. Nem unatkozom.

- Mi a véleménye a mostani világról, a magyarországi helyzetről?

- Az ember restelkedik amiatt, amit az újságokban olvas. Megint ott tartunk, ha egy külföldivel kellene beszélnem, akkor bizony sok dolog miatt szégyenkeznék. Egy elmebaj az, például, hogy Magyarország hivatalos nevéből kihagyták a köztársaság szót. Azóta minden levelemet úgy írom meg, hogy a fejlécen ott van a nevem, a címem, és alatta, hogy Magyar Köztársaság. A szerkesztőségekbe menő leveleimen is így van. Tudom, hogy ez semmit nem jelent, de csak azért is. Mint ahogy nagyon dühít, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumában kibocsátottak egy rendelkezést, hogy bizonyos kifejezéseket ne használjanak. Ne mondják, például, hogy stadion. Ne mondják azt, hogy szegény, hanem inkább azt, hogy rászoruló. Hát azóta én ezeket a kifejezéseket direkt használom. Ne akarják nekem előírni, hogy én milyen szavakat használjak.

- Az első kérdésemre visszatérve, tehát mondhatom azt, hogy ön a sajtólevelezésben teljesedett ki?

- Igen, ezt nyugodtan mondhatja. El is gondolkoztam azon, amit mondott. Most visszamegyek a 60-as, 70-es évekre. Az egyetlen módja annak, hogy a véleményemet ki tudjam nyilvánítani úgy, hogy az sok emberhez eljusson, az volt, hogy írtam egy levelet a sajtónak. Hiszen, ha ezt a sajtó lehozta, az nagyon sok emberhez eljutott. Sokkal többekhez, mintha baráti társaságban mondtam volna el. Csak az emberek betojik. Meg-megkérdezték tőlem, hogy te ezt meg mered írni? Erre én azt válaszoltam, hogy „Könyörgöm, mit írtam meg?” Nem a rendszert, nem Kádár Jánost szidtam, hanem bizonyos dolgokban megmondtam a véleményemet. Ezt tehát meg lehetett csinálni. De az emberek az étkezdében azt nem merték megmondani, hogy elsózták a levest, mert jaj, jaj, akkor mit fognak mondani. Ez egy beijedt társadalom volt. Sokan ellenállásnak, hősiességnek vették, ha azt mondtam, hogy valami nem tetszik nekem. Kell, hogy legyen az embernek annyi érzéke, hogy tudja, mi az, amit meg lehet írni. És a tyúkszemére lépni egy hivatalnak már régebben is lehetett.

- És most hogy van ez?

- Most sajnos nagyon ronda jelenségek vannak, az emberekben megint ott van a félelem. Én könnyen beszélek, mert nyugdíjas vagyok. De megértem azt, aki nem meri kinyitni a száját. Nem csak közügyekben, hanem egyéb ügyekben sem, mert attól fél, hogy a hivatalban ezt rossz néven veszik. Ez ered abból a gazdasági helyzetből, amiben vagyunk. A rendszerváltozás után a nem-Fidesz kormányok alatt nem harapták le a fejét annak, aki szidta a kormány ilyen vagy olyan intézkedését, és kritizált ilyen vagy olyan dolgokat. Ma félnek az emberek. Hozzáteszem azt, hogy van, amikor indokoltan, van, amikor indokolatlanul, de félnek. Mert történtek olyan dolgok, ugye, amik erre alapot adhatnak. Nem vitás, hogy többségük fél a véleménynyilvánítástól. És ettől nem független az a borzalmas gyűlölködés, ami ma a közéletben van. Ez szörnyű. Nekem is van olyan tapasztalatom, hogy emiatt megszűntek régi baráti kapcsolatok. Mert az emberek ellenséget látnak a másik álláspont képviselőjében. Ez pedig rettentő rossz. Nem tudom, hogy ez mikor múlik el, de sajnos most nagyon jellemző az egész magyar társadalomra.