Mi, hidászok most építjük ki az Aisne mellett a gyalogság segítségével új állásainkat, minthogy a francia lövészárkokat nem használhatjuk, mert ezek három kilométernyire vannak a frontunk mögött
— Nyolc órakor indulás! Az első árok elé drótsövényt! Egy gyalogcsapat segít. E szavakkal jön hozzánk a vezető.
Ez a szakasz, amelyet csapatunknak ki kell építeni, rövid ugyan, de nagyon veszélyes. Különféle megjegyzések hangzanak föl, többek között ez is:
— Csak az az átkozott gépfegyver ne volna odaát!
Egyes sorban haladunk. Az ásót hónunk alá szorítjuk, hogy ne zörögjön.
— Vigyázat, drót! — súgja a vezető szomszédjának. — Add tovább!
Lassan haladunk előre, mindenki átlép az első drótakadályon. Némelyik beleakad a szöges drótba és ami a legkellemetlenebb, nem is káromkodhatik, mert az ellenség vigyáz, mint egy vadászkutya,
A nehéz dróttekercseket átnyújtjuk egy árkon. Valamelyikünk rövidet ugrik, beesik az árokba. Tak-tak-tak, szól az ellenség gépfegyvere. Mindnyájan a földre vágódunk. Azután megyünk tovább. Megfigyelő őröket küldünk előre, azután egymásután átugrálunk a mellvéden és csöndesen, amilyen gyorsan csak lehet, karókat verünk le a szögesdrót számára. Egy-egy lövést föl sem veszünk. Valakinek megzörren az ásója és ezt azonnal sortűzzel nyugtázza az ellenség. Az égre fölvillanó tűz elárulja az ágyúzást. Üvöltő dörgés rázza meg a levegőt alig figyelmeztetem egypár szóval a szomszédomat és már ropog, zuhog a srapnel.
Másnap öt szakasz gyalogsággal megyünk előre újabb munkára. Közvetlenül az Aisne partján van egy kis erdő, azon keresztül kell nemű. Mi, hidászok beosztjuk a távolságot marunk között és azután, amilyen gyorsan csak tudunk, lyukat ásunk magunknak, hogy némi öltözékünk legyen, mert az ellenséges őr 30 méternyire sincs tőlünk. Azonkívül egy másik őr a túlsó parton lévő gyár kéményében is ül. A szakaszvezetőül beosztott pionírok ellenőrzik a földmunka haladását és segítenek mindenhol.
Itt egy vastag gyökér miatt nem halad a munka, a pionír előveszi fűrésszel ellátott oldalfegyverét és egyszeriben el van hárítva az akadály. Emitt egy másik nem tudja, hogy amilyen mélyre és milyen szélesre ássa az árkot, a pionír megmagyarázza és így megy egyiktől a másikhoz, majd buzdítva, majd nyugalomra intve. Bármilyen óvatosak voltunk, a ellenség mégis észrevett bennünket és esti adás gyanánt jön ám a srapnel a folyón át. A bakák bebújnak lyukaikba, a pionírok földre vetik magukat, nekik nincs fedezékük, ők csaknem mindig enélkül dolgoznak. Csak ki kell tartani, még ha nyakunkban ver is a szívünk, ha az orrunk előtt robog is el a halál.
Az ellenséges tüzérség csalódott, lövegei csaknem száz méternyire hullottak le tőlünk.
Népszava 1915. április 4.