Hetven éve szabadult fel hazánk teljes területe a náci megszállás alól. A magyar politikai elit igyekezett megfeledkezni az évfordulóról, amely jelentőségét a „hivatalos” történészek is lebecsülik, félre magyarázzák. Pedig az ország 1945. áprilisi felszabadulása és a sztálinista diktatúra kiépülése közötti néhány évben nagyszerű dolgok is történtek az országban. Végrehajtották a földreformot, megtartották az ország első, valóban szabad választását, kikiáltották a köztársaságot, megszüntették a törvénytelen születés szégyenbélyegét, érvénytelenítették a zsidótörvényeket, és engedélyezték több, addig üldözött kisebb keresztény felekezet működését. És nem mellesleg: újjáépítették a lerombolt országot. Ez a békés forradalom milliókat megmozgatott, s nem ők tehettek róla, hogy a hidegháború kegyetlen logikája aztán négy évtizedre halálra ítélte a magyar demokráciát.
Utólag nehéz megmondani, hogy Horthy Magyarországának lett volna-e esélye elkerülni a Szovjetunió és az angolszász hatalmak elleni hadba lépést, és vele az ország szinte teljes pusztulását? Egy, az interneten is látható német dokumentumfilm már-már kigúnyolja a korabeli magyar és román vezetést, amely egymás elleni utálatában végül egymás kényszerű szövetségeseként csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. A különbség persze az, hogy Romániának valós területi követelései voltak a szovjetekkel szemben, míg Magyarország potenciális ellenfele nem a Szovjetunió, hanem a „szövetséges” Románia lett volna. De a Horthy-rendszer antikommunista szellemisége és a német fegyverekbe vetett vakhit végzetesen rossz döntésbe rángatta bele az akkori magyar rezsimet.
Ha 1941-ben talán nem is lehetett teljesen kimaradni a háborúból, bizonyosan léteztek volna a tragédiát mérséklő megoldások. Bulgária névleg hadat üzent a nyugati szövetségeseknek, de nem csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. Jutalmul máig megtarthatta Dél-Dobrudzsát, amelyet 1940-ben ugyanúgy kapott meg Hitlertől, mint mi Észak-Erdélyt. A finn Mannerheim marsall pedig csak a korábbi finn-szovjet határig engedte harcolni a katonáit, és megtiltotta számukra a Leningrád náci blokádjában való részvételt. Az ő józansága is hozzájárult ahhoz, hogy Finnország demokratikus ország maradhatott a háború után. Mannerheim persze orosz katonatisztként kezdte a karrierjét, és történelmi okokból a bolgár vezetők is jól ismerték Oroszországot.
Velük szemben a korabeli magyar vezetésből hiányzott minden józanság, legfeljebb a silány propaganda szintjén hallottak valamit Szovjet-Oroszországról. Amúgy – szinte paródiába illő módon – az Egyesült Államokat is lebecsülték. Kosáry Domokos emlékirataiban leírja, hogy egy találkozásuk alkalmából Bárdossy László arról győzködte a fiatal tudóst, miszerint az Egyesült Államoknak nincs is valódi katonai ereje. Mai ésszel hátborzongató belegondolni, hogy Horthy Miklós, Bárdossy László, s a korabeli külpolitikai és katonai vezetés tagjai úgy vitték háborúba az országot két szuperhatalom - a Szovjetunió és az Egyesült Államok - ellen, hogy maguk soha nem jártak egyik országban sem. A németektől átvett, és az önmaguk által gerjesztett propagandán túl semmilyen valós ismeretük nem volt azokról a hatalmas birodalmakról, amelyeket úgymond le akartak győzni. A geopolitikai valóság félresöprése, propagandisztikus és ideológiai jelszavakkal való helyettesítése egymillió honfitársunk halálához, az ország romba döntéséhez és kifosztásához vezetett.
A geopolitikai gondolkodásmód a kommunista évtizedekben is tiltott gyümölcsnek számított Magyarországon. A féktelen szovjetellenességet felváltotta a kritikátlan szovjetbarátság, és a propaganda az ország Szovjetuniótól való függését a geopolitikai kényszer elismerése helyett ideológiai lózungokkal magyarázta. Sőt, az egész geopolitikát reakciós áltudománynak nevezte. Ebben az sem zavarta a rendszer ideológusait, hogy a szovjet külpolitika hűen követte a cári Oroszország geopolitikai stratégiáját.
Sajnos a rendszerváltozás sem hozta meg a geopolitikai gondolkodásmód rehabilitálását. Bár az ország nyilvánvalóan a Szovjetunió széthullásával beállt nemzetközi fordulatnak köszönhette függetlensége helyreállítását, sokan tetszelegtek az „önfelszabadító” szerepében. Élükön a mai miniszterelnökkel.
Amikor pedig megvalósult az ország integrációja a nyugati szövetségesi rendszerbe, ezt ismét ideológiai és morális szólamokkal próbálták magyarázni. A nemzetközi viszonyok értelmezésében a propaganda gyakran ismét felülírja a realitásokat. Oroszország „gyengeségéről”, közeli „széthullásáról”, „sötétségéről” ma hasonló propagandaszólamokat hallhatunk, mint elődeink 1913-ban és 1940-ben. Pedig semmilyen rendszerváltozás sem módosít azon, hogy a geopolitika területről, nyersanyagokról, népességről, katonai és szellemi potenciálról szól. S ilyen értelemben hazánk a Németország és Oroszország közti térségben, szűkebben pedig egymásra utalt, de könnyen egymás ellen hergelhető kisebb államokkal körülvéve fekszik.
Békét kötni, kiegyezni, közös jövőt építeni ebben a közegben kell. Ha nem akarunk több háborút.
