Orbán közelgő bukása

Ahogy közeleg Orbán bukása, úgy válik megint hangsúlyossá a nyolcvanas évek végéről ismert kérdés: „Most már tudjuk, hogy mi lesz, de addig mi lesz?” Orbán közelgő bukását már a közvetlen környezetében is érzékelik, mivel egyre inkább önsorsrontó intézkedések és közveszélyes kapkodások jellemzik a tevékenységét, amelyekben nem olyan nehéz az elöregedett, a valóságtól már elszakadt diktátorok utolsó időszakának szokásos hisztérikus jegyeit felfedezni. Átmenet kezdődött, de sok átmenet akár a végtelenségig tart, ezért az a makacs kérdés vissza-vissza tér, hogy „addig” mi lesz? Mi lesz addig, amíg Orbán nemcsak a „lelkekben”bukott meg, hanem megbukik már a politikai hatalomban is. Az első válasz elég egyszerű, folytatódik a lejtmenet az ország helyzetében és az egész Európa által ámulattal figyelt bohózat a Fidesz kormányában. A második válasz azonban sokkal nehezebb, mert már arra irányul, hogy mi lesz Orbán után. Azon felszabadult érzés után, hogy az ország ezt a hatalmi őrjöngést is túlélte, és idővel ezt a rémálmot is képes lesz feldolgozni.

Beléptünk a bizonytalanság korába, bármi megtörténhet és – ahogy a legutóbbi napok pénzügyi botrányai is mutatják – manapság csak a váratlan a valószínű. 2014. április hatodika, a kifinomult csalások bonyolult rendszerével kivívott választási győzelem után, már másnap, hetedikén összeomlott az orbáni rendszer, azóta voltaképpen már csak a végvonaglásait látjuk. Április hetedikén ugyanis az Orbán-Simicska találkozón szakítás történt és ezzel Orbán maga verte szét a rendszert, ami a korai, félkész diktatúrák viszonylagos hatékonyságával működött egy kormányzati cikluson át. A rendszert valójában Simicska építette fel, s benne mérnöki pontossággal összesimult a gazdaság, a média és a politika autoriter világa. A gazdaság feletti uralom a korrupciós-klientúra rendszer révén, a média feletti puha diktatúra a gazdasági uralomból átnyúló média-cégek dominanciája és a közmédiának a politikából idenyúló gyarmatosítása révén, amit betetőzött a kvázi egypártrendszer uralma a politika szférájában a bolsevik típusra fazonírozott Fidesz révén. De Orbán nem tűrte a hatalommegosztás fideszes csökevényeit sem, ezért nekivágott az új kormányban a posztok és pozíciók, a kegyek és koncok újraelosztásának. Mindenekelőtt persze Simicska kiszorításának, de ezzel összeomlott az egész rendszer. Az önkényuralomnak megvan a maga belső dinamikája, újra és újra a még meglévő autonómiák ellen fordul, s ezzel a modern világban maga ássa alá a saját támogatottságát, hiszen gyengíti a politikai legitimációját a hívei körében is, és mind bugyutább lojális hívekkel helyettesítve őket, saját maga teszi tönkre a kormányzóképességét, a közpolitikai rendszerének működőképességét is.

Orbán tehát már egy éve buzgólkodik a saját rendszere szétverésén, és jelentős eredményeket ért el ebben. Elindította az ördögi kört, a hatalomvesztés lefelé tartó spirálját, ami az utóbbi hetekben zuhanásba ment át, mert minden lépése kontraproduktív, minden válságkezelésre tett intézkedése csak növelte a bajt. A fideszes veteránoknak még volt valamiféle értékvezérelt világképe, a fiatal és agresszív új undokoknak csak brutális és individuális érdekeik vannak. Simicskának nemcsak érdekei vannak, hanem értékrendje is, amit lehet is, kell is ugyan utálni, de azt nem lehet nem tudomásul venni, hogy nem akarta követni Orbánt a félkész diktatúra továbbépítésében és az oroszokkal való összefekvésben. Orbánnal nemcsak a Közgép milliárdjain vesztek össze, hanem valahol az irányított demokrácia és a keményedő autokrácia határvidékén váltak el az útjaik.

Manapság Orbán csapatából már mindenki menekül a süllyedő hajóról a maga módján. Egyfelől már semleges válságmenedzserként illegeti magát a közvélemény előtt, másfelől álságos hűségnyilatkozattal mentegeti magát Orbán előtt, legalábbis addig, amíg bekövetkezik a zsigereiben már érzett hajótörés. Az Orbán utáni időkre pedig három forgatókönyv kínálkozik. Az első a „Brutus-féle” megoldás,amikor a hozzá legközelebb állók gyilkolják le politikailag a „kedves vezért”. Ez mindenki számára a legkedvezőbb megoldás lenne, mert szervezett átmenetet biztosítana a jelenlegi irányított káoszból egy rendezett és legitim átmeneti állapot felé. Mostanság mégsem valószínű, mert a fideszes vezetők pipogyák és képtelenek a racionális, stratégiai cselekvésre, hiszen elszoktak tőle a „vezér-demokrácia” kemény korszakaiban. A második forgatókönyv az összeomlás, pontosabban a beomlás, az implózió, amikor a fideszes hadurak tartós testvérharcából kellemes káosz kavarog ki. Egy nagyreményű önkényuralomban nincs és nem is lehet valódi második ember, s ha van, aki annak gondolja magát, a többiek az ő torkának ugranak neki elsőnek és együttesen. Ez a „beomlás-forgatókönyv” pillanatnyilag a legvalószínűbb, mert a fideszes kiskirályok most éppen azzal foglalatoskodnak, hogy a saját soraikban egymásnak „kokit és sallert” osztogatnak, és a legbuzgóbbak már a vádalku reményében a többiek feljelentését fontolgatják, fogalmazzák.

A harmadik lehetséges forgatókönyv a kényszerkoalíció, amit jelen pillanatban mindenki bőszen tagad, ha egyáltalán ez felmerül, bár a világ nálunk mégiscsak errefelé halad. A fokozódó fideszes káoszból eddig is jórészt csak a Jobbik profitált, az elhúzódó kormányválság megoldására és az átmenet levezénylésére a mérsékeltebb fideszesek körében kínzó örömhírként felmerülhet a kényszerkoalíció kialakítása. Kellemetlen, de alighanem elkerülhetetlen képződmény ez. Kellemetlen, mivel akarva-akaratlan legitimál a Fidesz-világban megpörkölődött személyeket, csak azért, mert ők talán kevesebbet merítettek maguknak a közjavakból, mint a többiek. De kellemetlen azoknak is, akik a demokratikus ellenzékből állnak be az átmeneti csapatba, mert őket viszont delegitimálja a folytonosság valamiféle felvállalása, a Nagy Fideszes Szemétdomb eltakarítása. Viszont lehet, hogy ez a szerep elkerülhetetlen lesz, mert senki sem kívánhat sem tartós utcai zavargásokat, sem jobbikos „új rendet”.

Egy évvel a választások után Orbán maga írja, nap-nap után a saját nekrológját. A demokratikus ellenzéknek, a mozgalmakban és a pártokban segíteni kell neki, hogy megrövidíthesse a szenvedéseit. A lelkekben már összeomlott az Orbán rendszer, minél hamarabb omlik össze a parlamentben is, annál jobb az országnak. De annál jobb az Orbánnak is, mert akkor a jövő történészei némileg rövidebbre vehetik majd a bűnlistáját a 21. századi krónikákban.