- Ötven éve vezeti saját társulatát, az Odint, melyet színművészeti főiskoláról eltanácsolt főiskolásokkal hozott létre és egy dán kis város fogadta be a csapatot. Ennyi idő alatt miként sikerült átvészelni a szükségszerűen bekövetkező holtpontokat?
- Én egy emigráns vagyok. Dél-Olaszországban születtem, de tizenhét évesen Norvégiába mentem. Nem beszéltem a nyelvet, hülyének tartottak az ottaniak.
- Miért ment Norvégiába?
- Beleszerettem egy svéd lányba, akinek a családja nem fogadott el, mert olasz voltam, ezért Svédországba nem mehettünk. Olaszországba sem mehettünk, mert a nagypapám, aki nevelt, szintén nehezményezte ezt a kapcsolatot. Édesapám nagyon korán meghalt. Norvégiában fizikai munkából éltem, gyári munkás voltam, később tengerész. Kevés pénzt kerestem, de meg tudtam belőle élni. Amikor évekkel később saját társulatom lett, kötelességemnek éreztem, hogy fizetést adjak a színészeimnek. Nem volt nagy összeg, de a megélhetésüket biztosította. A társulatnak mindig voltak gazdasági problémáéi, de hamar hozzászoktunk ahhoz, hogy nagyon kevés pénzből is kijöjjünk és ez az egyik válasz az előző kérdésére.
- Azt is elmondta egy beszélgetésen, hogy mindig törekedett arra, hogy ne legyen kiszámítható, amit csinálnak. Ez jól hangzik, de miként lehet megvalósítani?
- Egy társulaton belül egy idő után nem kellően stimulálóak a viszonyok. Kiismerjük egymást. Ahhoz, hogy együtt maradjunk, szükséges meglepni egymást. Azt hiszem, ez sikerült, ezért igazi válságunk nem is volt.
- Kétszer mégis otthagyta egy időre a színészeit.
- Igen, dühös lettem, de mindkétszer visszamentem. A színészeim pedig nélkülem is azt csinálták, amit megszoktak, tréningeztek és játszottak. Voltak ennél is komolyabb helyzetek, például, amikor az egyik meghatározó színészünk beteg lett. Összehívtam a társulatot, át kellett alakítani az összes előadást, pótolnunk kellett őt. Ha úgy veszem, ez például egy komoly válsághelyzet volt, de mégis nagyon megerősítette a csapatot. Egy társulat egyet nem engedhet meg magának, a megalázó bukást.
- Ezt hogyan lehet elkerülni?
- Minden a próbafolyamaton múlik. Ha a próbákon egy színész azt érzi, hogy meg van alázva, akkor mindennek vége. Egy rendezőnek, ha érzékeli ennek a veszélyét, változtatnia kell a módszerein.
- Ön nem gondolt arra, hogy játszik is?
- Soha. Nem is értem, miként akar egy emberi lény színész lenni.
- Min múlt, hogy a társulatot épp egy dán kisváros, Holstebro fogadta be?
- Egy másik dán városban, Holstebrotól 120 kilométerre vendégszerepeltünk. Az előadást látta egy kórházi nővér, aki amatőr színjátszó volt és Holstebroban él. A hölgy felhívta a város polgármesterét és azt kérte tőle, hívjon meg bennünket. A polgármester pedig komolyan vette a kérést és levélben meghívott bennünket. A városvezető eredetileg postás volt, nem értett a színházhoz, de azzal tisztában volt, hogy egy kisvárosban szükség van kultúrára, mert az vonzó az értelmiség számára. Később felajánlott számunkra egy éves költségvetést, ami nagyon kicsi összeg volt, de rendelkezésünkre bocsátott egy elhagyott farm épületet is, ahová be tudtunk költözni. Emellett segített abban, hogy elfogadjanak minket. Ez óriási dolog.
- Hogyan fogadta önöket a dán közönség?
- Először komoly ellenállást váltottunk ki. A nézők többsége nem értette, amit csinálunk, azt mondták küldjenek vissza bennünket Norvégiába. A helyi politikusok azonban, beleértve a polgármestert, megvédtek bennünket. A polgármester azt mondta: „én csak egy postás vagyok, de akik értenek hozzá, azt mondják, ezek tudnak valamit, adjuk nekik három-négy évet és térjünk vissza a dologra.” Ez egy nagyon bátor döntés volt. A polgármestert aztán négyszer választották újra és legendás figurává vált. Persze nem csak azért, mert kiállt mellettünk. Úgy beszélt a kultúráról, mint, aminek önmagában értéke van. Ez ritka politikusi mentalitás.
- Nálunk most az járja, hogy ha jön egy új politikai vezetés azonnal lecseréli az intézményvezetőket, beleértve a színházigazgatókat is. Holstebroban ez nem fordult elő?
- Előfordult, hogy a város nem támogatott bennünket, de akkor az államtól kaptunk segítséget; a létünk eddig nem forgott veszélybe.
- Önök a hetvenes években játszottak például Peruban, ahol diktatúra, cenzúra működött. A színház harcolhat a diktatúra ellen?
- Akkoriban abban a térségben csak a színház eszközeivel lehetett szabadon beszélni. Azt mutatta meg az embereknek, mégis lehet nemet mondani.
- Az Odin Színház a hatvanas években jött létre, a színészek akkor, önnel együtt fiatalok voltak. Azóta a társulat tagjai 60-70 évesek lettek. Hogyan tudják művészileg megőrizni magukat? Milyen jövő vár a színházra?
- Tíz évvel ezelőtt készítettünk egy végrendeletet, eszerint az Odin Színház a társulat utolsó tagjával tűnik el és akkor a színház neve is eltűnik.
(Az interjú létrejöttében közreműködött Regős János)
