Ez az opera egyik leghíresebb jelenete, tömegeket mozgat, bizonyos szabadtéri előadásokban még szerencsétlen elefántokat is a színpadra szoktak masíroztatni. Ilyenkor általában tobzódik a pompa, a jelmeztervező alaposan kitehet magáért, fényűző ruhákkal viríthat, a balettkar is nagy létszámmal, látványosan tündöklő koreográfiával bedobható. Szóval jöhet a színpadi tűzijáték, a revü, az esztrád, és a közönség nagy-nagy tetszése.
Mohácsi János, aki először rendez operát, valami egészen mást csinál. Nála a győztes hadsereg jelentős része elcsigázottan holt fáradt, végletekig elgyötört, testileg és lelkileg egyaránt súlyosan megsebzett. A katonák arca is véres, a ruhájukon átütnek a testnedvek, lerongyolódottak, és alig vánszorognak. Többeket hordágyon kell cipelniük azoknak, akik maguk se nagyon bírnak lépni. Van, akinek fél keze, fél lába hiányzik. Miközben fenségesen harsog a zene, és az otthon maradt polgárok, a király és kísérete magasztosan ünnepelnek, elvánszorog előttük a győztes, de mégis szinte a lelkét kilehelő meggyötört csapat, és ez hihetetlen disszonancia, eszelős feszültség. Mohácsi ahelyett, hogy tetszetős show műsort csinálna ebből a jelenetből, megmutatja a mindenkori háborúk iszonyatát, azt, hogy az egyik oldalon sem maradéktalan a boldogság. Mindkét térfélen vannak áldozatok, visszafordíthatatlan tragédiák, szerencsétlenné tettek, és lehet, hogy a felsőbb körök diadalt ülnek, de a lentebb lévők belerokkannak a nagy győzelembe, és persze a vereségbe egyaránt.
Mohácsi még azt is megmutatja, hogy a túlméretezett díszszemle közepette a foglyul ejtett etiópokkal mennyire cudarul bánnak, elaljasultan verik, rugdossák, látványosan demonstrálva, magukból kikelve, gyűlölik őket. A győztes oldalon is felmondták már az idegek a szolgálatot. Az embertelen háború szinte automatikusan is embertelenséget szül, ami amúgy már beivódott a zsigerekbe, és mindenféle fennkölt szózatok dacára, kérdéses, hogy mennyire lehet szabadulni tőle. Mohácsi nagyon tud úgy tömeget mozgatni, hogy annak súlyos jelentése is legyen, ne váljon üres dekorációvá. Ilyen az a jelenet is, ami előtt háborúba indulnak a katonák, és feláldoznak egy szűzlányt. Magasztos és barbár cselekedet ez egyszerre. A lányt alakító balett táncosnő, Bodor Johanna érzékletes koreográfusi intenciói szerint, fájdalmasan vonaglik, tán még megtiszteltetésnek is veszi, hogy a hazája érdekében éppen vele történik ez, de közben az arcán, és csaknem minden mozdulatában, ott a rémület, és az iszonyatos kétségbeesés, amikor erős kezek üdvrivalgások közepette magasba emelik, és akárhogy is vesszük, örülnek a halálának. Megint itt a pokoli disszonancia, és a valójában értelmetlen emberhalál.
Mohácsi azonban nem hagyta ott a keze nyomát ennyire markánsan a produkció egészén. A megoldások többsége lényegében hagyományos, legfeljebb kicsit jobb színészi teljesítményt nyújtanak az énekesek, mint ahogy megszoktuk. Tán ezért sem volt az általam látott előadáson olyan nézői ellenállás, szünetben való nagy létszámú távozás, mint Zsótér Sándor A bűvös vadász rendezése esetén. Ő az egész produkción végig vonuló, izgalmas, de vitatható koncepciót alkalmazott, Mohácsi feltehetően kompromisszumot kötött, valamennyire megújította az énekesek színészi eszközeit, de azért jobbára hagyta őket lecövekelt lábbal szerepelni.
Két estére az előadást lemondó olasz vendégművész helyett, a világ egyik legnagyobb tenorja, Johan Botha vállalta a beugrást. Roppant méretű ember, igencsak eltestesedett, emiatt nehezen is mozog, így sejthető volt, hogy senkit nem fog lejátszani a színről, néhány gesztusra, arcrezdülésre szorítkozik az alakítása, és amikor például ki kell szaladni, az bizony már nehezen megy. De el lehet ezt felejteni, mert a hangja fenomenális, és nemcsak az, ahogyan ki tudja ereszteni, ahogy végtelenül árad és árad, hanem az is, ahogyan képes belesűríteni mindent. Hihető, hogy múlhatatlanul szerelmes, hogy összeroppan a haza szolgálata és etióp rabszolga kedvese közti feloldhatatlan konfliktusban, miközben nem hajlik, nem törik a gerince, halálra ítélten, sziklasírban is megmarad a tartása, és lángoló szerelme. Teljesítménye inspirálja a szereplőtársait, önkéntelenül is húzza őket felfelé, bizonyos pontokon az előadás extatikus hőfokra jut. Az Aidát megformáló Boross Csillán is érződik, hogy csúcsformáját futja, szinte megfoghatóvá teszi a múlhatatlan örök szerelmet, és a pokoli kínt, amikor, apja felbujtására, aki az etióp király, kiszedi a haditervet Radamesből, így az általa legjobban szeretett embert teszi árulóvá.
Kesselyák Gergely karmester teret ad az őrült nagy szenvedélyeknek, szárnyalhat a zene, szétrepedéssel veszélyeztetve az ódon falakat. De mindig sikerül megállni a giccshatáron, semmi nem válik csöpögősen nyúlóssá. Az egyiptomi király lányaként, aki szintén szerelmes Radamesbe, Gál Erika féltékeny, ármánykodó kígyó, majd magába roskad amiatt, hogy végül is miatta hal meg a két szerelmes. Etióp királyként Fokanov Anatolij féltő apa, megalázott ember, a rabsorsából mindenáron, akár nemtelen eszközzel is, szabadulni akaró hadvezér.
Remete Kriszta elegáns fekete ruhái, rajtuk a hatalmas, megvillanó arany ékszerekkel, érzékeltetik a pazarlást, megint csak kontrasztot alkotva a háború nyomorúságával, a katonák átvérzett egyenruhájával. Khell Zsolt díszlettervező nem csukja szűk, sötét sziklabörtönbe a halál előtt összeboruló szerelmeseket. Tág körülöttük a tér, mintha meg is szökhetnének. De nem feltétlenül rácsok alkotják a börtönt, sugallja az előadás. Rácsok nélkül is itt van az körülöttünk, bennünk, ebben a világban potenciális halálra ítéltekként létezünk. Reményt keltő, hogy még ilyen közegben is kialakulhat ekkora nagy szerelem. Szerencsére az Aida, Verdi halhatatlan zenéje, arról is regél, hogy a legpokolibb reménytelenségben is tobzódhatnak a nagy érzelmek, és jelen lehet a szépség.
