A provokatív Sirály

Publikálás dátuma
2015.04.22. 07:50
A közönség között a szereplők (Christiane von Poelnitz, Michael Maertens) FOTÓ: EÖRY SZABÓ ZSOLT
Tele a sajtó azzal, hogy milyen provokáció történt a bécsi Burgtheater A Sirály előadása után a Nemzeti Színházban, hogy az egyik színész felolvasott egy szöveget, melyben elmarasztalta a magyar demokrácia mostani állapotát. De azzal egyáltalán nincs tele a sajtó, hogy milyen is volt a produkció, aminek, ha úgy vesszük, már az eleje is provokáció volt.

Rögtön A Sirály elején provokálják a nézőket a Burgtheater művészei. Többen a közönség tagjai közé ülnek a nézőtéren. Az Arkagyinát, az ünnepelt színésznőt alakító Christiane von Poelnitz akár idegesen mászkál a széksorok között, de amikor ül, akkor sem bírja ki fészkelődés nélkül. Föl-föláll, hátrafordul, mórikálja magát, mindenáron azt akarja, hogy ő legyen a középpontban, feltűnési viszketegsége van, ha törik, ha szakad, tetszeni akar. A vele együtt a tanyára érkezők is a széksorok között huppannak le, trécselnek, hangoskodnak, ők sem tudnak nyugton maradni.

Nyina (Aenne Schwarz) és Kosztya (Daniel Straber) FORRÁS: BURGTHEATER

Nyina (Aenne Schwarz) és Kosztya (Daniel Straber) FORRÁS: BURGTHEATER

A színpadon pedig Csehov darabja szerint is kezdődik egy előadás, Arkagyina fia, a feltörekvő Kosztya írta, rendezte és a hozzá amúgy is közel álló Nyina játssza. Ifjúi hévvel telített, lázasan őrült darab ez, tán túlzottan modernkedő, összehord hetet-havat, de van benne indulat, mohó közlési vágy, heves nagyot akarás, az elavultnak tartott hagyományok buzgó tagadása, erőszakoltan is újra törekvés.

És ennek az egyszerre mindent akarásnak a része az is, hogy bizonyos szituációkban felszólítanak bennünket, hogy a jegyszedőktől kapott kis zseblámpákat buzgón villogtassuk, legyünk része a történéseknek. Lesz aztán füstköd is, hangos csinnadratta. Be van dobva apai-anyai, amit Kosztya rendezett, kicsit önmaga paródiája is, de hihetetlen nekibuzdulás van benne. Azt egyáltalán nem érdemli, hogy az anyja leszólja, ne figyeljen, kiröhögje, mert csak neki lehet dicsősége a színpadon.

Kosztya nagy lendületében szertelenül eltörölne mindent a múltból, Arkagyina a befutott színésznő begyepesedettségével semmire nem fogékony, ami nem abszolút bevált, amihez gyötörni kell az agyat, és akár a testet. Neki már lényegében nincs igazi közlendője, a fia pedig egyelőre még csak zavarosan képes kifejezni magát, felindultságában ezért is provokál. Daniel Straber a szokásosnál is sebezhetőbb fiatalembert formál, akinek sértettsége ki tudja már mikortól adott, és csak öngyilkossága vethet véget neki.

Hiába lesz viszonylag sikeres író, csak gyötrődik és gyötrődik, állandóan emészti magát. Hideglelős, ahogy annyi év után találkozik a már közepes színésznővé lett Nyinával. Az Aenne Schwarz által megformált nőn érződik, hogy elfelejteni se tudja a férfit, de érdemben már kapcsolatot sem tud teremteni vele. Nagy hit, nagy reménység, világmegváltó szándék veszett ezzel a kapcsolattal oda.

A Sirály mindig is programadó darab volt, a rendezésekből általában érzékenyen kitapintható, hogy hol is tart a társulat. Alföldi Róbert éppen azt mondta el a segítségével, hogy búcsúznia kell a Nemzetitől, és annak közönségétől, jelképes volt, hogy a színészek vették el tőlünk előadás előtt a kabátjainkat, amiket búcsú pillantások kíséretében kaptunk vissza tőlük a produkció után.

Schilling Árpád pedig azt hirdette meg a Krétakör Színház előadásával, hogy ő abszolút új idők új dalaival van jelen, sokaktól való elkülönülését még azzal is jelezte, hogy a helyesírás szabályait felrúgva, pontos j-vel, Sirájnak írta a címet. Az Örkény Színházban pedig egy társulat indulását, helykeresését is jelezte a darab.

A Burgtheater Jan Bosse által rendezett produkciója arról vall önkéntelenül is, hogy nagy hagyománya van ennek a színháznak, de ebbe nem merevedett bele. Különböző generációk, mint a Medvegyenkót adó, idős, pazar színész, Peter Knaack, a Trigorint alakító középkorú művész, Michael Maertens, vagy az izgő-mozgó Mása bőrébe bújó fiatal Mavie Hörbiger, képesek különbözőségüket megőrizve, azonos stílusban játszani, egy zaklatott, káosszal teli világról alkotó módon gondolkodni.

És, ha úgy tetszik, ezzel is provokálnak bennünket, mert mi hajlamosak vagyunk arra, hogy beleragadjunk a letargiával vegyülő zűrzavarba, ők pedig, bár nem hazudják ezt el, nagyon is érzékeltetik, ábrázolják, hogy mekkora a baj, de alkotó energiákat csiholnak elő belőle.

Szerző
Frissítve: 2015.04.21. 22:09

Blaskó, Deutsch a Burgtheaterről

Publikálás dátuma
2015.04.22. 07:47
Blaskó Péter FOTÓ: NÉPSZAVA
Tovább folytatódnak a hozzászólások azután, hogy vasárnap este a Nemzeti Színházban, a Burgtheater A Sirály című előadását követően, a társulat színésze, Martin Reinke egy levelet olvasott fel, melyben kifogásolta a magyar demokrácia jelenlegi állapotát.

Blaskó Péter színművész, a Nemzeti Színház társulatának tagja Karin Bergmann Burgtheater-intendánsnak és Jan Bosse rendezőnek címzett nyílt levelet, melyet a Mandiner tett közzé. "Önök ketten gyáva emberek. Ide küldenek Budapestre egy társulatot, a társulatukat, hogy lejárassák Ausztriát. Sunyin lapulnak otthon és szegény Martin Reinkét bízzák meg azzal, hogy az Önök közéleti alkalmatlanságát bizonyítsa. Egyébként milyen alapon avatkoznak bele egy másik ország belpolitikájába? Milyen jogon használják fel vendégszereplő előadásukat politikai üzenet közvetítésére?" - kezdi levelét a színész.

Blaskó szerint a színpad nem arra való, hogy "politikai brosúrákat" olvassanak fel, éppen ettől kellene távol tartani magukat a színházművészeknek. "Mit szólt volna a bécsi közönség, ha a Katona József Színház nagy sikerű bécsi vendégjátéka után én, mint a darab főszereplője elkezdtem volna Jörg Haiderezni és a színpadról félteni az osztrák demokráciát?" - teszi fel a kérdést levelében a Kossuth-díjas művész. Közben a Burgtheater Facebook-oldalát is elárasztották a hozzászólások: tegnap még inkább az akciót megköszönő kommentek érkeztek, de mára már sértő jelzőkkel is illetik a bécsi társulato

Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője a Facebookon az esettel kapcsolatban többek között azt írta, „édes-drága arany bogaraim, ti mindahányan abban a fene nagy, az európaiság és a demokrácia iránti aggodalommal teli Burgtheaterben, mondjátok már el nekünk lécci azzal a pici kis szátokkal, hogy hányszor emeltetek szót a világ bármely pontján tartott előadásotok végén miértünk, jóakaratú magyarokért, amikor mi bizony évtizedekig a velejéig rohadt kommunizmusban szívtunk, a mai magyar demokratikus ellenzék hátországát adó haladó értelmiségnek a Kádár-rendszer működtetésében való lelkes és aktív közreműködése közepette, kib...tt messze az európaiságtól, meg a demokráciától, ti pedig – jobb dolgotok nem lévén – rettenetesen önmegvalósítottatok a Mariahilfer Strasse tövében?”

Európaice, meg demokratice azt javaslom, szórakozzatok a sajátotokkal! Full európai és demokratikus üdvözlettel: dajcstomi – fejeződik be a bejegyzés. A Hír24 megkérdezte a Burgtheatert az esetről, ahol úgy fogalmaztak: az „Orbán-rezsim" alatti kulturális fejlődés jelentős téma Ausztriában, a Burgtheater színészeit is foglalkoztatja, akik egyébként magyar művészekkel is kapcsolatban állnak.

Szerző

Közelkép - Látványos látványtár

Május végéig tekinthető meg az I. világháború kitörésének 100. évfordulóján, tavaly június 28-án megnyitott Istenért, Királyért, Hazáért című kiállítás az Első Magyar Látványtárban.

A Balaton-felvidéken fekvő Tapolca-Disztelen egy régi malomépületben kialakított kiállító térben június 27-én nyílik a következő tárlat, szintén egy évig várja az érdeklődőket. Vörösváry Ákos, a Látványtár kitalálója elmondta, hogy a fehér szín adja az alapot. Fehér tárgyak, hétköznapi használati eszközök éppen úgy láthatók lesznek, mint műalkotások és ezek együtt adnak majd egy különleges, egységes látványt.

A Látványtár mindig tematikus kiállításokkal várja az érdeklődőket. Az I. világháborúra emlékező bemutató nem a harcokra, a halálra összpontosít, hanem az egykor élt emberekre, felidézve plakátokkal, "hazafias" festésű porcelán tárgyakkal, korabeli fotókkal a háborús hétköznapokat a fronton és a hátországban. A Látványtárat 25 éve találta ki Vörösváry Ákos.

"Találmányát" éppen az különbözteti meg minden más gyűjteménytől, hogy nincsenek értékes és értéktelen tárgyak, mert ami esetleg külön-külön talán érdektelen lenne, az egy koncepció alapján összeállított kiállításon már izgalmas, egységes látvánnyá áll össze. Ez a Látványtár lényege. Ma már több múzeum is kialakította saját látványtárát, talán nem is sejtve, hogy honnan, kitől származik az idegen nyelvre lefordíthatatlan kifejezés és az ötlet.

A több ezer tárgy, értékes festményektől a félig olvadt gyertyáig, már rendszerezett része a Látványtárat működtető alapítvány tulajdona. Néha kénytelenek megválni egy-egy értékesebb darabtól, hiszen egyik kulturális "fiókba" sem férnek bele. Mivel nem múzeum, így nem pályázhatnak a közgyűjtemények számára kiírt forrásokra, de az állam sem támogatja őket. A magán mecenatura alig létezik, a 400-600 forintos belépőjegyekből nem igen telik még a fenntartásra sem. Ha nem sikerül támogatókat találni, megszűnhet ez az egyedülálló, különleges színfolt.

Szerző
Frissítve: 2015.04.21. 22:14