A provokatív Sirály

Tele a sajtó azzal, hogy milyen provokáció történt a bécsi Burgtheater A Sirály előadása után a Nemzeti Színházban, hogy az egyik színész felolvasott egy szöveget, melyben elmarasztalta a magyar demokrácia mostani állapotát. De azzal egyáltalán nincs tele a sajtó, hogy milyen is volt a produkció, aminek, ha úgy vesszük, már az eleje is provokáció volt.

Rögtön A Sirály elején provokálják a nézőket a Burgtheater művészei. Többen a közönség tagjai közé ülnek a nézőtéren. Az Arkagyinát, az ünnepelt színésznőt alakító Christiane von Poelnitz akár idegesen mászkál a széksorok között, de amikor ül, akkor sem bírja ki fészkelődés nélkül. Föl-föláll, hátrafordul, mórikálja magát, mindenáron azt akarja, hogy ő legyen a középpontban, feltűnési viszketegsége van, ha törik, ha szakad, tetszeni akar. A vele együtt a tanyára érkezők is a széksorok között huppannak le, trécselnek, hangoskodnak, ők sem tudnak nyugton maradni.

Nyina (Aenne Schwarz) és Kosztya (Daniel Straber) FORRÁS: BURGTHEATER

A színpadon pedig Csehov darabja szerint is kezdődik egy előadás, Arkagyina fia, a feltörekvő Kosztya írta, rendezte és a hozzá amúgy is közel álló Nyina játssza. Ifjúi hévvel telített, lázasan őrült darab ez, tán túlzottan modernkedő, összehord hetet-havat, de van benne indulat, mohó közlési vágy, heves nagyot akarás, az elavultnak tartott hagyományok buzgó tagadása, erőszakoltan is újra törekvés.

És ennek az egyszerre mindent akarásnak a része az is, hogy bizonyos szituációkban felszólítanak bennünket, hogy a jegyszedőktől kapott kis zseblámpákat buzgón villogtassuk, legyünk része a történéseknek. Lesz aztán füstköd is, hangos csinnadratta. Be van dobva apai-anyai, amit Kosztya rendezett, kicsit önmaga paródiája is, de hihetetlen nekibuzdulás van benne. Azt egyáltalán nem érdemli, hogy az anyja leszólja, ne figyeljen, kiröhögje, mert csak neki lehet dicsősége a színpadon.

Kosztya nagy lendületében szertelenül eltörölne mindent a múltból, Arkagyina a befutott színésznő begyepesedettségével semmire nem fogékony, ami nem abszolút bevált, amihez gyötörni kell az agyat, és akár a testet. Neki már lényegében nincs igazi közlendője, a fia pedig egyelőre még csak zavarosan képes kifejezni magát, felindultságában ezért is provokál. Daniel Straber a szokásosnál is sebezhetőbb fiatalembert formál, akinek sértettsége ki tudja már mikortól adott, és csak öngyilkossága vethet véget neki.

Hiába lesz viszonylag sikeres író, csak gyötrődik és gyötrődik, állandóan emészti magát. Hideglelős, ahogy annyi év után találkozik a már közepes színésznővé lett Nyinával. Az Aenne Schwarz által megformált nőn érződik, hogy elfelejteni se tudja a férfit, de érdemben már kapcsolatot sem tud teremteni vele. Nagy hit, nagy reménység, világmegváltó szándék veszett ezzel a kapcsolattal oda.

A Sirály mindig is programadó darab volt, a rendezésekből általában érzékenyen kitapintható, hogy hol is tart a társulat. Alföldi Róbert éppen azt mondta el a segítségével, hogy búcsúznia kell a Nemzetitől, és annak közönségétől, jelképes volt, hogy a színészek vették el tőlünk előadás előtt a kabátjainkat, amiket búcsú pillantások kíséretében kaptunk vissza tőlük a produkció után.

Schilling Árpád pedig azt hirdette meg a Krétakör Színház előadásával, hogy ő abszolút új idők új dalaival van jelen, sokaktól való elkülönülését még azzal is jelezte, hogy a helyesírás szabályait felrúgva, pontos j-vel, Sirájnak írta a címet. Az Örkény Színházban pedig egy társulat indulását, helykeresését is jelezte a darab.

A Burgtheater Jan Bosse által rendezett produkciója arról vall önkéntelenül is, hogy nagy hagyománya van ennek a színháznak, de ebbe nem merevedett bele. Különböző generációk, mint a Medvegyenkót adó, idős, pazar színész, Peter Knaack, a Trigorint alakító középkorú művész, Michael Maertens, vagy az izgő-mozgó Mása bőrébe bújó fiatal Mavie Hörbiger, képesek különbözőségüket megőrizve, azonos stílusban játszani, egy zaklatott, káosszal teli világról alkotó módon gondolkodni.

És, ha úgy tetszik, ezzel is provokálnak bennünket, mert mi hajlamosak vagyunk arra, hogy beleragadjunk a letargiával vegyülő zűrzavarba, ők pedig, bár nem hazudják ezt el, nagyon is érzékeltetik, ábrázolják, hogy mekkora a baj, de alkotó energiákat csiholnak elő belőle.