Szegények iskolája

Márai Sándor egyik legvitatottabb, sokat és sokfelől támadott könyve volt. Senki sem tagadta időszerűségét, hiszen a Horthy-rendszerben is közkeletű volt a szegénység fogalma, igaz akkor a hatalom nem volt olyan szemérmes, mint napjainkban, nem javasolta a szegény helyett a rászoruló kifejezés alkalmazását. (Mit szólt volna az író, ha maga elé idézi kiadója és ezt a címet javasolja: Rászorulók iskolája? Igaz, abban az időben egy könyvkiadónak több sütnivalója volt, mint manapság némelyik miniszternek.) A szegénységgel nem illik foglalkozni – írta Márai nem kevés cinizmussal.

Fölösleges kérdések

„Ha valaki gyakorlatibb hangnemben és nézőpontból foglalkozik a szegénységgel, nemzetközi megegyezés szerint a legtöbb civilizált államban előbb-utóbb becsukják.” E magasabb filozófiai nézőpontból aztán természetes, hogy az embernek, kivált a szegény embernek nem szabad felvetnie azt a kérdést, mi szegénységének oka, milyen szempontok szerint történik a javak elosztása. A bölcsek megmagyarázzák neki, hogy „időszerűen milyen célból szerény, s ezt a legtöbbször hálásan el is hiszi: de ez aztán minden”. Még szerencse, hogy gazdag emberek szerepét időnként átveszi a készséges állam, igaz, ez a szegények helyzetén mit sem változtat, ám az életet mégis változatosabbá teszi.

Hogy mennyire igaz volt Márai helyzetrajza, az is bizonyította, hogy a szegénység döbbenetes tényeit feltáró szociográfiák szerzőit beperelték, elítélték. Ez persze a szegénység tényén semmit sem változtatott, lelkiismeret-nyugtatónak (ha ugyan a fentebbieknek volt lelkiismerete) elegendő volt. Egyáltalán fölösleges szembesülni a kérdéssel: jó-, hasznos-e szegénysorban élni. A szegénység ugyanis az élet természetes állapota – fejtegette Márai -, amely a távoli jövőben szűnik meg. Az élet rossz, így a szegénység is az. A gazdagság is az. Még szerencse. hogy mióta világ a világ, mindig a szegények voltak túlsúlyban,a gazdagok száma oly csekély, hogy fölösleges is azzal foglalkozni, miért épp ők a gazdagok. Egy a lényeg: gazdag-e vagy szegény, a szerzés ösztöne vezérel-e vagy a lemondásé.

Mit tehet ebben a végletesnek mutatkozó helyzetben az író? Miután változtatni nem képes a tényeken, egyetlen kötelessége: megtanítani a szegényeket a gazdagokkal való érintkezés „technikájára”. Márai könyve tehát illemkódex, a szegények viselkedésmódjának tömör foglalta.

Ettől persze még nem kell szeretni a könyvet, nem kell úgy forgatni, mint a Bibliát. Jézus a maga nemében forradalmár is volt, Márai viszont azt fejtegeti, nincs értelme lázadozni az élet rendjén, tudniillik hogy sok a szegény és vannak gazdagok is, ők kevesebben, nem lehet szeretni, a szegénység pedig rossz! Nincs más lehetőség: a szegénynek mukkanás nélkül el kell viselnie, hogy szegény, s ehhez meg kell találnia a helyes viselkedés módját. Az államban reménykedhetnének? Nincs értelme, hiszen a gondolkodónak álcázott állam is újra termeli ezt az ellentétet, az ő kedvezményezettjei lesznek az újgazdagok, a szegények pedig maradnak szegények.

Fölöttébb lehangoló és bosszantó helyzetértékelés. Cinikus. Nem átallja megteremteni a szegények mitológiáját, melynek az a lényege, hogy „a szegény a gazdagokat természetfölötti lényeknek tartja”, s ha tudja is, „milyen önzetlen és szükséges a társadalom részéről az a gondoskodás, melyben szüntelenül része van, nem tud szabadulni a kényszerképzettől, hogy ezek a bölcs és hatalmas lények rokonságot tartanak a Végzettel, melynek végrehajtó közegei.” A szegények mondaköre feltűnő rokonságot mutat a görög-római mitológiával, ahogy ezek mondaköre „hemzsegett istenektől és félistenektől, démonoktól és múzsáktól, fúriáktól és erinniszektől, najádoktól és plejádoktól, penateuroktól, titánoktól, khariszoktól és szirénektől, úgy hemzseg a szegények mondaköre Telekkönyvtől, Csendőrtől, Elöljáróságtól, Szolgabírótól, Adóhivataltól, Őrmestertől, Főnöktől, Irodaigazgatótól, Tisztiorvostól, Végrehajtótól, Társadalombiztosítótól, Jegyzőtől, s a különös Olümposz legfelső, gondolattal is alig megközelíthető szféráiban lebegnek valahol a Vezérigazgató, Elnök, Miniszter, Tábornok, csaknem láthatatlanul, de mindig észlelhetően”.

Az élet része

Nem, ezt a könyvet nem lehet nem szeretni! Felháborodva kell és szabad olvasni. A szegényről ugyanis olyan képet rajzol, mintha végérvényesen és elválaszthatatlanul része volna az emberiségnek, s minden olyan eszmerendszert, politikai és társadalmi törekvést, mely megváltoztatását, orvoslását ígéri, utópiának nevez, s meggyőződése szerint ezek az utópiák nem is naivak, mint az eddig ismertek voltak, hanem szemfényvesztések, hiszen mindenki tudja: a szegénység – orvosolhatatlan betegség. Teljesen érthető, hogy Márait megrótták a baloldali lapok és kérdőre vonták a jobboldaliak is. Dörgedelmes és számon kérő cikk jelent meg A szegények iskolájáról a kolozsvári Korunkban, s értetlen, csodálkozó széljegyzetek különféle napilapokban. A magyar olvasó alig-alig ismerte ezt a műfajt, az ironikus esszét, amelynek legnagyobb mesterei természetesen az angolok, eredetét egészen Swiftig vezetik vissza, s olyan kiválóságok fejlesztették tökélyre, mint Shaw, Chesterton. S még kevésbé fogadta be szívesen egy alapvetően konzervatív beállítottságú olvasóréteg Márai munkájának azt a következtetését, hogy szavaink, gesztusaink és tetteink hazugok, mert olyan közmegegyezésen alapulnak, melyet a megegyezők fölöttébb egyenlőtlen társadalmi helyzete szavatol. A szegények legfeljebb elfogadhatják e megegyezést, a gazdagok viszont tollba mondhatják nekik a szövegét. Márai nem értekezik hosszasan arról, hogy a szavak ellehetetlenültek. Megelégszik azzal, hogy idézi őket bizonyos szövegösszefüggésekben, s olvasójára bízza a következtetés levonását. A Szent Kollégium – hatalmas hagyományokra visszatekintve – így fogalmazza meg a szegénység lényegét: „a Szent Szegénység felette áll valamennyi erénynek és páratlan varázsával felülmúlja az összeseket, mivelhogy alapja és őrzője valamennyi erénynek”. Pintér Jenő irodalomtörténete a következőképp ábrázolja a szegényeket: „Az utcákon tolongó rettentő csőcselék, a külvárosok elhanyagolt tömegei elviselhetetlenné tették a főváros levegőjét.” Márai jegyzete: „Nyilvánvaló, hogy az említett tömegek gonosz és alantas indulatból keltettek elhanyagolt benyomást.” A nagyhatalmú Pintér Jenő a jelek szerint ugyanúgy utálkozott az elhanyagolt, szegénységüket külsejükkel is jelző „rettentő csőcseléktől”, mint mindenki más is, aki szégyelli magát, s nyugtatja lelkiismeretét, ha hajléktalant lát. S mert a látványuk is elborzasztja, szem elől tünteti el őket, külvárosokba száműzve (a lágereket még nem szervezték mg számukra).

Eljön a Kánaán?

Van-e, lehet-e reménye a szegényeknek, hogy létük tartalma valaha is megváltozzék? A jelek szerint nem szűnnek meg buzdítani őket: életüket megszépíti majd az „új Amerika” születése, amikor az egész világon Kánaán lesz, nagy bőség. (Talán nem is új Amerika lesz, hiszen Amerikától óvakodnunk kell, hanem már itt van karnyújtásnyira, hiszen „Magyarország jobban teljesít”, s az öreg földrész, Európa is ámulva tekint ránk, és irigykedve figyeli, hogy mi már megtaláltuk a bőség forrását, amely nem ismeri a szegénységet. Ez a Boldogok Szigete, amely most délen és Oroszországban található.) Így hát a szegények lelki szeme előtt folyvást ez a vágykép lebeg, lelkesen loholnak a bőségképzeletbeli birodalma felé, s nem hallják meg annak a rétegnek intő szavát, amely immár végérvényes bizonyossággal tudja, hogy ebben az Amerikában is néhány gazdag és sok-sok szegény éldegél. Ám ennek a szűk, köztes helyzetben élő, független rétegnek a szavát és intését soha senki sem szokta meghallani, mert a nagy tömegek mindig is abban a hitben élnek, hogy a művészek csak mondják a magukét, ők nem e világból való lények.

A művészek és az írók külön kategória Márai könyvében, ők a „nemes szegények”. Szegénységüket előkelően és méltósággal viselik, s büszkék is rá. Nyugtalanul és szenvedélyesen vándorolnak a világ országútjain, kirojtosodott nadrágban, mint Knut Hamsun, zsebükben egyetlen fillér nélkül, mint Wedekind. Útra kelnek, kielégítetlen kíváncsisággal keresik azt a helyet, ahol békesség, boldogság és függetlenség uralkodik. Aztán törődötten ébrednek rá arra, hogy a világnak nincsen ilyen szeglete. Mégsem csüggednek, hiszen várja őket következő útjuk, s kezükben van a nagy lehetőség: komolyan vehetnek egy embert, s azt akár meg is jeleníthetik, élővé tehetik, életet lehelhetnek a képzelet alkotta figurákba.

Valóban boldogok a szegények? Márai nem állít ilyesmit, legfeljebb közvetve, az irónia fénytörésében. Csak a köztes helyzetben lévők lehetnek azok, mert függetlenségük tudatában, semmitől sem nyűgözve, semmire sem törekedve, szabadon gondolkodhatnak. A gondolkodás ugyanis Márai szerint az igazi függetlenség, a szabad személyiség érintetlenségének jelképe és mentsvára. Gondolkodni szórakoztatóbb, mint az életet élvezni, mert eredménye egyfajta derűs életállapot, sosem követi csömör. A derű, a humor olyan adományok, amelyekből csak keveseknek jut, holott – Márai értelmezésében – az élet megszépítője. Aki gondolkodik, az képes magában kialakítani a világtól független derű nyugalmas állapotát, az nem „vegyül”, nincs szüksége arra, hogy a gazdagok kegyét keresse, de arra sem, hogy az arc, akarat nélküli tömeg tagja legyen. Aki birtokolja az erkölcsi jót, az kialakíthatja magában az egyetlen boldogító tulajdonságot:a szemlélődést, mely rokonítja a bölcsekkel, és megtanítja a gondolkodás legnagyobb erejére, amely abban rejlik, hogy függetleníti az embert az időszerűtől, a hazugtól, a képmutatótól.

Milyen szívvel, milyen lélekkel olvassuk itt és most A szegények iskoláját? Sajnos semmit sem veszített időszerűségéből. Egyetlen receptet adhatunk csak hozzá: aki Márainak ezt a munkáját választja, egy ideig ne nézzen tévét, ne hallgasson rádiót és ne olvasson újságot…