Csáki levele a Színházi Társaságnak

Semmit nem értettetek meg címmel Csáki Judit kritikus nyílt levelet írt Csizmadia Tibornak, a Magyar Színházi Társaság elnökének, miután megegyeztek vele arról, hogy az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrijébe az MSZT és a Magyar Teátrumi Társaság is 4-4 jelöltet állít önállóan.

Történt ez azért, mert a Csákit a zsűribe jelelő Színházi Kritikusok Céhének nem fogadták el a javaslatát, ezután kompromisszumként született az egyezség. A kritikus többek között ezt írta: Semmit nem értettetek meg ebből az egészből, ami most zajlott-zajlik; még azt sem, hogy ez nem arról szólt, hogy a korábbi egyeztetéseknél nem viselkedtetek karakánul. A személyes vetület egyrészt öt perc alatt elillant, másrészt teljesen lényegtelen.

Az, hogy Vidnyánszkyék „szakmai szervezetként” aposztrofálják a Teátrumi Társaságot, elemi legitimációs érdekük. Csakhogy ettől ez még nem igaz: politikai alapon jött létre, politikai célkitűzések szerint működik, a jelenlegi hatalmi struktúrában összehasonlíthatatlanul nagyobb érdekérvényesítéssel, mint ti. Centrális erőtér van ott is, akár az országban – nagyjából ugyanolyan állapotban. Csakhogy immár ti is „szakmai” szervezetről beszéltek, mintha nem hallottatok volna a „területfoglalásról”, a „remény színházáról”, meg arról, hogyan kell lecserélni, leváltani, kiszorítani mindazokat, akik másként gondolkodnak, és közben „liberálisan” hangoztatni, hogy itt mindenkinek tere és helye van.

Ti nem vagytok abban a helyzetben, hogy „kiszorítsatok” bármit vagy bárkit. Ez helyes. De ettől még a kiszorítottakat, a függetleneket, a méltatlan pályázati procedúrák és kuratóriumi döntések nyomán ellehetetlenülő szakmai áldozatokat védhettétek volna, kicsit többel, mint keservesen kinyomott, többnyire semmitmondó nyilatkozatokkal.... Őket ugyanis tényleg érdemes át- és megmenteni, ellentétben a POSZT-tal, amiért most küzdötök, és hát nem tudjátok, miért is küzdötök. Beleállhattatok volna a szakmaiság elvi képviseletébe, sőt, csak abba állhattatok volna bele, és nem most, hanem sok évvel ezelőtt – és akkor nem kellene nyavalyás kis „kopromisszumokkal”, „konszenzusokkal” bíbelődni.

Nem kell kollaborálni azzal, amivel egyetlen közös elv nincsen. ... Arra alkalmatlan lennék, hogy velem legitimáljatok egy ilyen képtelenséget, amit most kompromisszumnak neveztek. Nem fogok tárgyi szempontokról győzködni mégoly kedves, jóindulatú, de mégiscsak a „hovahúzás” jegyében odaküldött embereket – és nem azért, mert félnék a vitától.

Szerző

Gyilkosságra hajlamosak vagyunk

Publikálás dátuma
2015.04.24. 03:12
A Karamazov testvérek előadása letaglózóan is felemelő, gyötrően is szép FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
Tíz napja zajlik a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó a Nemzeti Színházban. Tizenhárom országból húsz produkció érkezik a jövő hét keddig tartó seregszemlére, amit második alkalommal rendeznek meg. Eddig nagy előadásokat és vitatható produkciókat is láthattunk.

A poklok poklába visz bennünket a világ egyik legjobb rendezőjének tartott Luk Perceval A Karamazov testvérek előadásával, amit a hamburgi Thalia Theater vendégjátékában láthattunk a Nemzeti Színházban. Közszemlére teszi az emberi kínt, behatol a lélek legmélyebb bugyraiba, reflektorfényt vetít rá, kinagyítva megmutatja nekünk, hogy tessék, ilyen vadállatiasan kegyetlenek, szadistán őrültek, kéjesen gyilkosságra hajlamosak vagyunk.

Bűnösök és kibírhatatlanok valamennyien, egy amúgy is elviselhetetlen világban. Főleg a második rész közben már ki kellene rohanni a színházból, mert olyan tükröt dug az orrunk alá, ami elviselhetetlen, de nem lehet sehová menekülni, mert annyira nagyszabású, olyan letaglózóan is felemelő, gyötrően is szép, és hihetetlenül magas színvonalú produkció, hogy az ember csak ül a székében, átadja magát a vad érzelmi hullámzásoknak, Dosztojevszkij kegyetlenül zseniális mondatainak, és a tébolyítóan remek színészi játéknak.

Már a díszlet is félelmetes, és grandiózus, számtalan, fölülről lelógatott, hatalmas, láthatóan nehézsúlyú fémrúd szabdalja az amúgy lényegében üresen hagyott teret, mintha temérdek megkondítható harang óriási fogantyúi lennének, és amikor megmozdítják őket, vészterhesen, fenyegetően, vagy éppen engesztelően, szólnak is a harangok, hol-csak egy-kettő, máskor egy egész harang-zenekar zendít rá lúdbőröztetően. Ezek közül a fémrudak közül, melyek olyanok, mint egy útvesztővel teli, kiismerhetetlen, és csaknem kiúttalan rengeteg, kerülnek elő a háttérből a szereplők, és eltörpülnek e különös fémerdő közegében.

Nincs is nagyon más díszlet, csak néhány szék az előtérben, melyekről azt is mondhatnám, hogy vallatószékek. Aki rájuk ül, ha igazat mond, ha hazudik, erőteljesen vall magáról, kiadja magát, megmutatja azt is, amit minden akaratával leplezne. Perceval a sötétségből kihasított fénnyel drasztikusan ráfókuszál a szereplőkre. Megmutatja valamennyi arcizmuk rezdülését, ideges rándulását, ahogy maguk előtt védekezően összekulcsolják a kezüket, vagy éppen remegtetik a lábukat.

Ruhában is meztelenre vetkőzteti, és ezzel kiszolgáltatottá teszi őket előttünk, hogy látva lássuk, mi is mennyire sebezhetően, rémisztően kiszolgáltatottak vagyunk, és belőlünk is mennyire előtörhetnek pusztító szenvedélyek, bármennyire is igyekszünk ezeket a társadalmi konvencióknak megfelelően visszafojtani.

A múlt nyáron, Gyulán láthattuk Perceval egy másik felejthetetlen előadását, a Macbethet, az is lidércesen hátborzongató volt, abban fenyegető, lázas, fékevesztett erotika tombolt, ami lidércesen fonódott össze a véres hatalmi tobzódással. Az a produkció temérdek, felfokozott hőfokú, akár halálos extázissal járó, mozgással párosult, a Karamazov testvérek előadásában leginkább csak ülnek a szereplők, és hosszan mondják és mondják a magukét.

Ebben az esetben a szó válik agresszióvá, a nézés barbárul elviselhetetlenné, akár egy kisujj rezdülése hátborzongatóan fenyegetővé. Nincs mód a színészek lenyűgöző teljesítményének taglalására, a fiatalok is elsőrangúak, valamennyien igazi egyéniségek, miközben egységes stílusban játszani képes, irigylésre méltó társulatot alkotnak.

Az Arlequin, a szerelem által pallérozva francia előadása a Compagnie La Piccola Familia előadásában nem hagy ilyen mély nyomokat, de szerethető előadás, Marivaux poétikus álomból szőtt világát, kedves vásári figuráit, bohócos alakjait, a maguk nagy lelkével, szerelmetes lényével, túlcsorduló, giccshatáron mozgó érzelmességével. Az ifjú, fenegyereknek számító rendező, Thomas Jolly ettől nyilvánvalóan kicsit ódzkodik, sötétebbnek, egyenesen Beckett-re emlékeztetően abszurdnak látja a világot, és ezt bele is rendezi ebbe az elemeltebb stílusú, mesés darabba.

A látvány szintjén, ami fölöttébb festői, szépséges víziók sorából áll, marad a lebegő álomvilág, de a szereplők gesztusai, cselekedetei, ármánykodásai meglehetősen eldurvulnak, és igencsak rút jövőképet festenek. A romantikusan érzelemdús história szikárabbá, borzongatóbbá válik. Vitatható ez a megoldás, hiszen különös „öszvér” keletkezik, de megkapóak az alakok, jók a figurák, anbiciózusan lendületesek a színészek, hat az előadás.

Érdekes, hogy a lengyel Maska Teatr viszont az abszurd drámairodalom klasszikusát, Tadeusz Rózewicz Fehér házasság című darabját némiképp elviszi a romantika, a kedvesség irányába, egyébként ugyancsak egy szerethető előadásban. Az a darab a testiség eluralkodásáról regél, arról, hogy képtelenek vagyunk úrrá lenni az ösztöneinken, kibukik belőlünk az állat, kétségbeesetten, de elég sikertelenül, próbáljuk kontrollálni a cselekedeteinket.

Óhatatlanul be vagyunk zárva testünk börtönébe, és ez a testiség olykor önállósodik, elszabadul, pusztítóvá válhat. Oleg Ziugzda rendezésében mindegyik szereplőnek csaknem életnagyságú bábuja van, látszik mögötte a színész is, így jól érzékelhető a tudathasadás, hiszen a báb olykor szinte önállósodik a mozgatójától, mást akar, mint ő. Kedves, humoros, játékosan tehetséges a produkció, de nem olyan döbbenetes, zsigerekbe hatóan fájdalmas, mint amilyen Rózewicz darabja.

Szerző

Fájdalmas üvöltés a szabadságért

Publikálás dátuma
2015.04.24. 03:11
A Kutyaház díszlete kétszintes ketrecből áll FOTÓ: EÖRI SZABÓ ZSOLT
A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó egyik leginkább várt előadása az Apolló mozi (Cinéma Apollo) volt. A svájci Théâtre Vidy-Lausanne produkcióját Matthias Langhoff és Caspar Langhoff jegyzi rendezőként.

Matthias Langhoff nagyon jó névnek számít az európai színházi körökben. Fénytervezőként kezdte színházi pályáját, így rendkívüli érzékkel alakítja ki ma is az előadásainak a látványvilágát. Az Apolló mozi látványával nincs is semmi baj, hiszen több rétegű teret érzékelhetünk. Egy áttetsző vetítővászon mögött zajlanak a valódi színpadi események, a vetítés és az élő színpadi játék váltakozik, illetve az első, jóval rövidebb részben, a filmmé a főszerep, a másodikban pedig a színpadi játéké.

A film a filmben játék jó ötlet, hiszen a történet filmes, vagyis egy moziban játszódik, Riminitől úgy 500 kilométernyire északra. Kevéssel a második évezred előtt. A filmszínházban Hans Reinghold régi filmjét, az “Odüsszeusz hazatérését” játsszák. A moziba beténfereg egy férfi, rendel egy sört a popcorn-t áruló bárpultos nőtől. Kettejük találkozása nyomán két teljesen különböző sors fonódik mégis valamilyen módon egymásba.

A filmrendező megvallja árulásait, gyarlóságait, a nő pedig magányát, kiszolgáltatottságát. A magánéleti sztorit pedig körülöleli a mitológiai történet, Odusszeusz legendája. A produkció szövegkönyvét egyébként Langhoff egy neves francia íróval, Michel Deutsch-csal együtt írta. Az előadást uralja a szárnyaló fantázia, amely újabb és újabb izgalmakat rejt, csak közben alkalmat ad arra is, hogy a néző elveszítse a fonalat, kizökkenjen. Mintha maga a valós történet kevésnek bizonyulna, és idővel maga alá temetné a rendező öntörvényű víziója.

A színészek, különösen a két főszereplő, François Chattot és Evelyne Didi mindent megtesznek, hogy élvezhető legyen a játékuk, ám, mégsem sikerül áttörni azt a bizonyos falat és ebben nem csak a már említett áttetsző vetítővászon a hibás. Úgy érezni, hogy egy remek ötlet, melyet Moravia A megvetés című regénye inspirált, lett a látvány és a túlbonyolított rendezői koncepció áldozata. A MITEM-en most először kísérleteztek a szinkronnal, nem eredménytelenül, Udvaros Dorottya, Tompos Kátya, Olt Tamás, Bakos-Kiss Gábor sokat tett azért, hogy az Apolló mozi története mégis valamennyire eljusson a közönséghez, amely egy része nem volt türelmes és előadás alatt elhagyta a nézőteret.

A Vlad Troitskyi rendezte Kutyaház (Felülnézetben. Alulnézetben) című előadást viszont nem hagyták el a nézők, pedig a rendező nem bánt különösebben finoman a közönséggel. A kijevi Kortárs Művészeti Központ (DAKH) produkciójának díszlete kétszintes, alul egy szűk alacsony ketrecből állt, felül pedig ahová felterelték a nézők egy részét, paddal körülhatárolt nyitott teret alakítottak ki. A két szintet acélháló választotta el egymástól, a közönség fentről nézte a ketrecben zajló eseményeket. A ketrec tulajdonképpen egy bunkerként értelmezhető, ahol rabok, vagy inkább elnyomott alattvalók sínylődnek.

A főnök, egy atletikus termetű fiatalember, vegzálja őket. Történet nincs is annyira, a mozaikos jelenetekben az elnyomó hatalom könyörtelen természetrajza tárul elénk. A szürke ruhás rabok némelyikének hol énekelnie kell, szórakoztatni a fölöttük állót, de ebből inkább fájdalmas siratóének lesz, máskor takarítani, mindig a parancsnak megfelelően kell cselekedni. Ha a főnök eszik, vagy tévét néz, akkor is meg kell hunyászkodni, az alattvalók pedig ehetik a moslékot.

Ez az egész kissé didaktikusnak hat, mindenesetre ahogy múlik az idő, úgy válik egyre embertelenebbé, így emelve a tétet is, végül már csak a túlélés a cél mindenáron. A ketrec közepén egy kalitkában a fő ellenség található, őt a főnök teljesen megalázza, megfosztja őt emberi mivoltától, leönti fekáliával. Az éltető oxigén is egyre fogy, az acélhálóra felülről padlókat dobálnak, a nézőknek is el kell húzniuk a lábukat, nehogy megsérüljenek. A ketrec elsötétedik. A szünet után változik a perspektíva.

A nézőket terelik be a szűk, rendkívül alacsony ketrecbe, felül pedig szertartás zajlik, elképzelhető, hogy egyfajta rekviem a korábban elpusztítottakért. Másodjára mi, a ketrecbe szorult nézők, magunk is átélhetjük, milyen a beszorítottság, a szabadság elvesztése, amikor ránk zárják a bunker ajtaját. Fölöttünk olykor bakancsok bántó zaja hallatszik, szemünkbe a csapódó cipők csípős, könnyeztető pora hull. Egyszer valaki megkérdezi tőlünk, honnan jöttünk, van-e dalunk, himnuszunk. Először hosszas hallgatás a reakció, majd valaki elkezdi énekelni a magyar himnuszt.

A bezártak java követi. Katartikus pillanat, a dal értelmet nyer, identitást, összetartozást fejez ki. Az előadás akár véget is érhet, és ez meg is történik, előtte még folklór elemekkel vegyített kórusrészletek hangzanak el, megfordítva a hangulatot, némi reményt mutatva, hogy talán nincs még mindennek vége. Az előadást követő közönségtalálkozó sok mindent megmagyaráz. A rendező elmeséli, milyen stációkon ment át az előadás.

Elmeséli azt is, hogy a forradalom idején a társulat tagjai mindennap kimentek a térre, óránként elénekelték a himnuszt, tüntettek, este pedig mentek a színházba próbálni. Nappal a színészekből forradalmárok, este pedig újra színészek lettek, olyanok, akik a színpadon és azonkívül is a szabadságukért harcolnak. Azt hiszem, van tőlük mit tanulni.

Nem kér bocsánatot a Burgtheater

Nem kér elnézést és magyarázatot sem ad a Burgtheater a vasárnapi fesztiválszereplésükön történt akciójára a Nemzeti Színháznak írt levelében - közölte a budapesti teátrum csütörtökön az MTI-vel. A bécsi színház igazgatója postafordultával megválaszolta Vidnyánszky Attila magyarázatot kérő levelét, de a levelet nem teszik közzé.

A Nemzeti Színház kommunikációs osztálya csütörtökön azt a tájékoztatást adta, hogy a megkapták a Burgtheater válaszlevelét, de - a feladó döntését tiszteletben tartva -, ők sem teszik azt közzé. Mint fogalmaztak, a levélben semmi újdonság nem szerepel, ha nyilvánosságra kerülne, az sem vinne senkit közelebb a megoldáshoz.

A levélben nem kérnek elnézést a társulat akciója miatt és nem adnak magyarázatot a politikai nyilatkozat felolvasására, és arra se, hogy a Burgtheater igazgatója és a darab rendezője miért mondta le a fesztiválon való részvételt - mondták. Mint ismeretes, a Burgtheater vasárnap esti vendégjátéka, a Sirály előadása után egy, a magyarországi demokráciát féltő politikai nyilatkozatot olvasott fel a bécsi társulat egyik tagja a Nemzeti Színházban.



Szerző