Botondra várva

Oly’ korban élünk, mikor már egy szimpla időjárás jelentés sem úszhatja meg a megúszhatatlant, hogy ne szuszakolnák be valamiféle nyakatekert, hajánál előráncigált indokkal a pártpolitika valamelyik skatulyájába. Borsódzik a hátam az efféléktől, s most mindennek dacára arra vetemedem, hogy én is beálljak a Mórickák közé, akiknek – tudvalevő - mindenről és mindenkiről ugyanaz jut az eszébe.

Döntse el a kedves Olvasó, hogy helyesen teszem-e, amiért is nem hagyom, hogy csupán az életvédelmisek „magánügyévé” fokozzák le azt a brutális gyilkosságot, melyet egy, az életbe épp’ hogy belekóstolt huszonegy éves trafikosnő ellen követtek el. Persze a szörnytettet az sem enyhítené, ha történetesen egy nyolcvanvalahány éves bácsika feküdt volna vérbefagyva a fóliával gondosan álcázott, nemzetivé felmagasztosított kaposvári dohánybolt kőpadlóján.

Bármily’ cinikusan is hangzik, ez a rémtett már a kezdetek kezdete óta benne volt a pakliban, mihelyt a külvilág és a bennrekedt eladó közé „felhúzták” az álszentség és a totális idiotizmus berlini falát. Csak a vakszerencsén és az alkalom szülte betörők „mértékletességén”’ múlt, hogy az elárusítók mindezidáig megúszták kisebb-nagyobb sérülésekkel, valamint a kéretlenül társaikká szegődő traumával.

Kétségem sincs, hogy a trafikügy újra fel fog lángolni. Kíváncsi vagyok, hogy ki fogja majd az első csóvát hajítani azok közé, akiknek „bevágott” a trafikmutyi, akik nemcsak sok ezer, tisztességben kenyerüket kereső családot fosztottak meg jogos tulajdonától, hanem mérhetetlen cinizmussal áldozzák be akár önnön alkalmazottaikat is.

Miért? Hát a pénzért. A sok-sok pénzért. Mert nem volt elég az a néhány percent, amit a csókosoknak illett visszaosztani, de az sem volt elegendő, hogy csakis egyetlen puszipajtás gyárthassa le a boltok egyen bútorzatát. Kellett lennie még valaminek, ami további tejbe apríthatót fial. Így született meg a fólia ötlete. Rohanvást osztottak és szoroztak. Anyag az annyi, négyzetméter meg ennyi. A lóvé meg jó sok. Nosza törvényt hozni rá! Olyan virtigli kétharmadost. Ami meg van huszonnégy óra alatt, mint az egynapos műtét. Ilyenkor aztán nem számít semmi más, csak a gyorsaság. Kétszer lép, ki gyorsan lép. Kit érdekel ilyenkor, hogy a fóliázott kirakat mögött minimum klausztrofóbiás lesz az emberfia, vagy apránként elhatalmasodik rajta a paranoia?

Most meg éppen ott tartunk, hogy rémséges kegyetlenséggel meggyilkoltak egy fiatal lányt. A legszörnyűbb az benne, hogy esélye sem volt. Csak jóval később derülhetett ki, hogy mi is történt odabenn. Szinte kötelező a kérdés: vajon mennyit kasszírozhattak azon a fólián, amelynek takarásában oly’ magabiztosan ülhette meg torát az embertelenség?

Lázár János miniszter, aki annak idején ott bábáskodott a törvény megszületése körül, most álszent módon kiáll a közvélemény elé és azt firtatja, lehetett-e közvetlen oka a fóliázásnak a gyilkossághoz? Mert ha igen, majd ő rendet tesz. De vannak, akiknek ez is késő. Törvény ide vagy oda, kellett ez a merénylet ahhoz, hogy a bolt tulajdonosa Botond módjára buzogányt ragadjon, hogy elsőként üssön rést a bornírtság fóliában megtestesült falán. Csak kicsit későn történt mindez.