Jonathan Franzen, aki most a Budapesti Nagydíj kitüntetettje volt, éppen úgy érdeklődésre és megbecsülésre jogosult, mint Esterházy Péter, Albert Gábor (aki éppen legutóbb kapta meg a már régen megérdemelt Kossuth-díjat), vagy az erdélyi Markó Béla, akinek írói és politikusi (államférfiúi) munkásságát nemcsak irodalomtörténészként, hanem közeli barátként is nagyra becsülöm. Látogatásom mindazonáltal ezúttal elmaradt, és valójában nehezen tudom megindokolni ezt a mulasztást. Hiszen egész életemet (több mint félévszázadot) szenteltem irodalmunk gondozásának, ennek során több mint száz önálló könyvem, monográfiák, tanulmánykötetek jelentek meg, ugyancsak vagy száz dokumentumgyűjteményt, antológiát rendeztem sajtó alá, és akkor a folyóiratokban és lapokban közölt írásaimat még csak egybe sem számolom.
Szorongások kínoznak
Szeretném, ha mindaz, amit most előadtam, nem érződnék hiú dicsekvésnek: azért hivatkozom irodalomtörténészi múltam dokumentumaira, hogy talán hitelesebben beszéljek azokról a szorongásaimról, amelyek már jó ideje kínoznak – éppen nemzeti irodalmunk jelenlegi helyzete, sorsa és (bizony) kiszolgáltatottsága miatt. Arra mindig büszkén hivatkoztam, nem csupán én, sokan mások is, hogy az 1989-ben bekövetkezett történelmi fordulatot, amely egy bármennyire is „puhának” bizonyult, de mégiscsak szigorú diktatórikus hatalmi rendszer fojtó öleléséből kiszabadította országunkat, mindenekelőtt az irodalom készítette elő. Ahogy az 1848-as és az 1918-as forradalmi átalakulásokat is – hiszen Petőfi Sándor, majd Ady Endre fellépése nélkül erőtlenebb vagy más lett volna mindkét forradalom.
Mint ahogy a magyar irodalomnak volt köszönhető az is, hogy nemzeti identitásunk, illetve a szomszédos országokban durva politikai kényszerek között élő közel három milliós magyarság nemzeti identitása átvészelte a kegyetlen történelmi évtizedeket. Nemcsak 1945 után, hanem 1945 előtt is! A magyar irodalom mindig a nemzet megmaradásának, felemelkedésének és belső szolidaritásának a szellemi és morális intézményeként és műhelyeként működött. Sokkal inkább, mint a mindenkori politikai közélet és a mindenkori kormányhatalom.
Vészharangok konganak!
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál kétségtelenül a magyar kultúra fényes ünnepei közé tartozik, a nyári könyvhét és még néhány jelentékeny találkozó mellett. Ugyanakkor (és rossz kedvemet ez indokolja) mintha bonyodalmak adódnának az irodalmi élet kevésbé ünnepélyes intézményei körül. Azoknak az intézményeknek a világában, amelyek ugyan a nagyszabású látványosságokat természetesen elkerülik, mégis annál hatékonyabban szolgálják nemzeti kultúránk, és így anyanyelvünk és nemzeti összetartozásunk, megmaradásunk ügyét.
De ne maradjak meg az általánosságoknál, hadd szolgáljak példákkal is.
Először is a folyóirat-irodalomra gondolok. Azt többen megállapították irodalmunk irányító tényezői közül, hogy nemzeti literatúránkat mindenekelőtt az irodalmi folyóiratok reprezentálják: elsősorban ezek teremtik meg a kapcsolatot az írótársadalom és az olvasótársadalom között. Hirtelenjében olyan korábbi klasszikus példákra hivatkozhatom, mint a Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz, az Erdélyi Helikon vagy éppen a konzervatív olvasók rendszeres szellemi táplálékául szolgáló irodalmi hetilap: a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Idők. De talán az ötvenhatos forradalomra sem került volna sor az Irodalmi Újság, a Csillag és az Új Hang nélkül.
A magyar társadalmat, mindenekelőtt az értelmiséget, ezek az irodalmi fórumok biztatták ellenállásra, az átalakulások szorgalmazására. És a rendszerváltozás előtti évtized szellemi mozgalmait is azok az írások, viták táplálták, amelyek az Élet és irodalomban, a Kortársban és Juhász Ferenc szomorú módon megszüntetett Új Írás című folyóiratában ragadták magukkal az olvasót.
Nos, a hasonló folyóiratok körében mostanában a vészharangok szomorú kongására figyelhet fel az érdeklődő olvasó és persze az írástudó, aki elsősorban ezeknek a fórumoknak a révén talál kapcsolatot a közönséggel. Évtizedek óta vagyok lelkes olvasója, és vagy két évtized óta szerkesztőbizottságának egyik tagja például a Vigília című nagy múltú, néhány hónapja éppen nyolcvanadik születésnapját ünnepelt katolikus folyóiratnak. Ez a lap neves szerkesztői - Sík Sándor, majd Rónay György, és mostanság Lukács László - jóvoltából a korszerű keresztény gondolkodás és kultúra hiteles műhelyeként tevékenykedett és jutott el igen széleskörű olvasóközönséghez.
Mecenatúra nélkül
Gondolom, nem szükséges különösebben bizonygatnom, hogy egy ilyen, havi rendszerességgel megjelenő folyóiratnak szüksége van állami forrásokból eredő pénzügyi támogatásra, arra, hogy a magyar állam vállaljon felelősséget az intézmény munkájáért.
Nos, a Vigília a korábbi esztendőkben számára juttatott állami segítségnek most csak egy kisebb hányadát kapta, és félő, hogy néhány hónap múltán be kell fejeznie hosszú és eredményes pályafutását. Hasonló helyzetbe került több patinás vidéki, ámde országos jelentőségű irodalmi folyóirat is, így a pécsi Jelenkor, a debreceni Alföld, a szegedi Tiszatáj, a szombathelyi Életünk és folytathatnám a sort. Miközben újonnan gründolt „kormányközeli” folyóiratok nagyvonalú állami támogatásban részesültek. Nem szeretném irigyelni tőlük ezt a dotációt, csak éppen nehezményezem, hogy irodalmunk sok évtizeden keresztül áldozatosan munkálkodó, és nem egy alkalommal a kommunista hatalommal éles konfliktusba került, és emiatt retorziót, így lapbetiltást, lapszüneteltetést is elszenvedő műhelyeit mára szinte feleslegesnek tekinti az az „állami mecenatúra”, amelynek a magyar irodalmi kultúra teljességét kellene szolgálnia.
Beszélhetnék a könyvkiadás támogatása körül szerzett tapasztalataimról is, mostanában mind több írónak kell mélyen a zsebébe nyúlnia annak érdekében, hogy új könyve az olvasó elé kerüljön. Mert az állami mecenatúra részéről felajánlott két-háromszázezer forintos támogatás, talán a könyvkiadásban járatlan olvasó is beláthatja, nem elegendő egy két-háromszáz lapos regény, verseskötet vagy irodalmi tanulmánygyűjtemény megjelentetésére. Nem tudom pontosan azt, hogy mostanság mennyi pénzt áldoz a magyar költségvetés a magyar könyvek megjelenésének támogatására, azt azonban tudom, hogy a futballstadionok létrehozása ennél sokszorosan (sok százszorosan) több pénzt követel és kap. Miközben persze a magyar labdarúgásnak, szemben a magyar irodalommal és tudományossággal, nincsenek számottevő nemzetközi sikerei.
Még valamit megemlítenék. Több mint három évtizede vagyok az anyanyelvi mozgalom lelkes résztvevője, az alapító és legendás Lőrincze Lajos végakaratának megfelelően vagy negyedszázadon keresztül elnöke. Ez a mozgalom, majd utóbb egyesület, részben „anyanyelvi konferenciákat” szervezett, az én feladatvállalásom óta nyolc alkalommal. Nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján is, részben tudományos tanácskozásokat, tanári továbbképző tanfolyamokat, diáktáborokat rendezett, Nyelvünk és Kultúránk címmel közre adott egy tekintélyes szakmai folyóiratot és megjelentetett egy kisebb bibliotékát betöltő könyvmennyiséget. Rendszeres anyagi támogatását azonban nemrégiben megszüntette a kormányzat, és jóllehet közelgő nagyváradi konferenciánkra kaptunk némi állami segítséget, az összejövetel költségeinek zömét a résztvevőknek kell állniok. Holott ezek nem vállalkozók, tőkepénzesek és magas beosztású állami hivatalnokok, hanem tanárok, nyelvtudósok, kulturális szervezők – és persze nyugdíjasok. Tanácskozásunkat természetesen meg fogjuk tartani, anyanyelvünk ügye minden személyes áldozatot megér.
Lassan befejezem ezt a panasz-sorozatot. A magyar irodalom, a magyar kultúra érdekében (és talán nevében) mondottam el mindezt. Abban a meggyőződésben, miszerint nemzeti kultúránk és így nemzeti identitásunk védelme, gondozása természetesen személyes elkötelezettséget kíván. Igaz, ehhez hasznos volna megszerezni a magyar kormányzat, a kulturális intézmények fenntartásáért és biztonságos működéséért felelős hivatalok jóindulatát is.
Ahogy papírra vetettem a fentieket, találtam egy nagyon ide való idézetet, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégétől, az amerikai Jonathan Franzentől, akit a Népszabadság riportere interjúvolt meg. A híres író a következőket mondja: „Mondhatnám, hogy az írás, az írói hivatás prométheuszi küldetés. De valakinek tényleg el kell lopnia a tüzet. Egy írónak kötelessége, hogy elmondja az igazságot.” Egyetértek vele.