A sajtóban menetrendszerűen megjelennek vészterhes hírek, hogy megint nincs elég vér, műtétek maradhatnak el. Közömbös újságolvasó ezt az átlag negyedévente esedékes riasztást – sajnos – rendre átugorja. Általában akkor kapjuk csak fel a fejünket, ha a gond megszemélyesül. Most például egy súlyos állapotban lévő tűzoltó számára kérnek önkéntes véradókat a bajtársai. Ilyenkor a hivatásrend – mentők, tűzoltók, rendőrök – szolidaritása is megmutatkozik. De sokkal szívesebben „vereti csapra” magát az átlagpolgár is, mert aki rajtunk segít a bajban, azon mi is segítenénk.
És aztán kiderül, hogy ez sem egyszerű dolog. Ismerős boltostól hallom: egy régi vevője panaszolta, hogy nem adhatott vért. Nem azért mert beteg vagy bármi probléma lenne a vérével. Semmi egzakt orvostudományi kizáró tényező. Csak hát nincsen TAJ kártyája.
Bizony, kiesett már mindenből, ami a társadalom intézményes szolidaritását jelentené. Ágyrajáró, nem csöves, nincs családja, nincs állandó munkája, de van szíve, és van vére. Nem kért, segíteni szeretett volna, mint régen már annyiszor.
De tőle nem kell!
Mondja a boltos, hogy azt az embert ez a visszautasítás jobban megviselte, mint egész szomorú élete. Őt annyira leírták, hogy már adni sem hagyják.
Ha viszont emberünk kerülne bajba, TAJ kártya nélkül is kaphatna vért. Hát nem hülye ország ez?
