Két hete a miniszterelnök arcpirító gőgösséggel azt válaszolta egy parlamenti kérdésre, hogy az egészségügyben tovább haladunk a megkezdett úton. Valójában két üzenet is kiolvasható ebből a véleményből. Az egyik, hogy Orbán Viktornak nincs közvetlen tapasztalata a közfinanszírozott magyar egészségügy sivárságáról, így fogalma sincs arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a kiüresedő háziorvoslásban, a szakrendelők örökké zsúfolt folyosóin vagy a kórházi mellékhelyiségekben. A másik: hiába is reklamálnak az egészségügy szereplői, nem szán több pénzt az intézmények működésére.
Ez a miniszterelnöki értékítélet bélyegként égeti az ágazat hátát. Nem csoda, hogy elfogyott a kalandvágyból itthon maradó egészségügyiek türelme. Már a kormánypárti döntéshozók közül is többen úgy látják, hogy csak kommunikációval nem tartható a fedél a forró vizes fazék tetején, noha egyébként kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy az egyre inkább felszínre törő elégedetlenséget hatalomtechnikai eszközökkel leszereljék. Nem arról gondolkodnak, miként lehetne orvosolni az egészségügy bajait, hanem kalkulálják, hogy mekkora az a minimális összeg, amellyel az érintettek tiltakozásai leszerelhetők, de legalább halaszthatók. Amióta nyilvánosságra került az egészségügyi dolgozók mega demonstrációjának időpontja, azóta az illetékes államtitkárság lázas tevékenységbe kezdett. Érdekegyeztetést hívott össze, amelynek látható eredménye nem volt, s csak remélni lehet, hogy az érdekképviseletek nem dőlnek be a különböző fedezet nélküli bejelentéseknek és nem riadnak meg az esetleges burkolt vagy nyílt fenyegetésektől sem. Nincs már mit veszíteniük és biztosak lehetnek abban, hogy a következő év még rosszabb lesz, mint az idei. Zombor államtitkár összes eddig elhangzott ígéretét a jövő évi költségvetésnek kellene hitelesítenie, de erről szó sincs. A jövő évi bérjavításra szánt 18 milliárd forint szinte csak alamizsna. Csak a pontosság kedvéért: ez a nagyságrend nem éri el az egészségügy idei működési kiadásainak 2, a kórházak és szakrendelők előirányzatának 3 százalékát. Szégyenletes, hogy a kormány koldusnak nézi az ápolókat és az orvosokat. Inkább táplálja az egészségügyön belüli korrupciót az utólag és „önként” adott hálapénz liberalizálásával.
Az igaz, hogy az egészségügyben sohasem volt annyi pénz, amennyi a minden tekintetben normális működéshez elegendő lett volna. Ma már azonban a kritikus szint alá csökkentek a források, egyre mélyebbre kell nézni az egészségügy kútjába, ha vizet akarunk látni. Érthetetlen, hogy a társadalom különböző csoportjai miért viselik el halk morgással, olykor sztoikus nyugalommal a betegbiztonság megrendüléséhez is vezető viszonyokat. Tűrik, hogy órákig kell sorba állni a szakrendelőkben, hogy az egyébként sürgősnek tűnő szakorvosi vizsgálatokra hetek vagy esetleg hónapok múlva kapnak időpontot. Persze, ha van pénze a betegnek, akkor „flottul” működik az egészségügy, napokon belül megvannak a kívánt leletek és készülhet a diagnózis. A betegek a tiltakozás helyett a fizetőképesség versenyébe kezdenek és megnyugvással tölti el őket, ha az egyébként ingyenesen járó ellátásért busás hálapénzeket fizethet. A betegeknek és az ő „sajátos” érdekképviseleteiknek látniuk kellene, hogy az orvosok és nővérek ügye róluk is szól.
Nyugodt szívvel állítható, hogy az egészségügy kaotikus állapotáért szinte mindenki osztozik a felelősségben. A Fidesz-KDNP-nek és a kormánynak „egy a hangja”: sikerekről szónokolnak, bagatellizálják a bajokat. De meghökkentő, hogy a demokratikus ellenzéki pártok csendesen asszisztálnak a kormánypártoknak az egészségügy szétverésében. Félnek a félmúlt felidézésétől? Pedig az MSZP- SZDSZ egykori kormányzati eredményeire – a hibák ellenére - inkább büszkék lehetnek: a fejlesztésekre, a mai napig példátlan mértékű béremelésre. Még a vizitdíjra is. Amit eddig a parlamentben nyújtottak az egészségügy védelmében, az nagyon kevés. Tessenek változtatni ezen és ne úgy tekintsenek az ágazatra, mint az olyan bilire, amelynek belül van a füle.
Nem kevés a felelőssége az egészségügy tradicionális és új érdekképviseleteinek sem. A feketébe öltözött nővérek spontán megnyilvánulása előtt – bizonyára még sokan emlékeznek rá – a rezidensek csoportos felmondása volt az utolsó olyan ellenállási akció, amely reményt adott arra, hogy rá lehet szorítani a döntéshozókat a változtatásokra. Lett Markusovszky ösztöndíj, majd a mozgalom szép csendesen kimúlt és az ebben közreműködők elnyerték méltó jutalmukat. A jelenlegi demonstrációt elvben minden nagyobb érdekképviselet támogatja, de ez a támogatás saját tagságukat illetően nem biztos, hogy mozgósító erejű. Ha most cserben hagyják a nővéreket, akkor valóban úrrá lesz a reményvesztés és az útlevél lesz az egyik legfontosabb kellék.
A közeli napokban egy közismert nemzetközi ügynökség orvosoknak és nővéreknek toborzót tart kecsegtető béreket ígérve európai munkahelyekre. Nem először. Kívülről tényleg úgy látszik a magyar egészségügy, hogy a javulásra, a humánerőforrás megtartására nincs esély, ezért az ilyen toborzások minden bizonnyal „sikerrel” zárulnak majd.
A Magyar Kórházszövetség legutóbbi közgyűlésén a társadalom egészének támogatását kérte az egészségügy értékeinek védelméhez. Ha komolyan gondolták a kórházigazgatók ezt a felhívást, akkor nem maradhatnak csendben, mert ők aztán igazán tudják, hogy hogyan működik az általuk irányított egészségügyi intézmény.
Vajon mit tehetne Zombor Gábor egészségügyért felelős államtitkár az általa irányított ágazat és saját hivatása védelmében? A maradék becsület megőrzéséhez már nincs más út, mint megemelni a kalapját és távozni. Ha halogatja ezt a döntést, emberi tisztességét és szakmai hitelességét kockáztatja.