A Gálvölgyi

Publikálás dátuma
2015.05.16. 10:26
Gálvölgyi János a Vidám kísértetben FORRÁS: JÁTÉKSZÍN
Tüdőgyulladás közben, vagy közvetlen azután, betegen játszotta végig a Vidám kísértet premierjét a Játékszínben Gálvölgyi János. Ettől még hibátlan angol úrnak mutatkozott. Ahogy mindig, most is remekül állt rajta a szmoking, ezen mit sem változtat, hogy hasa már kissé megereszkedett. Ettől még vérében van az elegancia. A jól vasaltság és a jól fésültség.

Noel Coward komédiájában is a legnagyobb zűrzavar közepette, már akkor is, amikor volt felesége, meg a mostani, aki éppen frissen költözött át a túlvilágra, nagy vehemenciával visszajár kísérteni, és minden a feje tetején áll, olyan, mintha skatulyából húzták elő. Mint Roger Moore az Angyal sorozatban Simon Templarként, akinek hatalmas verekedés után sincs egy kis gyűrődés sem a ruháján. Ez azért nem nevetséges, mert ő belülről úriember, ahogy Gálvölgyi is. Ez az egykori Csengery utcai srác, aki igazán nem tudhat sok herceget, grófot, lordot az ősei között, tartásában lett úriember. A szavahihetőségében, abban, hogy amit mond, arra mérget lehet venni. Nem késik egyetlen percet sem, sőt inkább aggályosan a megbeszélt időpont előtt ott van, nehogy megvárakoztasson valakit. Előadás előtt is jóval a kötelező időpont előtt bemegy, gondosan ellenőrzi a kellékeit, jelmezeit, vannak kis akkurátus szertartásai ahhoz, hogy ráhangolódjon a produkcióra. Ehhez nem a színészbüfében lebzsel, nem a magánéletben is poénszóró, abbahagyhatatlanul anekdotázó, unos-untig önmutogató típus. Inkább az öltözőjébe húzódik vissza. Premierbanketten éppen hogy csak megjelenik, és általában sebtében, csendben, angolosan távozik. Nem tagja klikkeknek. Sok tekintetben magának való. Letargiára, sőt erős depresszióra hajlamos. Volt időszak, amikor, ha kellett, ha nem, állandóan vizsgálgattatta magát. Sűrűn aggályoskodott az egészsége miatt. Egyenesen azt képzelte, hogy amikor játszani kezd, már nem jut át a színpad túloldalára, a nagy nyilvánosság, a nézők előtt esik össze, és a deszkákon végzi. Azóta akadtak komoly műtétek a családban, ezek mintha jelentősen csökkentették volna hipochondriáját.

De aggódik ő sok egyéb miatt is. Akár az ország sorsa miatt. Kényszeres újságolvasó, még az a fajta, aki szinte szertartásként szeret reggel lemenni az újságárushoz, és több lapot is vásárol. Marton Frigyes rendező vette rá a módszeres újságolvasásra, amikor az Én összeféltem magam című önálló estjére készült a Mikroszkóp Színpadon. Napi aktualitásokkal frissítette a műsorát. Valóban tud félni, és megfogalmazta a mi mindennapi közéleti félelmeinket is, ahogy ezt a Heti hetesben is rendszeresen teszi. Gyilkos gúnnyal képes odatenni egy-egy poént. Civilben inkább a finom iróniát kedveli, bár képes bedühödni, keményre váltani, főleg autóvezetés közben. Baloldalisága nyilvánvaló. Emiatt érték az utcán inzultusok. A már megszűnt tévés Gálvölgyi show láttán pedig a szakmából húzták össze többen a szemöldöküket, gyakran túl olcsónak, bulvárosnak tartották, amit csinált. Az én ízlésemnek sem felelt meg mindig a műsor, de tömegigényeket elégített ki, és kamatozott pazar tehetsége a paródiára, az, hogy pillanatok alatt más ember bőrében tud megjelenni, és ez egyáltalán nem csak a külsőt jelenti, hanem mint a kiváló karikaturista, megjeleníti, kajánul eltúlozza a legfontosabb karakterjegyeket. Egykori Rózsa Gyuri paródiájáért halálos fenyegetést is kapott. Pedig kutyaütő senkiket nem figuráz ki, csak olyanokat, akik már valakik, rendszerint olyan görbe tükröt mutat, amiben a szeretet is megjelenik.

A Ki mit tud-ban, ami még valódi tehetségkutató műsor volt, a zsűri tagjainak alapos, elemző indoklásaival, jeles paródiáival tűnt fel, és vált országosan ismertté. A revüként, esztrádként működő egykori Kamara Varietében tanulta meg a szakma temérdek fogását, a nem ritkán faragatlan közönség előtt. Hiszen a Nyugati pályaudvar közelsége miatt sokszor a vonatra várakozók, vagy éppen utazásból megérkezettek ültek be, és akár műsor közben bőrönddel csörtettek a nézőtérre, vagy éppen tartottak kifelé. Ezt le kellett reagálni, itt aztán igazán meg lehetett tanulni az improvizálást, ami azóta is Gálvölgyi egyik erőssége. A Kamara Varietében tanítómestere is akadt, Rátonyi Róbert személyében, ebből életre szóló barátság lett, később a Thália Színházban ugyanabban az öltözőben is öltöztek. Tőle tanult szakmai alázatot, pontosságot, rengeteg fortélyt. És Kazimir Károlytól, a Thália igazgatójától szintén rengeteg mindent, ő ugyancsak mestere, barátja volt. De már gyerkőcként a Madách Színházba vágyott. Ott ácsingózott a művészbejárónál autogramra lesve. Szépnek találta a színészeket, és ő is ilyen szép ember akart lenni. Ironikusan szokta is mondani, hogy hát ez az, ami összejött a pályáján, amiről tudható, hogy miközben imádja, bizonyos tekintetben elégedetlen vele.

A Madách Színházban volt egy boldog időszaka, akkoriban annyira számítottak rá, hogy a műsortervbe évadonként akár csak annyit írtak, „egy darab Gálvölgyivel.” Mámorosan játszott például két Molnár Ferenc egyfelvonásosban, az Egy, kettő, háromban meg Az ibolyában. Az előbbiben nagyhatalmú cégvezetőt adott, aki egész hivatali gépezete segítségével pár óra alatt egy senkiből nagyon is jegyzett valakit csinál. Egy olyan vérprofit formált meg, aki vészhelyzetben is hajszálpontosan tudja, mit kell csinálni, kreatívan improvizál, úgy játszik az embereken, ahogy világklasszis zongoraművész a hangszerén.

Miután a Madách zenés profilra váltott, fogyatkozni kezdtek a szerepei. Bár Gálvölgyi például a Producerek előadásában megmutatta, hogy ebben a műfajban is nagyágyú, de tény ami tény, azért akad, aki nála jobban énekel és táncol, meg hát a musical leginkább a fiatalok műfaja. Nehezen éli meg, hogy egykor annyira szeretett színházában már nem számítanak annyira rá, mint korábban. Mostanra a Játékszín vált a szakmai otthonává. Valódi otthonában pedig szinte elválaszthatatlanná vált tőle a felesége, a kiváló műfordító, Gálvölgyi Judit. Igazi hátországot jelent számára, lehetővé teszi, hogy csak a szakmájára koncentráljon, hiszen különösebben nem is érdekli más. Szeretne komolyabbakat is játszani, rendszeresen felemlegeti, milyen nagyszerű volt, amikor Arthur Miller Alku című darabjában a tragikus sorsú, öreg zsidót alakíthatta. De ő a bulvárba is belop szomorúságot, a komédiába is könnyeket. Egy ország szereti, vagy éppen vannak, akik utálják. Lényeg, hogy megkerülhetetlen.

Ő „A Gálvölgyi”, és ez meglehetősen sokat jelent.

Szerző

Távolba tűnő irodalom

Publikálás dátuma
2015.05.16. 10:18
Bertha Bulcsu FORRÁS: WIKIMEDIA
Az irodalom sorsa, a magyar irodalom sorsa is: szüntelen felfedezés, felejtés és újrafelfedezés. Erre gondoltam néhány napja, amidőn a szervezők felkérésének engedve részt vettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Bertha Bulcsú születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. Hárman: Farkas Lászlóval, a már régóta megszűnt Új Írás című folyóirat egykori szerkesztőjével és Szakonyi Károllyal, az ismert íróval, Bertha Bulcsú egykori jó barátjával idéztük fel a csaknem két évtizede (1997 januárjában) elhunyt, valamikor igen nagy népszerűségnek örvendő elbeszélő azóta bizony igencsak megfakult emlékét. Valóban, Bertha Bulcsút a hetvenes és nyolcvanas években irodalmunk leginkább olvasott mesterei között tartottuk számon, ámbár (és ezt fájdalommal említem meg) a jogosan megérdemelt Kossuth-díjat a hatalmasok nem ítélték meg számára.

A három visszatekintő egykori barát személyes tükörben idézte fel az író valóban rokonszenves, mert nem csak tehetséges, hanem mindig őszinte: környezetével, az irodalompolitikával és önmagával is szüntelenül küzdő egyéniségét. Az est két előadóművésze: Havas Judit és Papp János hitelesen tolmácsolta műveit. Nekem mégis az jutott eszembe, hogy mi lehet a Bertha Bulcsú-felejtés hátterében. Az, hogy könyveit elkerülik a kiadók? Hogy az az írói világ, tudniillik a társadalmi gondokra érzékeny hagyományos „realizmus” nem tartozik a divatos írói eljárások közé? Vagy csak az, hogy Bertha Bulcsú elkötelezte magát a társadalmi igazságosság eszméje mellett és „szocialista” írónak vallotta magát? Persze az ő szocializmusa igen messze állott korának hivatalos ideológiájától és politikájától, minthogy a klasszikus szocializmusnak (az Evangéliumok és az európai gondolkodás nagyjai szocializmusának) bizony nem sok köze volt ahhoz, amit Leonyid Brezsnyev vagy Kádár János szocializmusnak nevezett. (És akkor Sztálin szocializmusáról már nem is beszélek…)

Ott üldögélve az Irodalmi Múzeum pulpitusán, az jutott eszembe, hogy megemlékezésemben Bertha Bulcsúnak arról a művéről, az 1969-ben az olvasó elé került Át a Styx folyón című történelmi regényről fogok néhány szót mondani, amely egy mostanában talán „rázósnak” tekinthető történelmi korszakot idézett az olvasó elé. Az 1919-es Tanácsköztársaság honvédő háborújáról van szó, amelynek eseményei ennek a regénynek a lapjain életre kelnek. Szeretném remélni, hogy az olvasó nem fog engem a proletárdiktatúra, Kun Béla és Szamuely Tibor hívének tartani. A tizenkilences tiszai hadjárat regénye ugyanis nem a diktatúra véres terrorját idézi fel, hanem azokat a harci cselekményeket, amelyekkel a magyar Vörös Hadsereg a betörő román csapatokkal szemben védelmezni próbálta a magyarok által lakott alföldi és partiumi városokat és falvakat. Kezdetben eredményesen, végül mégis sikertelenül, minthogy az Erdély (és egész Kelet-Magyarország) védelmére felvonuló magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett.

Köztudomású, hogy a nagy sikereket elért északi hadjáratnak Stromfeld Aurél, korábban császári és királyi vezérkari ezredes, a Ludovika Akadémia korábbi parancsnoka volt a szervezője. A hadsereg tisztjei nagyrészt a világháborús tisztikarból kerültek ki, később többen Horthy Miklós hadseregének tábornokai lettek. Hogy csak két beszédes példát említsek, Szombathelyi Ferenc, a második világháborús magyar vezérkari főnök és Beregfy Károly, utóbb nyilas honvédelmi miniszter is a magyar Vörös Hadsereg tisztjei közé tartozott, később háborús bűnösként végezték ki őket. (Szombathelyit a szerb, Beregfyt a magyar bíróság ítélete következtében.) A hozzájuk hasonló katonatisztek általában nem voltak hívei a vörös uralomnak, egyszerűen csak védelmezni akarták hazájukat, s területi integritását.

Bertha Bulcsú tizenkilences regénye is az országvédő küzdelmeknek állít emléket (és nem Kun Béla diktatúrájának). A regény eseményeinek színtere a román front, főhőse: Elek István a haza területének védelmét vállalva vesz részt a háborúban. Érdemes felidézni azokat a gondolatait, amelyek a beözönlő román csapatok feltartóztatásának történelmi szükségességét indokolják meg. „Most jöhetne a teljes nemzeti összefogás. Ha mindenki összefogna, munkások, parasztok, földesurak, tisztek, bérlők és tanárok, akkor segíthetnénk az országon. Most, hogy összeomlott a Monarchia, okosan kellene gondolkodnunk… Ezekben az években történelem készül. Ahogy most kialakul az országok határvidéke, úgy is marad. Talán mindörökre. Ahol többségében románok laknak, becsülettel oda kell adni a románnak. A szlovák és a szerb is kapja meg, ami illeti, de ne a mi rovásunkra. Okos rendezés kellene most. Ahol többségében magyar lakik, azt ne csatolgassa Vyx alezredes se északra, se délre…A Monarchia összeomlása négy-öt nép sorsfordulója. Most kellenének az okos, nyugodt tettek. Tanult úr és lelkes munkás összefogása mindent megmenthetne még.” Persze tudjuk, hogy ez az összefogás végül elmaradt, és megmenteni csak az ország egyharmadát sikerült.

Azért is idéztem fel az emlékezés keretében ezt a regényt, hogy bizonyságot tegyek arról, miszerint egy – a Tanácsköztársaság harcait bemutató írói mű – is lehet hazafias. Nem tudom, hogy a jelen hangadói ezt képesek lehetnek-e megérteni és méltányolni. Bertha Bulcsú háborús regénye manapság bizonyára nem jelenhetne meg. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy annak a prózaíró nemzedéknek jeles képviselői, amelyhez maga Bertha Bulcsú is tartozott, mára szinte eltűntek a feledésben. Olyanokra gondolok, mint Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc, Kamondy László, Kardos G. György, Gyurkó László – és sorolhatnám tovább a neveket. Lassan születésük centenáriuma közeledik, jó lenne gondoskodni arról, hogy nemzeti irodalmunk közelmúltjának egykor olyannyira megbecsült mesterei ne váljanak a feledés áldozataivá.

Szerző

Ódonság és korszerűség

Publikálás dátuma
2015.05.16. 10:11

Szerettem az Alabárdos étterem régi külsejét a Budai Várban, a patinás, több száz éves falakhoz jól illettek a veretes pajzsok, íjak, kardok, szépen kiglancolt régi fegyverek, ahogy a hagyományos, gyakran igencsak nehéz, magyar ételek is. 

Aztán fokozatosan megújultak az ételek. Megőrizve a nagyszerű, eredeti ízeket, a konyhán használták a korszerű technológiákat, könnyedebbé, egészségesebbé tették a különböző fogásokat, Bicsár Attila séf vezetésével. Ezekhez már nem passzolt a régi külső, amihez tán leginkább a középkori lakomák végeérhetetlen ételsora, monumentális adagjai, gyomrot megterhelő zsírossága illett volna. Ezért az étterem tavalyi, ötvenéves jubileumán alaposan változtattak a külcsínen. Az ódonság persze érződik, hiszen hétszáz éves a nagyterem, a legöregebb olyan terem a várban, amit nem ért kár. Most mégis kicsit maibb, oldottabb hangulatú lett a helyiség, eltűntek a falakról a fegyverek, de az ételeket, gyümölcsöket ábrázoló festmények is jó miliőt teremtenek. A székek támlája némiképp az ég felé mered, mintha trónusok lennének, de azért sokkal korszerűbb a dizájn, és a színesség is lazaságot mutat. Ez egy elegáns hely, herendi porcelánnal, garantáltan fehér abroszon terítenek. A főételeknél pedig használják az ételburát, ami önmagában impozáns látvány, hát még amikor az asztalnál a pincérek hirtelen mozdulattal leveszik arról a fogásról, amit addig takart, és az ember meglátja a finomságot. Ami Bicsár Attila esetében rendre festői látvány, a formák, a színek fantáziadús kavalkádja, szívesen használ ehető virágokat is. Érződik, hogy az ételek szerelmese. Már gyerekkorában is a szakácskönyveket bújta, vacsorával várta haza a szüleit, pedig nem volt vendéglátós a családban. Nála viszont egyértelmű volt, hogy mi akar lenni. A Flamenco Hotelban kezdte a pályát, ahol jó mestere volt Lusztig Tamás személyében. Aztán rögtön az Alabárdos következett, majd jött egy kis kitérő, például Ausztriában, de 2001-ben visszatalált az Alabárdoshoz, ami persze nem jelenti azt, hogy Franciaországtól Amerikáig ne járt volna tanulmányutakon. Meglehetősen jó a neve a szakmában, nem véletlen, hogy a Dining Guide toplistáján az Alabárdos az első tíz vendéglő között szerepel. Alkalmazkodik az idényhez, most például sok a spárga az étlapon, ami négy menüsort tartalmaz, ezeket választhatja egészében is valaki, de ezek csak javaslatok, külön-külön bármelyik fogás is rendelhető.

A nyúlpástétom lefegyverző lágyságát ellenpontozza a hozzáadott fekete szezám ropogós. A rebarbara és a bodzazselé a színek kavalkádját fokozza. A tányérok formája is változatos, ehhez például hosszúkás dukál, hófehérsége még inkább kiemeli a rajta lévő színpompát. A tradicionális kacsamájterrin könnyedségét fokozza a kacsamájhab, a máj édeskésségét hangsúlyozza a körtechutney, és megint csak roppanós elem az aszalt meggyes müzli. A marinált lazacpisztrángot retek saláta, ugyancsak roppanós sült zeller, és pisztrángkaviár teszi még erőteljesebbé. Elementáris hatású a gombaerőleves, ami nem tartalmaz húsleves alapot, különböző gombák igen erős koncentrációja érződik a nedűben. És, ha már spárgaszezon, akkor persze az elmaradhatatlan spárgakrémleves, még harsogóbban frissé teszi a benne lévő vadsóska. A burgonyakrémlevesben véres hurka is tanyázik, és, hogy krémesség ide, vagy oda, de azért megint csak legyen mit ropogtatni, kolbászchips is. A házias ízek is valamennyire átértelmeződnek, átformálódnak. A szájban elolvadó rostonsült fogas filét is megbolondítja egy kis citromos vajtök, meg paprikás halmártás.

Alapvetően magyar alapanyagokat használnak fel, hazai halakkal dolgoznak, és nem táppal etetettekkel, hanem olyanokkal, melyek szabad vizekben úsztak. Juhász Béla üzletvezető bármiről tud érdekesen beszélni, lazán anekdotázik, jó hangulatot teremt, és felszolgál is, ha kell, de soha nem válik tolakodósan bratyizóssá. Ő is régen van már itt, érződik rajta, hogy vérbeli vendéglátós. Tüü Péter pedig szeretettel és szakértelemmel ajánlja az éppen az ételekhez passzoló borokat. Jellegzetessége a helynek a halk, diszkrét gitárszó, ezt Gönczi Péter szolgáltatja már húsz esztendeje. Érdekesség, hogy napközben általános iskolai testnevelő tanár.

A főételekre sem lehet panasz, a grillezett tejes báránycomb, kecskesajtos padlizsánnal, konfitált datolyaparadicsommal és búzatörettel impozáns kompozíció. A serpenyőben sült érlelt marhafartő nedvekben dús, zaftos hús, áldozva a szezonalitásnak, medvehagymás házi tésztákkal, grillezett gombákkal és borsmártással érkezik. Az áfonya és csokoládé alapanyagú desszert, melyhez még citrom sorbet is társul, leleményesen ötvözi az édes, a fanyar és a savanykás ízeket. Az Alabárdosban jó csapat, a szakma mesterei dolgoznak.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző