Noel Coward komédiájában is a legnagyobb zűrzavar közepette, már akkor is, amikor volt felesége, meg a mostani, aki éppen frissen költözött át a túlvilágra, nagy vehemenciával visszajár kísérteni, és minden a feje tetején áll, olyan, mintha skatulyából húzták elő. Mint Roger Moore az Angyal sorozatban Simon Templarként, akinek hatalmas verekedés után sincs egy kis gyűrődés sem a ruháján. Ez azért nem nevetséges, mert ő belülről úriember, ahogy Gálvölgyi is. Ez az egykori Csengery utcai srác, aki igazán nem tudhat sok herceget, grófot, lordot az ősei között, tartásában lett úriember. A szavahihetőségében, abban, hogy amit mond, arra mérget lehet venni. Nem késik egyetlen percet sem, sőt inkább aggályosan a megbeszélt időpont előtt ott van, nehogy megvárakoztasson valakit. Előadás előtt is jóval a kötelező időpont előtt bemegy, gondosan ellenőrzi a kellékeit, jelmezeit, vannak kis akkurátus szertartásai ahhoz, hogy ráhangolódjon a produkcióra. Ehhez nem a színészbüfében lebzsel, nem a magánéletben is poénszóró, abbahagyhatatlanul anekdotázó, unos-untig önmutogató típus. Inkább az öltözőjébe húzódik vissza. Premierbanketten éppen hogy csak megjelenik, és általában sebtében, csendben, angolosan távozik. Nem tagja klikkeknek. Sok tekintetben magának való. Letargiára, sőt erős depresszióra hajlamos. Volt időszak, amikor, ha kellett, ha nem, állandóan vizsgálgattatta magát. Sűrűn aggályoskodott az egészsége miatt. Egyenesen azt képzelte, hogy amikor játszani kezd, már nem jut át a színpad túloldalára, a nagy nyilvánosság, a nézők előtt esik össze, és a deszkákon végzi. Azóta akadtak komoly műtétek a családban, ezek mintha jelentősen csökkentették volna hipochondriáját.
De aggódik ő sok egyéb miatt is. Akár az ország sorsa miatt. Kényszeres újságolvasó, még az a fajta, aki szinte szertartásként szeret reggel lemenni az újságárushoz, és több lapot is vásárol. Marton Frigyes rendező vette rá a módszeres újságolvasásra, amikor az Én összeféltem magam című önálló estjére készült a Mikroszkóp Színpadon. Napi aktualitásokkal frissítette a műsorát. Valóban tud félni, és megfogalmazta a mi mindennapi közéleti félelmeinket is, ahogy ezt a Heti hetesben is rendszeresen teszi. Gyilkos gúnnyal képes odatenni egy-egy poént. Civilben inkább a finom iróniát kedveli, bár képes bedühödni, keményre váltani, főleg autóvezetés közben. Baloldalisága nyilvánvaló. Emiatt érték az utcán inzultusok. A már megszűnt tévés Gálvölgyi show láttán pedig a szakmából húzták össze többen a szemöldöküket, gyakran túl olcsónak, bulvárosnak tartották, amit csinált. Az én ízlésemnek sem felelt meg mindig a műsor, de tömegigényeket elégített ki, és kamatozott pazar tehetsége a paródiára, az, hogy pillanatok alatt más ember bőrében tud megjelenni, és ez egyáltalán nem csak a külsőt jelenti, hanem mint a kiváló karikaturista, megjeleníti, kajánul eltúlozza a legfontosabb karakterjegyeket. Egykori Rózsa Gyuri paródiájáért halálos fenyegetést is kapott. Pedig kutyaütő senkiket nem figuráz ki, csak olyanokat, akik már valakik, rendszerint olyan görbe tükröt mutat, amiben a szeretet is megjelenik.
A Ki mit tud-ban, ami még valódi tehetségkutató műsor volt, a zsűri tagjainak alapos, elemző indoklásaival, jeles paródiáival tűnt fel, és vált országosan ismertté. A revüként, esztrádként működő egykori Kamara Varietében tanulta meg a szakma temérdek fogását, a nem ritkán faragatlan közönség előtt. Hiszen a Nyugati pályaudvar közelsége miatt sokszor a vonatra várakozók, vagy éppen utazásból megérkezettek ültek be, és akár műsor közben bőrönddel csörtettek a nézőtérre, vagy éppen tartottak kifelé. Ezt le kellett reagálni, itt aztán igazán meg lehetett tanulni az improvizálást, ami azóta is Gálvölgyi egyik erőssége. A Kamara Varietében tanítómestere is akadt, Rátonyi Róbert személyében, ebből életre szóló barátság lett, később a Thália Színházban ugyanabban az öltözőben is öltöztek. Tőle tanult szakmai alázatot, pontosságot, rengeteg fortélyt. És Kazimir Károlytól, a Thália igazgatójától szintén rengeteg mindent, ő ugyancsak mestere, barátja volt. De már gyerkőcként a Madách Színházba vágyott. Ott ácsingózott a művészbejárónál autogramra lesve. Szépnek találta a színészeket, és ő is ilyen szép ember akart lenni. Ironikusan szokta is mondani, hogy hát ez az, ami összejött a pályáján, amiről tudható, hogy miközben imádja, bizonyos tekintetben elégedetlen vele.
A Madách Színházban volt egy boldog időszaka, akkoriban annyira számítottak rá, hogy a műsortervbe évadonként akár csak annyit írtak, „egy darab Gálvölgyivel.” Mámorosan játszott például két Molnár Ferenc egyfelvonásosban, az Egy, kettő, háromban meg Az ibolyában. Az előbbiben nagyhatalmú cégvezetőt adott, aki egész hivatali gépezete segítségével pár óra alatt egy senkiből nagyon is jegyzett valakit csinál. Egy olyan vérprofit formált meg, aki vészhelyzetben is hajszálpontosan tudja, mit kell csinálni, kreatívan improvizál, úgy játszik az embereken, ahogy világklasszis zongoraművész a hangszerén.
Miután a Madách zenés profilra váltott, fogyatkozni kezdtek a szerepei. Bár Gálvölgyi például a Producerek előadásában megmutatta, hogy ebben a műfajban is nagyágyú, de tény ami tény, azért akad, aki nála jobban énekel és táncol, meg hát a musical leginkább a fiatalok műfaja. Nehezen éli meg, hogy egykor annyira szeretett színházában már nem számítanak annyira rá, mint korábban. Mostanra a Játékszín vált a szakmai otthonává. Valódi otthonában pedig szinte elválaszthatatlanná vált tőle a felesége, a kiváló műfordító, Gálvölgyi Judit. Igazi hátországot jelent számára, lehetővé teszi, hogy csak a szakmájára koncentráljon, hiszen különösebben nem is érdekli más. Szeretne komolyabbakat is játszani, rendszeresen felemlegeti, milyen nagyszerű volt, amikor Arthur Miller Alku című darabjában a tragikus sorsú, öreg zsidót alakíthatta. De ő a bulvárba is belop szomorúságot, a komédiába is könnyeket. Egy ország szereti, vagy éppen vannak, akik utálják. Lényeg, hogy megkerülhetetlen.
Ő „A Gálvölgyi”, és ez meglehetősen sokat jelent.
