Végre valóban történt valami az egészségügyben – persze, nem a minisztérium tett bármit is az ágazat működőképességének javításáért vagy akárcsak fenntartásáért, hanem a dolgozók álltak ki érdekeik védelmében. Kedd este mintegy tízezer nővér és ápoló vonult fel Budapest utcáin, jobb munkakörülményeket és fizetéseket követelve. Ez volt eddig a legnagyobb részvétellel lezajlott tüntetés; máskor legfeljebb ennek a tömegnek a töredékét tudták megmozdítani a szakmai szervezetek.
És a résztvevők alighanem ezúttal is sokkal kevesebben lettek volna, ha a jelképesen feketébe öltözött nővér, Sándor Mária korábban nem lép fel a Péterfy Sándor utcai kórházban az elmaradt túlórapénzek kifizetéséért. Az ő egyszemélyes tiltakozása még annak ellenére is (vagy épp azért) felkeltette a közfigyelmet, hogy főnökei nem tűrték meg a protestáló sötét ruha viselését. Amikor a média - legelőször az RTL híradója – beszámolt a hamvába holt akcióról, Mária nővér példáját követték az ország más kórházaiban is, az interneten pedig váratlanul létrejött egy olyan elszánt közösség, ami aztán katalizátora lehetett az utcai megmozdulásnak.
Látnivaló tehát, hogy a legjobb ügynek is kell cégér: vagyis médiaképes megjelenítésre van szüksége, és valakire, aki az arcát adja hozzá. Sándor Mária megtette, ami tőle telt; tartást, méltóságot, erőt adott társainak, és a saját, mindenki számára átélhető sorsával hitelesítette a demonstrációt. Elérte, hogy a kormányzatnak nem csupán egy elkeseredett tömeggel, hanem személyesen vele, a mozgalom „fekete ruhás nővérével” kell szembenéznie. Az eddig mindahány nyilvános szereplése alkalmával jobbára csak maszatoló, mellébeszélő vagy éppen felelőtlenül ígérgető Zombor Gábor a tüntetők előtt kényszerűen elismerte, hogy az ápolóknak „mindenben igazuk van”, és azt mondta, az államtitkárság lehetőségein belül mindent meg is tesz majd az érdekükben. Csakhogy ez kétes értékű kötelezettségvállalás, hiszen igazi változásokat csak a központi költségvetés finanszírozhatna – az EMMI szakmai befolyása viszont még sohasem volt elegendő ahhoz, hogy a büdzsé készítői felfogják az egész ellátási rendszer csődjét. Noha nyilvánvaló, hogy az egészségügy konszolidációja kizárólag a megfelelő politikai döntésen múlik.
Beszéljünk magyarul: egyszerűen nem igaz, hogy nincs rá pénz – feltéve persze a határozott kormányzati akaratot. Amelynek híján a gyógyító ellátórendszer hosszú évek óta nem kap prioritást a költségvetésben; sőt: folyamatos elvonásra ítéltetik, miközben az állapotok minden szinten egyre csak romlanak. Mára napnál világosabb, hogy azok a szégyenletesen elégtelen tűzoltó akciók, amelyek időnként néhány csurrantott-cseppentett milliárddal próbálják menteni a menthetetlent, valójában semmit sem oldanak meg. A kórházak krónikus alulfinanszírozottsága miatt az adósságállomány még akkor is reménytelenül újratermelődik, ha a kormányzat olykor legalább részben kiegyenlíti a lejárt beszállítói számlákat, s ezért az intézmények állandó gyógyszer-, és műszerhiánnyal küszködnek. De sem a higiénia, sem az étkeztetés nem üti meg az elvárható minőséget.
Mindezek az anomáliák azonban lassan érdektelenné válnak, hiszen van egy sokkalta égetőbb gond is. A magyar egészségügy néhány éven belül egyszerűen azért lépi majd át a működőképesség határát, mert a kisemmizett szakszemélyzet döntő hányada elhagyja az országot, és utánpótlása sem lesz. A fiatalok ezen a pályán egyáltalán nem látnak perspektívát; és aki mégis a betegellátásban akar dolgozni, az már eleve külföldi munkavállalásra készül. S miután a medikusok ugyanígy gondolkodnak, a már ma is permanens, és minden jel szerint fokozódó orvoselvándorlás következtében a kórházak a megfelelő személyi állomány hiányában mind képtelenebbek ellátni a betegeket. A drámai kérdés tehát így szól: pénzt vagy életet.
Vagyis, ha a nemzetgazdaság forrásaiból nem áldozunk nagyságrendekkel többet az egészségügyre, akkor nemsokára számlálatlan életet fogunk feláldozni a politikai értetlenség oltárán. Hogy ezt a kormány nem látja, arra pedig nincs más magyarázat, mint az, hogy az „establishment” tagjai soha nem szereznek olyan elborzasztó személyes tapasztalatokat a kórházi viszonyokról, mint az átlagpolgár. A politikai-gazdasági elit pozíciói és vagyoni lehetőségei jóvoltából a legjobb feltételek között kaphatja meg a legkorszerűbb kezeléseket. Rájuk nem vonatkoznak a várólisták, a szűkös kapacitások; ők nincsenek kiszolgáltatva a közkórházak lerobbant körülményeinek. Korántsem bocsánatos vakságuk nagymértékben hozzájárul ahhoz az érzéketlenséghez, ami segít eltűrni, hogy a kormány az egészségügy helyett inkább nyakló nélkül költ aránytalan mértékű sporttámogatásokra, kétes értelmű állami bevásárlásokra, különféle presztízs-építkezésekre.
Vagy éppen olyan propaganda-célokra, mint amilyen például a jövő évi egyszázalékos személyi jövedelemadó-csökkentés, amely jószerével megint a magasabb jövedelműeknek kedvez, de még számukra is alig érzékelhető – viszont a büdzséből majd hiányzó mintegy százhúsz milliárd már igencsak sokat lendíthetne mondjuk az orvosok és ápolók fizetésén. De a költségvetés más fejezeteiben is bízvást lehetne átcsoportosítható összegeket találni; nem ismételhető eleget, hogy minden a társadalompolitikai kiadások fontossági sorrendjén múlik.
