Egy könyv a hazaszeretetről

Publikálás dátuma
2015.05.16. 07:12
Heltai András és Horváth István mellett Kovács László, az események idején külügyi államtitkár is részt vett a kötet bemutatóján
Emlékezés és dokumentumok az alcíme a Corvina Kiadó gondozásában megjelent kötetnek, amely Dr. Horváth István hágai, majd bonni nagykövetnek dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezéseit tartalmazza. Ő képviselte hazánkat a rendszerváltás idején és akkor, amikor a két Németországból ismét egy lett.

Lehet, az általam adott cím sokak számára túl pátoszos. De ha egy szóval akarom jellemezni a szerző nagyköveti munkásságát, jellemzőbb szó nem jut eszembe. Különösen most, amikor a gazemberek utolsó menedéke a hazafiság (Márai). A volt nagykövet a könyvben, amely három részből áll, végig hitelességre, az objektivitásra törekszik. Szubjektív elemek helye csak az első részben lehetnének – ez a kitűnő külpolitikai újságíróval, Heltai Andrással készült beszélgetés -, de ott sincsenek. A második, a kommentárok nélküli, korabeli hiteles dokumentumokat tartalmazó rész eleve kizárja a szubjektivitást. A könyv közepén található harmadik rész, amelyben fényképes dokumentumok találhatók, szintúgy.

Az objektivitás azért fontos, mert a rendszerváltást megelőző évtizedről, különösen az akkori külpolitikai aktivitásokról nagyon kevés forrás áll a valóban érdeklődők rendelkezésére. Ez a kötet ráadásul nem csak a diplomáciai történéseket, hanem azok belpolitikai okait, eredőit is bemutatja. Hiteles korképet nyújt az olvasóknak a szerzőpáros, ami elengedhetetlen feltétele a mában való eligazodásnak.

Ha egy mondatban kívánnám összefoglalni a könyv tartalmát, a nyolcvanas éveket, akkor a mondat úgy szólna: a nyugati nyitás évtizede. Az az évtized, amelynek hivatalos politikája még a Varsói Szerződésről és a KGST-ről szólt. Az az évtized, amelyben megkérdőjelezhetetlen volt az egypártrendszer, az egyedül üdvözítő létező szocializmus. Az az évtized, amelyben a prágai, bukaresti, varsói, szófiai elvtársak hol irigykedve, hol féltékenyen szemlélték a magyarországi folyamatokat. Az az évtized, amelyben a nyugati világ is alig hitt a reformfolyamatok sikerében, szemeiket folyvást Moszkvára vettették, azt kutatva, mit szól a birodalom a magyar törekvésekhez.

A köztudatban a reformkommunista jelző inkább negatív, mint pozitív tartalmat hordoz. Pedig a hetvenes évek végén, ellentétben a politikai és propaganda tevékenységet végzőkkel szemben, a gazdasági kérdésekkel már nem pártmunkások foglalkoztak, hanem német, angol és amerikai egyetemeken végzett, a nyugati piacgazdaság gyakorlatát is ismerő fiatal szakemberek. A Központi Bizottság (KB) gazdasági osztályán ők már azon dolgoztak, hogyan lehet a nyugati szabályozórendszert a hazai viszonyokra, a létező szocializmus körülményei között alkalmazni. Horváth István, Szikszay Béla irányításával egyebek mellett az amerikai egyetemeket megjárt Németh Miklós, a későbbi ipari miniszter Horváth Ferenc, vagy a versenyhivatalt utóbb vezető Vissi Ferenc társaságában dolgozott a KB gazdaságpolitikai osztályán.

Ha elfogadjuk Erich Fromm azon tételét, hogy a történelem nem más, mint a kor aktuális kihívásaira való válaszkeresések sorozata, akkor Horváth István és fiatal reformer kollégái is ezt tették. A legjobb választ keresték. A KGST és a Szovjetunió hetvenes évekbeli erőteljes gazdasági hanyatlása, az energiahordozók fejlődést akadályozó szűkössége arra a döntésre késztette a reformközgazdászokat, hogy a döntéshozó fejekben háttérbe szorítsák a szocializmus gazdasági alapvetését, a tervgazdálkodást, és helyette honosítsák meg a piacgazdaság legfontosabb elemeit, engedjenek teret a piac szabályzó szerepének. Ami azt is jelentette, hogy nyitni kell Nyugat, a Közös Piac - hivatalos nevén az Európai Gazdasági Közösség - felé. Mindezt úgy, hogy ne vívják ki a nagy testvér haragját, valamint a hazai fundamentalisták bosszúját és retorzióit. A reformerek az MSZMP-n belül talán egyedüliként voltak tisztában a hetvenes évek fordulóján az ország valós gazdasági és pénzügyi, katasztrófa előtti helyzetével. Kiindulópontjuk az volt, hogy a halmozódó hiányt nyugati forrásokból csak úgy lehet finanszírozni, ha a visszafizetés garanciáit, a gazdaság tartós és hatékony működőképességének fenntartására alkalmas, a Nyugat számára hihető reformintézkedésekkel támasztják alá.

Az egykori bonni nagykövet részletesen leírja és dokumentálja ennek a hosszú, nagy kitartást igénylő folyamatnak az állomásait. A majdnem végzetes kudarcokat, amikor például a gondos előkészületek ellenére, maga Helmut Schmidt kancellár óvta Bonnban Kádár Jánost a reformok gyorsításától, és lebeszélte az Európai Gazdasági Közösséggel alaposan előkészített megállapodás megkötéséről. Később a kancellár bánta lépését, ugyanis féltette jó moszkvai kapcsolatait. Érdekessége az évtizednek, hogy a német szociáldemokraták – testvérpártiságuk ellenére - sokkal visszafogottabbak voltak a magyar reformtörekvésekkel kapcsolatban, mint a CDU-CSU politikusai. Ezt jól tükrözi Helmut Kohl kancellár 1984-es viszontlátogatásán tett javaslata a két ország kapcsolatai, különös tekintettel a gazdasági együttműködés erősítésére. Ezután került Dr. Horváth István Hágából „természetes közegébe”, nagykövetként Bonnba. A szó legszorosabb értelmében vált, nem csak a magyar állam, hanem az egész magyarság nagykövetévé.

„Tárgyaltunk mi a lengyelekkel is. Azután tárgyaltam Zsivkovval Bulgáriában, Adameccel Prágában, a románokkal és a szovjetekkel. Valamennyien kommunisták voltak. A döntő kérdés azonban úgy szólt: hogyan léptek fel, amikor tárgyaltunk? A magyarokkal, Horváth Istvántól kezdve Németh Miklóson át Horn Gyuláig, barátságok alakultak ki. A velük folytatott megbeszéléseken a kommunizmus soha nem volt téma, csak egyetlen vonatkozásban: hogy változásra van szükség, meg kell reformálni a gazdaságot, a politikát…. Mindezeknek a tárgyalásoknak a közvetítője, a kulcsfigurája Horváth István volt. Nagyszerű teljesítményt nyújtott, vele még ma is szoros barátság fűz össze.”(Horst Teltschik, Kohl kancellár kül- és biztonságpolitikai főtanácsadója)

Sok egyéb mellett érdekes fejlemény az események sorában, hogy 1986 februárjában Horn Gyula - akkor a külügyminisztérium államtitkára - egy telefonnal azonnal hazarendelte a nagykövetet állomáshelyéről. Egy margitszigeti séta közben közölte vele, a magyar hírszerzés két feljegyzést kapott az NDK hírszerzéstől – akiknél akkor éppen a jelenlegi orosz elnök, Vlagyimir Putyin képviselte a KGB-t – azokról a bizalmas tárgyalásokról, amit a magyar diplomácia folytatott a bonni külügyminisztériumban. Visszatérve Bonnba, a magyar nagykövet tájékoztatta a külügyminisztériumot, hogy a Stasi beépített embere a külügyminiszter közvetlen környezetéből azonnal tájékoztatja a moszkvai hírszerzést.

A magyar diplomáciai aktivitást, a nyugati nyitást - komoly német segítséggel - 1988-ban nemzetközi siker koronázta. Az év őszén létrejött a megállapodás az EGK és Magyarország között. A gondolat és a megvalósulás között nyolc év telt el. A rendszerváltás és az Európai Unióba való belépés között tizennégy év. A külpolitika eredményességét illetően ez a különbség több, mint elgondolkoztató.

„Abban az időben Kohl személyes érdeklődése a magyar ügy iránt nem volt valami nagy – Horst Teltschiké igen. Teltschik kinyújtotta a kezét és jelezte: nem mondom, hogy ugorjatok, de ha megpróbáljátok, mi ott vagyunk. És Horváth István mindenkit megmozdított, akit meg tudott. A magyar nagykövetség volt annak idején a bonni társadalmi élet központja. Mindenki megfordult ott, s aki nem járt a magyar nagykövetségen, vajmi keveset számított.(….) Nem véletlen, hogy 1988-ban Hornt hívták meg a NATO parlamenti közgyűlésére Hamburgba, amint az sem, hogy Németh Miklóst a bonni kancellária - Teltschik irányításával - már jóval miniszterelnökké kinevezése előtt komolyan vette. Hogy sokat lehet tőle várni, hogy komolyan gondolja a politikai nyitást, az ugyanolyan biztos volt, mint Hornnál.” (Georg Paul Hefty, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztője.) Azon a NATO közgyűlésen vettette fel először Horn Gyula Magyarország esetleges NATO-tagságának lehetőségét.

Horváth István könyvében sok új információval szolgál a Páneurópai piknik hátteréről, Habsburg Ottó és Pozsgay Imre szerepéről, a határnyitásról, a Menekültügyi egyezményről és az NDK menekültek 1989-es kiengedéséről. Amikor Kohl kancellár a gesztus esetleges ellentételezését hozta szóba, Németh Miklós, akkori miniszterelnök röviden válaszolt: a magyar kormány nem foglalkozik emberkereskedelemmel.

A rendszerváltás után Dr. Horváth István nagykövetként 1991 végéig Antall József kormányát szolgálta, jó példát szolgáltatva arra, hogy egy profi diplomata demokrata jobboldali kormányokkal is eredményesen képes együttműködni. Abban az évben a miniszterelnök elismerése, a német és más államok méltatásától övezve visszarendelték állomáshelyéről.

Horváth István teljes életútja, de különösen a rendszerváltoztatás előtti, a könyvben leírt évtized példa lehet a politika minden szereplője számára, legyen akár jobb-, akár baloldali. A hazához való viszony Horváth Istvánnál nem szavakban, hanem tetteiben, cselekedeteiben, nagyköveti működésében nyilvánult meg, azt bizonyítva, hogy nem létezik baloldali, meg jobboldali nemzeti érzés. Csak jelzők nélküli hazaszeretet. Hogyne tudta volna, hogy az általa és társai által a nyolcvanas évek elején elindított gazdasági reformfolyamatok szükségszerűen hozzák magukkal a politikai reformokat is. Ez volt a nyugati nyitás lényege.

A magyar-német játszma című könyv segíti a tisztánlátást politikai közelmúltunkban. A hetvenes évek végén megfogalmazódó közgazdasági gondolatok, a keleti tömb gazdasági gyengülése, a Varsói Szerződés lemaradása a fegyverkezési versenyben, a Szovjetunióban történt személyi változások mind-mind hozzájárultak a rendszerváltozás előkészítéséhez. Az egész folyamat tulajdonképpen megatrend volt. Közhely, de a múlt tisztázását nem lehet megspórolni, anélkül nem lehet jelent és jövőt építeni. Németország a legjobb példa arra, hogy csak is a múlt - esetükben a náci múlt - tisztázása, a múltat illető társadalmi közmegegyezés lehet a társadalmi béke és a gazdasági fejlődés alapja. Ha a rendszerváltás előkészítőire továbbra is úgy gondolunk, hogy csak átmenteni akarták magukat, messze vagyunk a társadalmi békétől és az ezen alapuló gazdasági felemelkedéstől.

A könyv nem csak az MSZMP ügyeiben kevéssé járatos jobboldali érdeklődők figyelmét keltheti fel - és szolgálhat mindenkinek számos új információval -, hanem a múltja vállalásában bukdácsoló baloldal számára is hasznos, sűrűn forgatandó olvasmány lehet.

7-en a 7-ről: Ön kinek nem adna licencjogot?

Arató András

Klubrádió

Valami olyasmit mondott a szpíker, miután a Real-nevelésű Morata belőtte a Juve BL döntőbe jutását jelentő gólt, hogy így jár, aki játékost nevel. Ilyen helyzetbe mi nem kerülhetünk! Viszont az azeri vagy észak-koreai KBL-ben (Keleti Bajnokok Ligájában) kiváló lehetőségek nyílnak előttünk, ott ugyanis nem fociznak, hanem cselekszenek. Ott még a baltanyél is elsülhet. Az orvosok és nővérek kivándorlása pedig áldásos, mert így kevesebb kórházra van szükség. Licence to Kill (007).

Avar János

újságíró

Ha jól tudom, a fociligában az kap licencjogot, aki a követelményeknek megfelel és a szabályokat betartja. Ezt nagyvonalúan terjeszteném ki a politikusokra, mert követelményeket nem támasztanék velük szemben, hiszen akkor kevesen maradnának. De azért némely szabályokat betartatnék. A demagógia és populizmus nem lehet határtalan, s az amerikai jog szerint kezelném a hazudozást: tévedni lehet, ám a tényeket tudatosan lehazudni tilos. Ez is jócskán megritkítaná soraikat.

Bolgár György

rádiós újságíró

A Jobbiknak addig nem, amíg egyértelműen nem foglal állást a polgári demokrácia, a szabad vállalkozás, az emberi jogok tiszteletben tartása mellett, illetve a rasszista megkülönböztetés ellen. A Fidesztől ezen az alapon nem lehet megvonni a játékjogot, mert szabályosan játszanak, de visszaküldeném őket az NB II-be. Na jó, a III-ba.

Farkasházy Tivadar

Hócipő

Biztató az MLSZ terve, hogy akár már az ősszel 16 helyett 12 csapatos lesz az NB I., ha ez így megy három évig, akkor 2018-ra eltűnik és a felcsúti pályán a Mészáros-mangalicák fognak dagonyázni. Bár ennél jobban izgat, hogyan tudja Habony napi egy kiló szilvából tartani a súlyát, mint egykor Harsányi Gábor, aki lenni görög diplomat a Jóestét nyár, jóestét szerelemben. Van, aki szerint napi tíz Guccit keres, ha ez egyszer kiderül, akkor tele lesz Táncsics börtöne, úgy értem, ott lesz az irodája.

Horváth István

hírlapíró

Az ellenségeimmel még csak-csak elbírok, de a barátaimtól ments meg Uram. A fohász mára átalakult. Mivel a devizakárosultak megvédése olyan fényesre sikeredett, hogy minden negyedik adósnak nőtt a törlesztőrészlete, a tönkre ment családok esti imába foglalják: csak a kormány ne akarjon megmenteni minket. Velük imádkoznak a volt magán-nyugdíjpénztári tagok, egykori trafikosok, földbérlők, kisvállalkozók. Megvédéshez - Brüsszeltől, bankoktól, idegenektől, brókerektől - licencjogot Orbánnak soha többé!

Horváth Zoltán

újságíró

Én bizony minden magyarnak állampolgári jogon biztosítanék licencet. És nem csupán megrögzött liberalizmusom okán, hanem önös érdekből is. Reménykedem ugyanis, hogy sokan lesznek, akik túlhabzó politikai ambícióikat az ugyancsak jól fizető, de kevesebb társadalmi kárral járó magyar futballban (?) élik majd ki.

Veress Jenő

a Népszava főmunkatársa

A Coca Colának. Igyon a magyar rendes magyar cukrozott vizet, ne fetrengjen mámorban. De értem, a kérdés komoly. Ha jól olvasom, a Felcsút máris négyet lépett előre a ranglistán, amihez egyetlen fárasztó percet sem kellett a pályán tölteniük. (Meg egy darabig grund sem lesz, mert a nyeretlen egyéves harc letarolta. A gyepnek ugyanis nem volt licence, ahogyan a vízcsöveknek, meg a fűfűtésnek sem.) Ha pedig a jövőben sem meccsek, hanem licencek döntenek, őrült sikereknek nézhetnek elébe.

Szerző
Témák
futball licencjog

Juhász: pártokhoz került a civilek pénze

Saját sleppjüket finanszírozzák a belvárosi fideszes képviselők a civileknek szánt 45 millióból Juhász Péter szerint. Az Együtt politikusa ezért saját 300 ezer forintos képviselői keretét tegnap szétosztotta a véleménye szerint érdemi tevékenységet végző szervezetek között. 

A belvárosi képviselő százezer forintot adott az Oltalom Karitatív Egyesületnek, mert fontosnak tartja a tevékenységüket és mert nekik Belváros-Lipótváros önkormányzata a 45 millióból összesen 350 ezer forintot adott. Szintén százezer forintot juttatott az EB OVO Közhasznú Egyesületnek, valamint a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnak, mert szeretné, ha a beteg gyerekek is tudnának mosolyogni. Ez utóbbi alapítványnak a kerület által szétosztott pénzből 200 ezer forint jutott.

Juhász lapunknak vérlázítónak nevezte az V. kerületi képviselő testület csütörtöki ülésén történteket. Azt, hogy a belvárosi képviselők szégyenérzet nélkül úgy osztották el a civilek támogatására adható 45 milliót, hogy abból a legnagyobb összegekkel saját pártjaikat finanszírozták. A politikus szerint az önkormányzat által kiosztható pénzből több olyan "civilek" kaptak, akik pártirodákba vannak bejelentve, vagy az elnökeik önkormányzati képviselők. A legtöbb pénzt - négymillió forintot - az Élő Belváros Polgári Egyesület kapta: a korábbi Fidesz-irodába bejegyzett szervezet vezetője a kerületi, majd a fővárosi önkormányzatnál volt titkárnő. Majdnem ugyanennyit kapott az Összefogással a Belvárosért Polgári Egyesület, amely a választási kampányban a Rogán Antalt segítő City magazin kiadója volt. Több mint kétmillió forinthoz jut a Sikeres Belvárosért Egyesület, ennek irányítója Bródy Gábor, a belvárosi MSZP elnökségi tagja. Ötszázezer forint jár az Országos Ruházati Ipartestületnek, amelyet Pásztor Lajos fideszes önkormányzati képviselő vezet. Kétmillió forintot ítéltek meg a Belvárosi Kisgazda Polgári Egyesületnek, amelynek elnöke, Bartal Sándor az előző ciklusban kormánypárti képviselő volt az V. kerületben.

Az Együtt politikusa a csütörtöki ülésen tiltakozott a tervezet ellen. Hétfőn Böröcz László V. kerületi alpolgármesternek levélben javasolta, hogy önkormányzati képviselőkhöz, azok családtagjaihoz és a pártok delegáltjaihoz köthető, valamint a pártirodák címére bejelentett szervezetek ne kaphassanak támogatást ebből a keretből. Ha ugyanis ezeket kiveszik a pályázók közül, szinte minden civil megkaphatná azt az összeget, amit kért. A képviselőt végül leszavazták.

Szerző