Éljen soká az a cappella!

Az a capella éneklés vidám népszerűsítése a legújabb hollywoodi lányos bohóság, A tökéletes hang 2. Jó zene és némi öniróniával kevert humor kiemeli az édi-bédi kategóriából a nagysikerű első rész után beerősítő másodikat.

Az a acapella maradt, ami volt, hangszeres kíséret nélküli, többszólamú kórus, s A tökéletes hang című acapella-mozi három évvel ezelőtti nagy sikere megszülte a folytatást. Bár rendezőváltás is volt, vagy éppen azért, a Barden Bellák zenés-filmes története A tökéletes hang 2 című vígjátékban még be is erősített színvonalban az előzőhöz képest.

Már az jót tett a sztorinak, hogy a lányok abbahagyták egymás nyírását, és nem arra ment ki a játék, hogy melyik leendő házisárkány-lány üti ki a másikat a vezetői pulpitusról, vagy kinek az akarata érvényesül egy fellépés előtt, alatt, után. Jellemző, hogy az első rész a sok jó dallal még úgy is siker tudott lenni, hogy a sztori ezt a nagyon ostoba és nagyon ósdi poént játszotta ki a nők egymás iránti féltékenységével.

Most, hogy Elizabeth Banks, aki az egyik fontos szerepet alakító színésznőként a kamera másik oldalára is odaállt, hogy megrendezze a folytatást, elsőfilmesként át is rendezte a súlypontokat. Szerencsére a sztoriból eltűnt az egymást női fortéllyal nyíró, egymás ellen hadakozó nők közhelyes témája, ami akkor jön jól, ha a férfias alkotógárdásnak nem jut eszébe ennél valamivel eredetibb humorforrás.

Az alpári veszekedés helyett itt inkább az együttműködés, a közös küzdelem, az egymással vállvetve vállalt felelősség kap szerepet. Szerencsére csak úgy szőr mentén, kilógó lóláb és népnevelői szándék nélkül.

Szerencsére tehát nem ez a fő vígjátéki elem immár, hanem egy kimondottan üdítő, öniróniával is színesített humor, amelyben van ugyan jó amerikai szokás szerint övön alulra jutó durva vicc is olykor, de ez elenyésző. Van viszont szórakoztató humoros hangvétel, gunyoros csipkelődés, és kimondottan friss hangulatú önirónia. Ráadásul mindez valóban tökéletes hangzású zenébe ágyazva.

Miután az első rész a csúcson hagyta ott az acapella éneklésben győztes Barden Bellákat, ami a dalokat és az előadást illeti, itt is az abszolút profi színvonalon hangzó slágerátiratok viszik a prímet. Hogy ehhez miként kalkulálják ki az éppen szükséges fordulatokat, az persze változó. Mindjárt az elején lélegzetelállító blamázs üt be a győztes fellépésen.

Ugyan a jó ízlésre (vagy a korhatárra) ügyelve nem mutat a film semmit, de a reakcióból lemérhető, micsoda meghökkentő látványt nyújt a társaság legkövérebb lánytagjának a magasan lengő trapézfélén elhasadt és mindent látni engedő nadrágja. Ez a legdurvább vicc a filmben, ugyanis a közönség soraiból a látványtól többen elájulnak, illetve menekülnek.

Mert a nadrág alatt nincsen bugyi, bizony. Nem egy csiszolt ötlet, az igaz, de legalább meghökkentően érdes. Ez kellett a sztori lendületes indításához, hogy a győztes énekes csapat a csúcsról a blamázs miatt lezuhanjon a mélybe, hogy legyen honnan felkapaszkodni.

A sztori továbbra is az egyetemi kampuszok légkörében halad kisebb-nagyobb hangulati domborzaton, de az éneklés mellett az egyetemi létezés vajmi kevés hangsúlyt kap. Annyi előnnyel jár, hogy be-belépnek a lányok köreibe az ugyanúgy kampuszban lakó és szintén énekléssel is próbálkozó fiúk, sőt, egy kis lüke szerelem is szövődik, ami nem „nyálképző eszköz” szerencsére, hanem inkább az esetlen báj és az ebből fakadó humor lelőhelye.

Valójában minden a fantasztikusan jól válogatott és nagyon változatosan, de mindig remekül megkoreografált előadásban elhangzó dalok körül forog a filmben. A tét is ebből fakad, a balhé miatt az egyetemről való kirúgás határára sodródott Barden Bellák, azaz nyolc remekül éneklő leányzó meg kell hogy nyerje az amerikai válogatót, hogy azután Koppenhágában kiénekeljék a döntnökök szájából azt elsőséget, azaz az Accapella világbajnok címet.

Két igazán jó dobása van a sztori kiötlőinek. Az egyik, hogy a kezdőjelenetben bugyi nélkül feltárulkozó leányzó, a Háj Amynek becézett óriási körméretű szőkeség került minduntalan a középpontba. Rebel Wilson olyan karakteres alakítást nyújt ebben a szerepben, annyi humorral, az amerikai közhely-ideálokat gúnyoló iróniával rajzolja meg a rengő húsú hősnőt, hogy a zene mellett egymaga elviszi a sztorit, noha ott van mellette jó pár szépséges lány izgalomnak. (Bár tudjuk, ez a dekoráció önmagában milyen unalmas tud lenni.)

A másik jó dobás a történetbe beleszőni a lányok nagy vetélytársát, a német acapella csapatot. A zenés előadásukon is átütő teuton-szellem, a koreográfiában érvényesülő katonás drill megjelenítése csípős humorral tart be a német kultúrfölénynek, s tölti fel mókás „nemzetkarakterológiával” a két társaság versengésének jeleneteit. Remekül táncolnak és énekelnek, tökéletes profi előadással állnak elő, viszont plusz van még min szórakozni a komplett video klipek idején.

Némi lányregényes nyálasság is belekerül olykor a filmbe, de ez nem akadályozza meg, hogy a jól előadott acapella darabokat nemtől és kortól függetlenül élvezze, aki szereti az ilyen zenét.

(A tökéletes hang 2. ***)