Az, hogy 1948-ban részben elmaradt a hatalom valamint az írók és a költők "összecsapása", nem vonatkoztatható el attól a ténytől, hogy a két világháború hazai irodalmának élvonala 1945 előtt szinte kivétel nélkül távozott az élők sorából. Gyors névsorolvasás: Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, József Attila, Radnóti Miklós, Krúdy Gyula, Tóth Árpád, Szerb Antal, de folytathatnánk a felsorolást: Móra Ferenc, Hevesi András, Szabó Dezső, Hunyady Sándor, Dsida Jenő, Pap Károly, Gelléri Andor Endre, Kuncz Aladár, Halász Gábor nevével.
Nem önmagában az az érdekes, hogy a nevezett költők, írók, esszéisták meghaltak, mert ez a természet rendje. Sokkal inkább az, hogy akár valamennyien megélhették volna a világháború végét, és így az onnan csak egy szökkenésnyi távolságban található rettenetes évet, 1948-at. Hogy még meghökkentőbb legyen a gondolatkísérlet: kizárólag a születési évszámokból kiindulva annak sem lett volna különösebb akadálya, hogy az egyaránt 1919-ben elhunyt Ady Endre és Csáth Géza is megérje a „felszabadulást”. (Bizarr forgatókönyv!) Utóbbi ekkor mindössze ötvennyolc, Ady ennél tíz évvel lett volna idősebb.
Maradjuk az első vonalbelieknél, ha létezik egyáltalán ez a kategória. Kosztolányi ötvenegy évesen halt meg (1936), Babits ötvennyolc évesen (1941-ben), Karinthy ötvenegy évesen (1938-ban), Krúdy ötvennégy évesen (1933-ban), József Attila harminckét évesen (1937-ben), Juhász Gyula ötvennégy évesen (1937-ben), Tóth Árpád negyvenkét évesen (1928-ban), Radnóti Miklós harmincöt évesen (1945-ben), Szerb Antal negyvennégy évesen (1945-ben).
Belépés egy hipotetikus világba
Ezek figyelembe vételével beléphetünk abba a hipotetikus világba, amely arra a(z) irodalom-történelmietlen kérdésre keresi a választ: mi lett volna ha…? Magától értetődő, hogy egy proletárdiktatúra letéteményesei eleve ellenségként tekintettek volna az olyan művészekre, akik puszta létükkel is a kommunisták által a történelem szemétdombjára szánt polgári műveltséget képviselték, amelyet teljes életművük példázott és valósított meg. A művészet, a kultúra keretrendszerén kívül merészkedve aligha szorulna bizonygatásra, hogy a névsor szereplői – noha legritkábban adtak hangot politikai nézeteiknek – a polgári liberális demokráciát gondolhatták annak a társadalmi berendezkedési formának, amelynél jobbat a nyugati civilizáció még nem termelt ki önmagából. A kommunizmus iránti fogékonyságot - vagy rokonszenvet - nem érhetjük tetten az irodalmárok fenti csoportjában, amelyből még József Attila is olyan korán kiábrándult, hogy életműve pártos értelmezése egy ponton túl megoldhatatlan feladatot jelentett a korszak ezzel foglalkozó irodalomtörténészei számára.
A helyzet jobb megértéséhez Márait kell segítségül hívni, akinél teljesebben (és tegyük hozzá: jobban) szépírói értelemben senki nem dokumentálta az 1945-1948 közötti Magyarországon zajló eseményeket. E tekintetben nehezen túlbecsülhető a hozadéka a szerző hagyatékából előkerült naplóinak, amelyek a koalíciós évekről négy kötetben, közel ezerhatszáz oldalon számolnak be. Leírta azt a magától értetődő tényt, hogy „a Moszkvából ideérkezett kései, kommunista hittérítőket senki nem hívta Magyarországra.” A mondat a kommunizmus hazai gyökértelenségére is jól rávilágít, amiből nem meglepő módon az is következik, hogy a „hittérítők” még az elvárhatónál is vadabb indulattal, türelmetlenséggel és elszántsággal vágtak neki annak a feladatnak, hogy végrehajtsák a „szocialista kulturális forradalmat” Magyarországon. Nem véletlenül jegyezte meg a korszakról frissen megjelent kötetében (Történelmi galaxisok vonzásában) Kalmár Melinda, hogy ennek a hatalomnak, finoman szólva, nem volt erőssége a meggyőzés és az érvelés. Helyette adminisztratív módszerekkel és kiszorítással alakította át a teljes kulturális teret, így a művészetét is.
A kérdéskör egészétől nem elvonatkoztatható, hogy a marxista-leninista ideológia, és annak fogalmi apparátusa mennyire lett volna használható (nota bene: vitaképes) egy olyan szabadon folyó művészeti diskurzusban, amelyben érvek (kulturális és művészeti hagyományok, elgondolások és nézetrendszerek) ütköznek meg érvekkel. Nyilvánvalóan semennyire, de abban a történelmi kontextusban ilyen vita létrejöttére minimális esély sem mutatkozott. A király (kommunista kulturális ideológia) meztelen volt, de ő ült a trónon. Nem szorult rá arra, hogy igaza legyen. Ezzel előállt a diktatúrák klasszikusnak nevezhető alaphelyzete.
Márai, a lakmuszpapír
Márai volt irodalmi értelemben a koalíciós idők lakmuszpapírja. Vele szemben mindent megtettek és elkövettek, ami az ellenfél (inkább ellenség) megsemmisítését szolgálta. A polgári irodalmi hagyomány akkorra szinte egyetlen nagy formátumú életben maradt képviselője volt, akit éppen ezért Lukács György megkülönböztetett figyelemmel kísért, többnyire a Szabad Nép című napilapban. (A médiumválasztás agitatív szándékát nehéz volna félreérteni.) A Vallomások szerzőjének teljes életművét „kártékony irodalomnak” nevezte Lukács, amelyről nem véletlenül emlékezett meg évtizedek távlatából úgy Márai, hogy ez „a meghatározás abban az időben nem volt üres szó”. Vagyis a verbális kritikai inzultusnak könnyen lehettek volna akár büntetőjogi következményei. Az író ezt nem várta be, hanem – ahogyan maga fogalmazott – „elhagyta a fertőzött területet”.
Joggal feltételezhető, hogy ugyanez az útszéli, az aljasságig elmenő támadássorozat zajlott volna le Kosztolányi, Babits, Karinthy, Krúdy ellen, akik valóban egész életükben elmulasztották, hogy a maguk eszközeivel elősegítsék a proletariátus állítólagos világtörténelmi szerepének beteljesítését vagy annak ábrázolását. (Kosztolányi bökversében – Lázongó szovjet költő – így üzent az akkori keleti kultúrpápának: „Lunacsarszky! / Belőlem / több rímet nem facsarsz ki!”) Ráadásul művészeti felfogásuk, egész értékrendjük a legteljesebb mértékben összeegyeztethetetlen volt a szocialista realizmus esztétikai dogmájával. Tegyük hozzá, hogy ez az esztétikai nézetrendszer egyetlen országban – ott is hatalmi szóval – volt érvényben, amelyből nem vonható le más következtetés, mint legitimitásának ordító hiánya.
Mi várt volna a polgári írókra, az urbánusokra, a nyugatosokra? Alighanem teljes szilencium. Könyveik eltűnése a közkönyvtárakból. Bár ez utóbbi holtukban is megtörtént. Kényszerűen ugyanabba a helyzetbe sodródtak volna, mint fiatalabb pályatársaik: Szabó Lőrinc, Németh László, Pilinszky János, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós. Legjobb esetben műfordítói feladatokat vállalhattak volna, és ez - Krúdy kivételével -, pályájuk korábbi szakaszában szervesen hozzátartozott a többség szerteágazó irodalmi tevékenységéhez. Nyitott kérdés, hogy közülük kik vállalták volna az emigrációt. Ahogyan az is, mennyire lett volna számukra a szülőföld elhagyása adekvát válasz a szovjetizált Magyarország akkori jelenére. Márai mellett Zilahy Lajos, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán távozott az írók közül ezekben az években külföldre. Az 1946-ban hazatért Faludy Györgyöt alighanem a veszélyérzete hagyhatta cserben, mert ameddig nyitva álltak a határok, nem ment, majd 1949-ben hamis vádak alapján letartoztatták és Recskre internálták. Az itthon folyamatosan életveszélyben, majd marginális helyzetben élő Határ Győző realitásokat nélkülöző szökési kísérlet közben bukott le 1950 januárjában a nyugati határ közelében. Néhány év múlva közel kétszázezer magyarral együtt mindketten átsétáltak Ausztriába: 1956 októberében és novemberében megnyílt a menekülőút a szabad világ felé. Faludy és Határ éltek ezzel a lehetőséggel.
Szelektivitás és társutasság
Az elképzelt helyzet differenciáltságát mutatja, hogy bizonyára nem frontális támadás indult volna a felsorolt alkotók ellen. Feltételezhetően más elbírálás alá esett volna – legalábbis egy ideig – a munkáscsaládból származó és az ennek a világnak az ábrázolását is felvállaló és tematizáló József Attila. A vulgár-marxista világ- és irodalomértelmezés szemüvegén keresztül nézve a paraszti élet nyomorúságának feldolgozása miatt Móricz kezdetben bizonyára nem sorolódott volna az ellenségesnek tekintett írók táborába. Móricz életművének ez a leegyszerűsítése is az irodalomértelmezés ideológiai meghatározottságát mutatja, szemérmetlenül hamisan.
Személyiségük, öntörvényűségük, és a szocialista realizmus dermesztően szűk játéktere aligha adott volna sokáig mozgásteret azoknak, akiket a hatalom magához igyekezett volna édesgetni, és kulturális fegyverhordozót faragni belőlük. Ilyen szerepre teljességgel alkalmatlannak mutatkozott volna József Attila és Móricz Zsigmond is.
A Rákosi-rendszer kultúrpolitikája számot vetett azzal, hogy világnézetileg a hazai művészvilág jelentős része olyan távol áll a marxizmus-leninizmustól (a jelentősek között Déry Tibor és Balázs Béla a két kivétel), hogy önmegtagadás és korábbi személyiségük teljes feladása nélkül – erre pedig aligha voltak hajlandóak –, semmilyen kapcsolat nem létesíthető velük. E helyzet „kezelésére” szolgált a társutasság intézménye, amelyben a fennálló rendszer elismerte az ideológiai homogenitás ellenére egy szűk alkotói-értelmiségi csoportnak a világnézeti különállását, noha csavaros módon ez is a fennálló rendszer politikai érdekeit szolgálta. A külvilág felé ezek a korlátozott szabadsággal rendelkezők legitimálták (legalább látszatra) a diktatúrát, mert valamiféle plurális színezetet kölcsönözhettek a létező egyeduralomnak. A társutasság, szándéka szerint, erről szólt.
Ennek a politikai-művészeti alkunak a legnagyobb és reprezentatív képviselője Illyés Gyula volt, aki annak ellenére kivételezett alakja volt az 1948-at követő időszaknak, hogy a koalíciós időkben a Nemzeti Parasztpártban politizált. Kommunistának nem, nagy taktikusnak annál inkább lehet nevezni. Illyés 1948-ban, majd 1953-ban kapott Kossuth-díja pontosan kijelöli helyét életének ebben a szakaszában, ami annak ellenére nem vet rá jó fényt, hogy tihanyi nyaralójába vonult vissza a fordulat évétől a forradalomig, és íróasztalfiókjában már akkor ott lapult az Egy mondat a zsarnokságról című verse.
A társutasság a szellemileg belakhatatlannak tűnő világban az otthonosság illúziójával ajándékozhatta meg a félig-meddig fausti alkunak nevezhető aktus elfogadóit. Noha irodalmi utóéletük – haláluk után szinte teljes befogadói érdektelenségbe süllyedtek – abba az irányba mutat, hogy életművüket illetően a legkomolyabb árat fizették meg a hatalommal való egyezkedés miatt.
Mindezt azért villantom fel, mert elvben ez a választási lehetőség is nyitva állt volna a második világháború előtt és alatt meghaltak számára, ha még éltek volna 1948-49-ben. Elrettentő példának elég az 1913-ban született Sőtér Istvánra hivatkozni, aki az Eötvös Kollégium és a Sorbonne elit részlegének, az École Normale Supérieure korábbi diákjaként megírta A szegedi textilkombinát című prózai művét, a hazai termelési irodalom egyik „korszakos” darabját. A szereplehetőségek balra is nyitottak voltak. Déry Tibor belépése az MKP-ba 1945-ben logikusnak tételezhető fel, arról már kevesebben tudnak, hogy ugyanígy járt el Hamvas Béla is. Igaz, három évvel később szakított a politikával.
Talán soha nem volt még annyira igaz a megállapítás, hogy a Nyugat első nemzedéke, és sok-sok utánuk jövő kivételes tehetségű író, költő korán meghalt, mégis idejében. Rövidre szabott életük megmentette őket, hogy olyan erkölcstelen korban éljenek, amilyen 1945-1948 után köszöntött az országra. Hogy olyan megalázó és méltatlan feltételeket kínáljon számukra az alkotói sors életük kései szakaszában, amelynek feltételeit a kommunista diktatúra szabta volna meg.
Viszonylag korai haláluk mindettől megkímélte őket.
A holokausztban meggyilkolt alkotókra nem vonatkoztatható az írás címe. Velük kapcsolatban a legkevésbé sem állítható, hogy idejében haltak volna meg, bár az, hogy korán: mindenképpen igaz.
(A Hévíz 2015/1-es számában megjelent esszé szerkesztett változata.)
