Itt most mindenki a rigai csicskalángoson rágódik. Azon, hogyan legyintette nyakon Juncker európai bizottsági elnök Orbán miniszterelnököt. Salut, dictateur! – Hello, Grand Duke! – méltóztattak egymással évődni az urak. Az egyik mozdulatában benne van Európa minden tehetetlensége, amellyel képtelen akármiként is másképp kezelni a másik ágaskodó autoriter nacionalizmusát, közösségkritikáját. Azt hogy, tagállami jogainak minden erőszakosságával és annak pénzén követeli a maga jussát, hogy belekiabáljon Európa jövőjébe. Az unió akár el is ismerhetné, mennyire hamis ez a tasli, mennyire szükség volna arra a „rugalmasabb” unióra, amit David Cameron brit kormányfő társaságába telepedve szorgalmaz a magyar kormányfő, bár isten óvja meg a közösséget, hogy sok szempontból helyes diagnózisuk nyomán, az ő terápiájukkal akarják kipirosítani a sápatag uniót.
A közép-európai törpe megint a sziget-óriás válláról kiabálja bele a világba, elég a liberális elvekből, a jóléti rendszerrel való visszaélésből, meg kell fékezni a szabad munkaerőmozgás leple alatt növekvő migrációt, elég a brüsszeli központosításból, a bürokratikus túlszabályozottságból, a nemzetállami jogkörök megtépázásából. Hiszen nem velem, a görögökkel sem tudtok mit kezdeni, közben a hitetlen keresztény Európátok szeme láttára fulladnak ezrek a Földközi-tengerbe. Olyanok, akik még mindig inkább hisznek bennetek, az európai kenyérben, mint abban, amit a Nyugat katyvasztott nekik a fél Mediterráneumban, a diktátorok rendje utáni káoszban Szíriától Líbiáig, Koszovóig. Elég ebből az Európából! Abból az unióból, amely lassan szétfoszlik a kezeitek között. Európa az európaiaké, Magyarország pedig magyar ország kell maradjon. Hogy pedig ki lesz európai a jövő Európájában, ki a magyar a jövő Magyarországán, azt majd megmondjuk. Egyelőre annyi elég, hogy ezt dalolja velem a szélsőbal és a szélsőjobb, a német iszlámellenes mozgalom, Nigel Farage, Marine Le Pen és David Cameron, aki mellé ímhol, erős hátra arccal csatlakozott már a Labour is.
Ami igaz: Európa önmagával nem tud mit kezdeni. Abban a rigai tasliban minden tehetetlenség benne volt, mint ahogyan a Hello, Grand Duke!-ban e tehetetlenségnek a felismerése: Orbán még azt is megteheti, hogy időről időre a strasbourgi oroszlán szájába dugja a fejét, hiszen tudja, az intézményrendszer fogatlan. A strasbourgi európai parlamenti színjáték másnapján a keleti partnerség rigai csúcstalálkozóján azt is láthattuk, hogy az unió kitátott szájában még csak protézis sincs. Az orosz külügyminisztérium nem kevés elégedettséggel rögzíthette: Rigában csak nőtt a megosztottság, megint kiderült, Moszkva megkerülhetetlen. Bármennyire közeledne is Ukrajna, Grúzia és Moldova Brüsszelhez, s bármennyire óvatosan nézelődje is a térképet Azerbajdzsán, Örményország és Fehéroroszország, Moszkva nem tűnt el róla. Ami pedig ennél is fontosabb: az uniónak nincs elég gazdasági ereje, hogy akár csak Ukrajnát is pénzelje Oroszországgal szemben. Nincs senki, aki hajlandó lenne vállalni a tovább bővítés anyagi terheit. Ahhoz pedig politikai erő nincs, hogy a Krím, vagy Kelet-Ukrajna elszakítását megakadályozza, elszakításuk tényét meghasonlottan beismerje. Csak ígéretek vannak. Megszavaztak 1,8 milliárd euró hitelt Ukrajnának, ami legfeljebb a tűzoltásra elég, 200 millió eurót Grúziának, Moldovának és Ukrajnának, amelyek társulási szerződést írtak alá az EU-val. Vízummentességet csak ígértek Grúziának és Ukrajnának, pedig ezt Orbán nagyon szorgalmazta, aztán alighanem eszébe ötlött, mit kezdene az ukrán áradattal, ha a schengeni zöldhatárral, a koszovóiakkal sem tud mit kezdeni.
Szó nincs csatlakozási lehetőségről, csak "lépésről lépésre" haladásról, miközben Oroszország megint nyájasan kész "az építő együttműködésre az EU-val, az Eurázsiai Gazdasági Szövetséggel és a Független Államok Közösségével az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig elterülő, közös és oszthatatlan biztonságon alapuló egységes gazdasági és humanitárius térség létrehozatalában." Oroszország nem lehet olyan gyenge, hogy megkerülhető legyen, de nem tudni, mikor lesz megint olyan erős, hogy diktáljon. Addig is zsarol. Európa Rigában hátat fordított keleti partnereinek, s mi mást tehetett volna: nincs benne bővülési potenciál. Ha pedig nincs, akkor a vágyakozóknak marad a satnya Moszkva. mert élni kell valahogyan és az éhes demokráciánál a falatkás diktatúra is elviselhetőbb.
Az unió béna, az aktív látnokok, mint Cameron és Orbán meg bedeszkázva verik szét, amikor nemzetállami mellett európai nacionalizmust ajánlgatnak. A következő két év eldöntheti Európa sorsát. A hajdani Európa Ház romjain egy furcsa új világrend teremhet. Ha a britek mégis kilépnek, vagy kilépésre kényszerülnek, mert ajtót mutatnak nekik, úgy az európai centrum a történelemben nem először megint magára fogja hagyni a perifériát, hogy nekiláthasson kidolgozni a jóléti államiságot követő hosszútávon fenntartható új nyugat-európai gazdasági modellt. Nagy-Britannia tocsoghat a szigetlétben, a peremvidék meg a büszke Magyarországgal együtt tinglitanglizhat Európa és Ázsia között. A taslikat már nem csak Brüsszelből fogják osztogatni, a sok oroszlán pedig mind saját fogat növeszthet a közös helyett.
