Felnagyított szépségeszmények

Publikálás dátuma
2015.05.28. 07:47
A Mona Lisát ábrázoló sorozatánál Yvaral egyre inkább felnagyította a képeket alkotó pigmenteket FOTÓ: MTI/SÓKI TAMÁS
Szeptember 20-ig látható Victor Vasarely fiának, Jean-Pierre (Yvaral) Vasarelynek a napokban nyílt pécsi tárlata. A Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárában több az édesapát is ábrázoló mű látható, de nem hiányzik Mona Lisa és Marilyn Monroe sem.

Két egymásra hasonlító, szemüveges, derűs férfi mosolyog a látogatóra a hatalmas, kinagyított fényképen a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárában a napokban nyílt kiállítás bejáratánál. Fiú és apa, ebben a sorrendben és ezúttal az előbbi, a fiú a főszereplő.

Még akkor is, ha az apa a híresebb, aki nem más, mint a pécsi születésű Victor Vasarely és a fiú, akinek azért szintén gazdag az életműve és ideje is, hogy mi magyarok is közelebbről megismerjük: Yvaralt, azaz Jean-Pierre Vásárhelyit (1934-2002). Később ő is a Vasarely nevet használta.

Yvaral (a Vasarely név egy anagrammája, kivéve belőle az „s" és az „e" betűt) 1934-ben született Párizsban. Munkáira nagy hatással volt az édesapja. Később azonban az op-art alkotói szemléletétől eljutott a szabadságot hirdető pop-artig. Csakúgy mint édesapja, ő is egy ideig reklámgrafikusként dolgozott. Néhány évig egyáltalán nem festett, sőt egy, a festészetet elutasító művészcsoportot is létrehozott, főként az édesapja elleni lázadásból.

Egyszerű geometrikus elemekből álló, koherens, absztrakt vizuális nyelvet próbáltak kifejleszteni. A hatvanas évek végéig elsősorban plexiüvegből, fémlapokból, műanyag- és gumiszálakból szerkesztett, optikai hatásokra épülő, fekete-fehér reliefeket készített, ezekből a mostani kiállításon is látható néhány. Aztán mégis visszatért a festészethez. Az ebben az időszakban született művei elemekre bontott és egyszerű geometriai formákból, szigorú rend szerint újraszerkesztett struktúrákból állnak.

Édesapja egyébként több munkájában megjelenik. Az egyiken akár kis fricskaként is felfogható, hogy apja képalkotási eszközrendszerével jeleníti meg portréját. A most Pécsen látható alkotásainak többsége op-art festmény, illetve kinetikus képkísérlet, ezek a Vasarely Alapítvány Aix-en-Provence-i gyűjteményéből érkeztek a tárlatra.

A kiállítás egyik leglátványosabb része két projektcsoport. A művek két világ szépségeszményével foglalkoznak. Az egyik főszereplője Mona Lisa, a másiké Marilyn Monroe. Ezeken a képeken valóban sikerül összehoznia az op-artot a pop-art irányzattal.

Sárkány József, a kiállítás kurátora szerint ezek az alkotások jól mutatják Yvaral szabad gondolkodását. A Mona Lisát ábrázoló sorozatánál egyre inkább felnagyította a képeket alkotó pigmenteket, így a forma is egyre elnagyoltabbá válik, és egyre meghatározóbbá lesz a pigment is, mint képalkotó elem. Az ötödik képen Mona Lisa alakja már csaknem teljesen eltűnik. A Marilyn Monroe-t ábrázoló sorozatnál is a pigmentekkel játszik és egyfajta térhatást ér el.

Yvaral díszlettervezőként is sikeres volt, ezen felül számos, épületekhez kapcsolódó alkotást is készített, édesapjával közösen és önállóan is. Nevéhez fűződik például Párizsban az RTL-épület homlokzata, a Mona Lisa oromfal a rue du Louvre-ban, az Hommage á Blaise Pascal az IBM-székházban, a Vendôme téren, a The Beverly Wilshire Hotel Los Angelesben, a Hôtel Negresco Nizzában, a Steinkjeri Városháza Oslóban, vagy talán a legismertebb, a Renault rombusz alakú emblémája.

Utóbbival kapcsolatban Jean-Pierre Vasarely, vagyis Yvaral fia a tárlat megnyitójára Pécsre érkezett Pierre Vasarely elmesélte, hogy a Renault-emblémára Victor Vasarely kapott megbízást a hetvenes évek elején. Tervezett is tíz variációt, de egyikkel sem volt elégedett.

A munkába bevonta fiát Yvaral-t is, aki tízből négyet-ötöt készített, s végül a Renault ezek közül választotta ki a később világhírűvé lett jelet, a honorárium a szerződés szerint őt illette meg, bár Vasarely-emblémaként ismerte meg a világ. A női nemi szervre emlékeztető rombusz alak, vagyis a torzított négyzet Vasarely geometrikus világához köthető.

Kérdésünkre Pierre Vasarely beszélt Yvaral hagyatékáról is. Yvaral halála után volt felesége mintegy négyszáz Vasarely-képet szállíttatott el az Aix-en-Provence-i alapítványi központból New Yorkba. Ezeket a bíróság a családnak ítélte, de még nem kapták vissza, sőt, arról is hallani, hogy az alkotások már állítólag Costa Ricában vannak.

Mint ismert, a franciaországi Gordes-ban öt-hat éve bezárt a Vasarely-múzeum, de Pierre Vasarely szeretné, ha mindenképp újra megnyílna az intézmény, ebben együttműködnek a magyarországi kiállítóhelyekkel, illetve Pécs városával. A kooperáció egyik látványos jele már látható a pécsi Uránvárosban, ahol megtekinthető a 37 négyzetméter című alkotás, amely egy lakótelepi lakás méreteire utal és annak az elképzelésnek az első momentuma, amely szerint minden harmadik évben egy köztéri művet állítanának fel az alapítvány támogatásával.

A Renault-embléma ugyan nem szerepel a szeptember 20-ig megtekinthető kiállításon, de főként Mona Lisa és Marilyn Monroe, na és persze Vasarely rajongói semmiképp ne hagyják ki Yvaral Vasarely első magyarországi életmű-kiállítását, amelyre feltehetően Victor Vasarely is méltán büszke lenne.

Szerző

Zsinagógákban játszik a Fesztiválzenekar

A Budapesti Fesztiválzenekar június 2. és 4. között újabb három olyan zsinagógában ad ingyenes koncertet, ahol már megszűnt a hitélet, és sokszor az élet is. Az egykor pezsgő épületekből néhol csak életveszélyes romok maradtak, szerencsés esetben kulturális célokra használják őket. Ezeket a zsinagógákat tölti most meg a BFZ klezmer zenével, régi történetekkel és egy kis zsidó édességgel. A három helyszín ezúttal Nagykanizsa, Mezőcsát és Pápa.

„A Budapesti Fesztiválzenekar azokba a községekbe és városokba látogat el, ahol a házak között egy elhagyatott zsinagóga áll. Egykor imádkoztak ezek között a falak között, ma már az üresen maradt épületek többnyire más célt szolgálnak. Akad köztük raktár, kiállítóterem, néhányat szépen felújítottak, de van bizony romos is. A sok száz vidéki magyar zsinagógában csak elvétve, itt-ott tartanak istentiszteletet, a zsidó közösségek döntő többségét 1944-ben kiirtották. Pedig azelőtt békében éltek itt keresztények és zsidók.

A gyerekek együtt játszottak, egy iskolába jártak. A szomszédok köszöntek egymásnak, elbeszélgettek, ismerték egymást, hiszen egy közösségben éltek. Ma az egykori zsidó polgárok emlékét a temető mellett csak a megmaradt zsinagóga őrzi. Ide, a zsinagógába hívjuk most egy ingyenes koncertre szeretettel az itt lakókat” – mondja Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója, aki 2014-ben indította útjára a Közösségi Hetet, melynek egyik alappillére a Zsinagógakoncert.

A hangulatos, családias hangversenyek célja, hogy újra figyelem irányuljon a zsidó örökségre, és ahogy Fischer Iván hozzáteszi: „hogy hozzon a zene a szívekbe békét, megértést, toleranciát és megbecsülést”.

Szerző

A nehéz sorsú Erdély

Publikálás dátuma
2015.05.28. 07:45
Mattis Teutsch János: Freskóterv
Sors és jelkép címmel, Erdélyi magyar képzőművészet alcímmel, augusztus 23-ig látható nagyszabású kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlaton 430 művet, festményeket, szobrokat, rajzokat, plakátokat, metszeteket egyaránt megnézhetünk, Szücs György kurátor által kilenc különböző szekcióba rendezve.

Van valami vagányul nagyra törő 430 mű kiállításában. A látogató, ahogy nézni próbál ennyi műalkotást, a Sors és jelkép című tárlaton, a Magyar Nemzeti Galériában, egy idő után szinte beleszédül. A többieken is zömében azt figyelem meg, hogy a tárlat elején mindenki lelkiismeretesen odamegy egy-egy képhez, netán még a hozzátartozó feliratot is becsülettel elolvassa, aztán bizonyos idő után már tempót vált. Végignéz az adott termen, kiválaszt magának néhány alkotást, a többit inkább csak átfutja a szemével, mert legalábbis egyszeri alkalommal, elmélyülten befogadhatatlan ez a mennyiség.

Az nyilvánvaló, hogy ez a kiállítás egyáltalán nem akarja megerősíteni az Erdéllyel kapcsolatban még mindig élő, hamis népies romantikát, azt a hazugan idillikus képet, ami még mindig sokak tudatában létezik, és amire utazási irodák, de bizonyos politikai törekvések is, próbálnak rájátszani.

Az erdélyi Székely Csaba Magyarországon is nagy sikert arató drámáiban röhejessé teszi ezt az eltorzított képet, és azt is megmutatja, hogy a valóság megmásításából tragédiák sora származhat. Ez a tárlat annyiban is a valóságot mutatja, hogy remekműveket és alig értéknek nevezhető alkotásokat is egymás mellé sorjáztat, hogy lássuk, ez volt körülbelül a „termés”. Ilyen gazdagon még soha nem nézhettük meg Erdély művészetét összegyűjtve. Hogy persze ki erdélyi alkotó, az vitatható, az, aki ott született, és ott is él, ott is halt már meg, vagy az is, aki régen elszármazott onnan?

Az biztos, hogy az erdélyi táj meglehetősen jellegzetes, nyilván nem véletlen, hogy az első terem ezzel foglalkozik. A híres nagybányai festőiskola művészei, melynek tagjai komoly hatással voltak a magyar festők jelentős részére, buzgón örökítették meg ezt a tájat, de városképeik ugyancsak közismertté váltak. A művésztelep megalapítójának, Thorma Jánosnak a képein például tobzódik a nyár, élnek a zöld színek, megelevenednek a domboldalak.

Szolnay Sándortól is láthatunk nagybányai tájrészletet, de önarcképet is, kissé megfáradt, megviselt arccal. A táj is lehet elnyűtt, kiégett a fű, nagyon is ábrázolhatja az emberi hangulatot. És persze az ember megjelenik a tájban, akár olyan harmonikusan van benne, mint Nagy Imre Forrás című alkotásán, ritka békés, már-már idillikus ez a pillanat. Az asszonyok a forráshoz járulva, az élénk, ezer színű környezetben hordják a létezéshez való vizet, a kompozíció bal szélén egy gyerkőc pedig engedve az ösztöneinek, velünk szembefordulva, vidám huncutsággal pisil.

Realista, sőt naturalista alkotások keverednek szürreális, impresszionista, vagy akár posztimpresszionista munkákkal. A rekkenő meleg ábrázolása mellett ott van az átvitt értelemben is didergető, lúdbőröztető tél, a kietlenség, a hatalmas tájban eltörpülő ember ábrázolása. És nagyon is ott vannak a szegények, a kiszolgáltatottan öregek. Nagy Pál öregasszonya például merev reménytelenséggel néz ki az ablakon, mint akit már csak ez a hosszan elnyújtott tevékenysége köt a külvilághoz. Örkény István is megírt egypercesben ilyen unos-untig ablakon kirévedő öreget.

Szervátiusz Jenő fába faragott öregasszonya előtt hosszasan állok, és miután elmegyek előle, még akkor is visszafordulok utána. Ő még elaggottan, vagy tán korán elhasználódottan is dolgozni kényszerül, megpakolt puttonya lefelé húzza a testét, ami a tehertől megdől előre. Lefelé néz az arca is, mint aki már nem kíváncsi a tájra, hiszen feltehetően sok ezredszer rója ugyanazt az utat. Elnyűtt, agyonbarázdált, némiképp megkeményedett, de mégis szelíd, jóságos ez az arc.

Olyan emberé, aki méltósággal viseli nehéz sorsát, megbékélt vele. Húzza és húzza az igát, egészen addig, míg szusz van benne, és ezért tulajdonképpen nem is haragszik senkire. Nemcsak egy erdélyi parasztasszony, hanem temérdek ember sorsát formázta fába Szervátiusz. Egész szenvedéstörténetet, és a megváltoztathatatlanságba való belenyugvást véste szoborba Fahordó című művében. Ferenczy Béninek van egy fejszobra, egy parasztot ábrázol, ami hasonló hatással van rám, szomorúságán látszik, hogy reménytelenül fáj neki az élet.

Ebben a kiállításban benne van Erdély kutya nehéz sorsa. És persze benne van az is, amit nekünk annyira nehéz elviselnünk. De közben megjelenik mindaz, ami miatt mégiscsak érdemes élni.

Szerző