A gyilkos kés és a civil kurázsi

Zömében jogászdoktorok játsszák a híres Sidney Lumet filmből sokak által ismert Tizenkét dühös embert a Szegedi Tudományegyetem és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciójában, amit Pesten, a Játékszínben is láthattunk. Bírók, ügyészek, ügyvédek, egyetemi oktatók, de van köztük jogászhallgató, biztosítási tanácsadó, sőt még hírigazgató is, és van egyetlen kiváló hivatásos színész, Fekete Gizi.

Olyan darabot adnak elő, ami szakmájukkal nagyon is összefügg, hiszen egy esküdtszéki tárgyalás tagjai, amelyen temérdek kérdés merül fel a jogról, az ítélkezésről, az előítéletekről, az igazságról, a becsületességről, a hazugságról, a törvénykezésről, csupa olyan témáról, amivel nap, mint nap találkoznak, és nyilvánvalóan dilemmát is jelent számukra. És ez természetesen plusz lendületet, feszültséget, izgalmat ad az előadásnak, melyben egy olyan 16 éves fiú élete a tét, akit azzal vádolnak, hogy késsel ledöfte az apját. Ha gyilkosnak találják, halálra ítélik. A 12 esküdtnek egységes álláspontra kell jutnia. Kezdetben úgy tűnik, hogy mindenki azonos véleményen van, hogy a fiú bűnös, akár már szavazhatnak is, és mehetnek haza. Mégis kiderül, hogy egyvalakinek kételyei támadtak. Csökönyös, kekeckedő fickónak tartják. De aztán szaporodnak a kételyek, az esküdtek már-már egymásnak esnek a mind dühödtebb vitában.

Ahogy a 8. esküdt, akinek skrupulusai támadtak, feláll a székéről, annak súlya van. Hegedűs István bíró játssza, büntető kollégiumvezető a Szegedi Ítélőtáblán. Szemüveges, hasat eresztett, alacsony ember, nem túl erőteljes hanggal. Mégis kiállása van. Tartása. Egyfajta hitele, mert érződik rajta, hogy nem önös érdekek vezérlik, valóban problémát jelentenek számára azok a kérdések, melyeket felvet. És felelősségérzete van, nem vesz félvállról egy emberi sorsot. Itt egybejátszik civil lét meg alakítás. Hegedűs ugyanis nem látszik különösebben jó színésznek, nem valószínű, hogy el tudna játszani egy személyiségétől teljesen elütő figurát. Ő jobbára magát adja a színpadon is, és ennek van olyan súlya, hitele, mint amilyen feltehetően van a bírói pulpituson, meg a civil életben ugyancsak.

Szerepe szerint legfőbb ellenlábasa a 3. esküdt, akit Kosztolányi József egyetemi docens formáz meg. Ő alakítja a totálisan elvakult embert, azt, aki fiától elszenvedett sérelmei miatt haragszik az egész fiatalságra, és sokakat látna gyűlölködve szívesen villamosszékben. Kosztolányi evidensen nem ilyen. Ő jó színész, van is színjátszó múltja. Messzire vivő a hangja, úgy tud magából kikelve kiabálni, hogy közben minden szót tisztán ejt ki. Gyűlölettel teli tekintete hátborzongató. Amikor kést fog a kezébe, félni kell tőle, hogy azon minutában beledöfi ellenlábasába. Ő színészként az élettapasztalatát használja. Biztosan nagyon is ismeri ezt a típust, amúgy pedig meg lehetnek benne ezek a pusztító indulatok, amiket örömmel játszik ki magából. Profi színészhez mérten is elementáris alakítást nyújt.

Az pedig nem kérdéses, hogy Fekete Gizi, a Szegedi Nemzeti Színház elsőrangú művésze, vérprofi. Ő a 9. esküdt. Ezt is, mint valamennyit, általában férfiak szokták játszani. Barnák László rendező ötlete volt, hogy legyen a produkcióban két nő is. Így velük szemben külön is érvényesülhet az esküdtek közt szemléletesen jelenlévő előítéletesség, faragatlanság, olykor egyenesen bunkóság. Fekete, ha úgy tetszik, a toleráns, a megértő, a másokra kíváncsi, természetes észjárású polgárt játssza. Aki valahogy alig fertőződött meg a mindenhonnan zúduló agymosástól. Aki akar és tud másokra figyelni. És az, aminek magától értetődőnek kellene lennie, teszi a rúttá vált világban rendkívülivé. Bár remek színésznőről van szó, megint csak egyértelmű, hogy Fekete egész civil lénye is hátteret ad az általa megtestesített figurának.

Lényegében így, külön-külön, minden fellépő estében elemezni lehetne a szerep és szereplő közti összefüggést, amiből kikerekedik ez az erőteljes produkció. A rendezésben amúgy nincs semmi rendhagyó, Barnák, Reginald Rose művét a lehető leghagyományosabban állította színpadra. Nincs egyéni értelmezés, mai korba helyezés, szövegek nagy mennyiségű betoldása vagy kihúzása, ahogy improvizáció sincs, ami amúgy lehetne, mert a színészek időnként kifordulnak felénk, hogy na, mi a véleményünk? Választ azonban soha nem várnak. A nézőknek ezt a színlelt megszólítását egyébként nem tartom túl szerencsésnek, ez némiképp mesterkéltté teszi a szituációt. Barnák munkájában viszont igencsak értékelendő, hogy csapattá formálta a játszókat, segített rámutatni a darabbal való kapcsolódási pontjaikra, és a sok helyről érkezőkkel sikerült nagyjából egységes játékstílust kialakítania, egy tehetségben, feszültségben bővelkedő, jó, érdekes, probléma érzékeny előadást létrehoznia.

Érdemes figyelni a szájukat eltátó, vagy éppen nevető nézőket, ahogy együtt élnek a produkcióval. Sokszor találva érzik magukat, elevenükre tapint, amit látnak. A töprengő arcok elárulják, hogy ők is megfogalmaznak magukban kérdéseket és tipródnak a válaszokon. Érintve érzik magukat. A legnagyobb elismerés illeti a játszókat, az említetteken kívül esküdtként Forrai Miklós, Németh György Attila, Nagy Erzsébet, Spitzer Jenő, Varga Norbert, Ragány Zoltán, Magyarossy József, Gyorgyev Bránimír, Kiss Máté van jelen a színpadon. Az őrt Nyéki Tamás formálja meg. Mindannyiukról lerí a közlésvágy, az, hogy fontosnak tartják ezt a történetet, amit nagyon el akarnak mesélni nekünk. A színjátszásba is belefoglalják társadalmi szerepvállalásukat. Bennük aztán van felelősséggel teli civil kurázsi, aminek amúgy annyira hiányát szenvedjük manapság.