Gyereknap, felnőtt nap

Felnőttnapot akarok. Nem azért, mert irigykedem a gyerekekre. Direkt örülök a gyereknapnak, hiszen ez újabb apropó egy kis külön unoka-dédelgetésre. Jókor is van: a látóhatáron ilyenkor már feltűnik a vakáció, a gyerekek előre örülnek.

Bár most olvastam, hogy a vakációnak, akármennyire várjuk, nemcsak pozitív előjele van. Állítólag ez az az időszak, amikor a leggyorsabban nő a gyerekek közti társadalmi-kulturális különbség. A magyar iskolarendszer amúgy is hátul kullog az országok sorában abban a tekintetben, hogy nem képes ledolgozni, inkább tovább örökíti a családi indíttatás hatalmas különbségeit. A szünidő még rá is tesz egy lapáttal. Hiszen van, akit idegen nyelvi táborba, lovagolni, teniszezni küldenek, és van, ahol az étel is gond, nemhogy a program. Egy kutatás szerint a hátrányban levők minden nyáron további egy-egy hónappal maradnak le kortáraiktól.

De ne rontsuk el a gyereknap jó ízét. Gyerekkel lenni jó. Ahol tehetik, lehet cirkuszba, állatkertbe, kirándulni vagy fagyizni menni, de egy kis társasjátékozás, játszótér, egykapuzás a papával, külön puszi a mamától máshol is kijárhat.

A felnőttnapot nem azért kérem, mert egyszer végre gyerekek nélkül akarom megnézni a Hupikék törpikéket vagy egy cirkuszi matinét, és ragaszkodnék egy saját különbejáratú luftballonhoz. Ellenkezőleg. Elegem van az örökös politikai lufikból, bohóckodásból, bűvésztrükkökből és gyerekmesékből. Elegem van abból, hogy folyamatosan kiskorúsítanak, hol gügyögnek, hol ijesztgetnek, egész nap egzecíroztatnak. Állampolgár helyett „államgyereknek” kezelnek, helyettem döntenek. Legalább egyetlen felnőttnapot kérek, amikor valódi felnőttnek tekintenek.

A felnőttnapon – ha vasárnapra esik is, mint a gyereknap - én dönthetem el, akarok-e vásárolni. A felnőttnapon nem a preparált, gyermeteg híradót mutatnák a köztévében, hanem a valódi híreket, a 18 éven felül is hitelesnek tűnőket. Ilyenkor ne erőltessék rám a saját ízlésüket, egy napig hagyjanak békén a Wass Albert idézetekkel, a családról szóló kádéempés prédikációkkal, vagy a Kerényi Imre által előválogatott és megszűrt könyvsorozattal, amellyel saját bevallása szerint csakis a „nemzeti konzervatív” ízlésnek kívánt megfelelni. Őt pedig, mint mondta, „Ady Endre nem nyűgözi le”. A felnőttnapon majd én döntöm el, lenyűgöz-e Kerényi Imre, vagy (ha már Ady) Karinthy Ady-paródiája jut inkább az eszembe róla: „Törpe-fejű, mit akarsz tőlem?”

A felnőttnapon ne játsszanak velem „Ki nevet a végén”-t, mert úgyis tudom, hogy mindig ők nevetnek, és ne is kártyázzunk, mert csalnak. A „Fekete, fehér, igen, nem, mit vettél a pénzemen?” játékba meg bele se kezdjünk, mert úgysem mondják meg soha feketén-fehéren, hová teszik a pénzemet.

A felnőttnapon 24 órára szüneteltessék a nevelési mániájukat. Ne ijesztgessenek, hogyha rossz leszek, bekap a Gyurcsány bácsi, vagy gonosz fekete bevándorlók (az is lehet, hogy kannibálok) vesznek körül az autóbuszon. És legalább aznap ne építsenek rosszgyerek-ösztöneimre: ne biztassanak, hogy nemcsak a bogár lábát tépkedhetem ki, hanem gyermeki örömet lelhetek mások, nálam gyengébbek bántásában is.

Még azt is kérem, hogy a felnőttnapon fordítsák a nagykorúak nyelvére, amit eddig gügyögtek, álcáztak, szépítettek. „Gyerekmagyar” helyett használják a „felnőttmagyar” nyelvet. Mondják el, hogy soha a büdös életben már nem fognak elszámolni a magán-nyugdíjpénztári befizetésünkkel, nem lesz egyéni nyugdíjszámla, nem is gondolták komolyan, mert a pénzt elköltötték. Felnőtt vagyok, értem, és képes leszek levonni a saját következtetéseimet. Elmondhatnák, hogy pontosan tudják: nem vezethetik be a halálos ítéletet, csak pörgetik-forgatják a színes politikai búgócsigát, káprázzon a szemünk, kapkodjunk utána, addig se figyelünk másra. Ha leáll, lesz másik, volt is már elég. Ki emlékszik már a többi játékra, csörgőre, cumira, petárdára: a gyerekek utáni plusz szavazati jog, az államit pótló egyházi esküvő, a szülőknek ajánlható adószázalék, az össznépi vizeletvizsgálat ötletére...

Nem „orbánozni” akarok a felnőttnap ürügyén. Orbán csak meglovagolt egy hullámot, ami végigsöpört még a demokráciákon is. A különböző krízisek felfokozták a biztonságvágyat, az útvesztőből kikalauzoló vezér iránti sóvárgást. „Vezérdemokráciának” nevezik ezt a politikai képletet, amikor a demokratikus keretek között ellenőrizhetően és leválthatóan, de komoly egyszemélyes hatalom halmozódik fel. De a vezér ledobhatja a kontrollt, megnehezítheti leváltását. Van gyermekké tett társadalom, amelyik ebbe is belenyugszik, annyira igényli az apafigurát. Rossz apa, erőszakos, nem is igazságos, de hátha vigyáz ránk.

A keleti tradíciók között mindez még könnyebb. A türkmén elnöknek most emeltek 21 méteres aranyozott lovas szobrot. Az előző elnök szobra egy torony tetején folyamatosan a nap irányába forgott.

Nálunk épp a gyereknapon tartanak ismét hálaadó szentmisét a kormányfő születésnapjára. Nem ő kérte. De igény van rá. Én inkább elméláznék Szabó Lőrinc gyereknapra való versének egy szakaszán: „Kicsi vagyok én /majd megnövök én,/ óriások palotáját / elfoglalom én.”

Nőjetek nagyra gyorsan, gyerekek!