Posztpárti katasztrófa

Az agyonidézett mondás szerint a hadvezér az elvesztett háború után felkészül az előző háborúra. Most mégis muszáj ezt a régi mondást felidézni, mert a magyar politikát egy posztpárti katasztrófa, a „semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek” szindróma fenyegeti. A pártok már csak árnyékai önmaguknak, csak a múltat mantrázzák, azaz valamennyien posztpártok, mert képtelenek megújulni. Orbán a minapi ötéves értékelésében stratégiai fordulat helyett újra a megálmodott múltba révedt, szómágiába menekült és erős Magyarországot vizionált. A 2010-es és 2014-es választási „háborút” elvesztő demokratikus pártok pedig megint a már többször elvesztett háborúra készülődnek. Ebből az a paradox helyzet adódik, hogy míg egyfelől kívánatos lenne mihamarabb a Fidesz-világ összeomlása, mert véget érne az ország szétrablása és emberi tőkéjének eltékozlása, másfelől azonban a demokratikus ellenzék felkészületlensége miatt az előttünk álló években csak a bizonytalanság a biztos. A Fidesz-világ már bizonyosan összeomlóban van, de teljesen bizonytalan, hogy szabadesés szerűen omlik össze egy váratlan pillanatban, vagy hosszabb és tárgyalásos úton, egy kényszer-koalíció révén szabadulunk meg tőle még a választások előtt egy új, tisztességes választási rendszert kikövetelve.

A mai Magyarországról szóló „civil országjelentés” három rövid tézisben összegezhető.

Első tézis. Folyik a „minek nevezzelek” társasjáték, mivel semmi se az, aminek látszik. A hivatalos világban használt szavak és a tények hazudnak a legnagyobbat, ezért – akárcsak a nyolcvanas évek végén - újra meg kell tanulni a tiszta beszédet. A kormányzati kommunikáció a hazugság világa, mert nálunk az európai demokrácia fogalmai üres homlokzattá, tartalmatlan kategóriákká váltak. A „mintha” jegyében csupa színházi díszlet vesz bennünket körül a politikában és a társadalmi életben: mintha kormányoznának, mintha konzultálnának. Mintha a KSH valódi számokat közölne, nem olyan fantazmagóriákat, mint a közmunkásokkal feljavított foglalkoztatás. Patyomkin demokráciában élünk, bár már a homlokzat restaurálásához is rest a kormány. A hatalmasok a színfalak mögött egymással ordítoznak és toporzékolnak, már egy közép-európai autoriter rendszer bohózatát se tudják rendesen előadni. A demokratikus ellenzék is megzavarodott a „minek nevezzelek” társasjátékban, egyesek maffiaállammal poénkodnak, mások „neonáci” világot látnak, vagy éppen ellenkezőleg, a középre húzó megalkuvók egy elviselhető „választási demokráciát”. A „diktátorok glaszé kesztyűben” a nyertes találat, ahogyan a New York Times szellemesen megfogalmazza: a választási, formális demokráciák számos helyen – ahogy nálunk is - puha diktatúrává torzultak. A demokratikus ellenzék képviselői már csak azért se értik egymást, mert más és más szólító-szavakkal hadonásznak, és átfogó, közös stratégiai alternatívák kidolgozása helyett apró, verbális győzelmekre törekszenek egymással szemben.

Második tézis. A pártok és politikusaik évenként értékelnek, aminek alig van köze a tényleges állapothoz, de végképp semmi köze sincs a távlatokhoz, a múlt és jövő felméréséhez. Orbán már régen a saját képzeletvilágába bezárva, az összeomló Fidesz világ morajára nem reagálva, az elaggott diktátorok módjára kataton állapotban éldegél. Józan és távlatos civil országjelentés helyett a posztpárti ellenzéki értelmiség is még a maga korábbi harcait vívja és az önéletrajza átírásával foglalkozik. Nem jövőképet kínál, hanem a múltképek töredékeivel ront egymásra. Az utat tévesztettünk felismerése pedig azt feltételezné, hogy a kilencvenes évek leegyszerűsített modernizációs modelljeinek projektgazdái az „én mindig mindent megmondtam” mantrázása helyett korrigálni merjenek. Elmúlt az eufória, egy negyedszázad úgy lett elrontva, mint egy elvesztett háború, mégis évekbe tellett - és még mindig nem teljes - a felismerés, hogy utat tévesztettünk. Mert sem a szabad piac, sem a formális demokrácia nem hozott csodát, sőt egymással is összevesztek. Három nagy gazdasági-társadalmi válság kísérte az elmúlt negyedszázadot egy nemzedék életében: a transzformációs válság a kilencvenes évek elején, a csatlakozási válság a kétezres évek közepén és a globális válság a kétezres évek végétől. Az emberek legalább a kétharmada a rendszerváltás vesztese lett. Tehetetlen nézővé vált abban a drámában, hogy a pártelitek egyre vadabbul a saját vagyonukat építették a demokrácia épülete helyett, amelyet a Fidesz aztán nagy kéjjel lerombolt, mert a csalódott tömegek nem tudták-akarták megvédeni.

Harmadik tézis. Tapasztalatból tudjuk, hogy minden rendszer először a lelkekben omlik össze. Az első fázis az, amikor már mindenki tudja, hogy összeomlik, csak azt nem, hogy mikor és hogyan. A második fázis az, amikor a rendszer fenntartói már készülődnek a menekülésre és az ellenzői a rendszerváltásra, de még senki se tudja, hogy a tömegelégedetlenség mikor és hogyan fordul át nyílt ellenállássá. A második fázisban vagyunk, ami szükségképpen még kaotikusabb, mint az első fázis, és sokkal zűrösebb a 2010-2011-ben kiépülő bársonyos, puha diktatúránál. A harmadik fázis már közeleg, egyre mélyebbek a repedések az áldemokrácia homlokzatán, és már hallatszik a közeli beomlást megelőző morajlás a társadalom mélyéről. De ez nem biztos, hogy jó hír, mert még nincsenek szervezett politikai erők és friss eszmék az ellenzéki oldalon, mert még kísért náluk az olcsó kínálat, hogy ezeknél a fideszes gengsztereknél még mi is jobban tudnánk kormányozni egy gyenge reprízzel az előző húsz évből. Pedig az ország jövőjére nézve nincs nagyobb veszély, mint a 20 év és az 5 év szokványos szembeállítása: az első húsz év felmagasztalása és az elmúlt öt év pocskondiázásában való kielégülés, mert ez egy új történelmi útvonal megtalálása helyett biztosan egy újabb zsákutcába visz. Az igazi jó hír a MACI (magyar civil társadalom) brummogása, a civil társadalom aktivizálódása, mert az új demokráciát csak alulról lehet majd felépíteni.

A jól ismert magyar hullámvasúton most már lassan véget ér a lejtmenet és váltás következik. A posztpárti katasztrófa nehéz szagát Brüsszelig sodorta a szél, de Európa befogta az orrát, mert „Orbán apró dögeit” – ad notam „Kádár-Apró-Dögei” – a keményen dolgozó magyar kisembereknek kell eltávolítani. Megérett már az idő, és ha túlesünk rajta, nemcsak Brüsszelben, hanem Varsóban is fel fognak sóhajtani. A puha diktátorok elkergetésében és az új demokráciák második nagy történelmi kísérletében a magyar modell akkor megint nemzetközi márka lesz.