Közelkép - Az ezüstróka diadalútja

Tom Jones, a walesi aranyhang hetvenötödik születésnapját ünnepli. A legendás énekes akárcsak a jó bor, minden múló évvel még szédületesebbé válik. Ugyanabban az évben született, mint a nagyapám, mégis vezető helyen van a legkedvesebb énekeseim listáján.

Ugye, abban semmi különös nincs, hogy a fiatalok is szeretnek olyan régi motorosokat, mint amilyeneknek az Omega tagjai is számítanak, vagy a nagyvilágban a Beatles. Meglehetősen kevésnek hittem azonban az olyan huszonévest, aki kifejezetten „rajong” azért a zenéért, idősödve is macsós, laza stílusért, amelyet Tom Jones képvisel. Persze, a negyedik Tom Jones-koncert után már rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen a korosztályomból, akinek ez az előadó különösen sokat jelent. Számomra nem pusztán a rendkívüli hangi adottságokkal rendelkező énekes, aki a 60’-as években a fél világot magába bolondította összetéveszthetetlen hangjával, szűk nadrágjaiban elkövetett csípőrázásaival, a közönséges bugyidobálásokkal.

Tom Jones olyan előadó, aki valódi tehetsége okán – immár félévszázada a pályán – képes könnyedén megőrizni csodálatos, erőteljes hangját és profizmusát. Ha a közönséggel bolondozva, önironikusan a színpadra fut, látszik rajta, hogy élvezi, amit csinál. Fiatal előadókat megszégyenítő energiával két órán keresztül szórakoztat: csibészes személyiségéből fakadóan vérbeli showman, és ha énekel, láb nem marad egy helyben. Az örökös megújulás is a javára írható: évek óta vállalja ősz fürtjeit, nem csupán egykori slágereit énekli, hanem - kitérve a rock, blues, gospel, soul, a rhythm and blues irányába - rendre új és sikeres dalokkal is jelentkezik.

Egy ilyen örökvirgonc énekes mi mással ünnepelné ezt a születésnapot, mint munkával? A világ országait körbeturnézva negyven nyári fellépésre szerződött. Nincs kétségem felőle, a „Hang” megbabonáz nagymamákat, öregfiúkat, felnőtt nőket és férfiakat, de még a fiatalokat is.