Előfizetés

Zöld út a Magyar Zene Háza tervezőinek

Publikálás dátuma
2015.06.11. 07:50
A Bartók Központ – Magyar Zene Házának látványterve FORRÁS: VÁROSLIGET INGATLANFEJLESZTŐ ZRT.
Sou Fujimoto építész, Mozsár István, a Városliget Zrt. vezérigazgatója és Baán László, a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa aláírták szerdán Budapesten a Bartók Központ - Magyar Zene Háza tervezői szerződését.

Baán László az MTI-vel közölte: a szerződés az engedélyezési és kiviteli tervek elkészítésére vonatkozik. Az év végéig elkészítendő, részletes tervek alapján lehet kiírni 2016-ban a közbeszerzési szerződést, hogy a jövő esztendő első felében megindulhasson az építkezés, és 2018 tavaszán megnyílhasson az épület a Városligetben, a Hungexpo régi irodaházainak helyén.

Sou Fujimoto elmondta: számára az egyik legizgalmasabb kihívás a természetet az építészetbe integrálni. A Bartók Központ – Magyar Zene Háza a park közepén épül majd fel, így nagyon szép feladat a természetet integrálni az épületbe; ez volt a fő ok, amely a pályázaton való indulásra ösztönözte. Beszámolója szerint a terv hangsúlyos része a széles védőtető, amely túlnyúlik az épületen, külső és belső tereket is létrehozva. A park felé nyitott szabadtéri részek számos programnak, koncerteknek, fesztiváloknak adhatnak otthont, összekötve a házat a ligettel.

Batta András, a Zeneakadémia volt rektora, a Magyar Zene Háza munkacsoport vezetője a szerződés aláírása előtt kiemelte: az épület nemcsak formájában utal egy hanghullámra, hanem tervezett programja is „sok szólamot” szólaltat meg, a ház így a magyar zene presztízsét nagyban fogja gazdagítani.

Mozsár István, a fejlesztés lebonyolításáért felelős Városliget Zrt. vezetője szerint a Sou Fujimoto Architects nemcsak dizájnban nagyon erős, hanem az eddigi tárgyalások tanúsága szerint rendkívül felkészült a megépíthetőség és megtervezhetőség vonatkozásában is, ami garancia arra, hogy megfelelő minőségben és határidőre elkészülhessen a Magyar Zene Háza.

Baán László emlékeztetett arra, hogy az irodát vezető Sou Fujimotót a Wall Street Journal 2014-ben a világ leginnovatívabb építészének választotta, egy valódi világsztár épít tehét Budapesten.

Saul fia

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2015.06.11. 07:45
Saul szerepében Röhrig Géza, az auschwitzi Sonderkommando egyik kivégzésre ítélt tagja FORRÁS: MOZINET
„Nem akart zsidó halállal meghalni”, írja egyik hőséről, a német zsidó Hansról Semprun A nagy utazás című könyvében. Azután így folytatja: „Láttam én zsidókat meghalni, másokat, rengeteget, zsidó halállal haltak meg, vagyis csak azért kellett meghalniuk, mert zsidók voltak, mintha úgy gondolnák, hogy zsidónak lenni elegendő ok a halálhoz, ahhoz, hogy lemészárolják őket.”

A Saul fia című első játékfilmjében Nemes Jeles László egy olyan magyar zsidóról beszél, akinek már nincs választása, hogy zsidó halállal akar-e meghalni Auschwitzban. Nem a halál, nem a túlélés, ennél megfoghatatlanabb gondolat, egy küldetés teljesítésének belső kényszere keríti hatalmába. Ez akkor történik vele, amikor már minden arra utal, hogy még él ugyan, de emberi lény mivoltától megfosztották a körülmények.

Azon a napon, amelyet a film elmesél, egy olyan jelenetnek lesz tanúja, amitől egyszerre kilép a sorstalanságból. Saul nem halált választ magának, hanem a gázkamrát túlélt, de a megtartott életből mégis halálba küldött kisfiúnak akar emberi temetést. Története arról szól, hogy ez a küldetéstudattá hatalmasodó elhatározás, azaz nagyon gyakorlatiasan a temetéshez egy rabbi felkutatása, a felboncolásra visszatartott holttest ellopása, majd elvesztése miként vezet oda, hogy mire Sault megtalálja a saját sorsa, addigra visszatalál a maga emberi mivoltához.

Saullal úgy találkozunk rögtön az első jelenetben, mint aki a maga halálával vagy pláne a túlélésével már nem törődik. Mint a folyamatosan érkező transzportokat a halálba terelő Sonderkommandó tagja, tehát mint a legszörnyűbb titok, a gázkamra és az égetőkemence működésének ismerője, már túl van minden emberi meggondoláson. Az a képzeletet felülmúló hideg embertelenség, ami a halálos nagyüzemként működő koncentrációs táborban körülveszi, a mások szenvedésének és meggyilkolásának közvetlen közeli tapasztalása kiölni látszik minden érzést és emberi szándékot belőle.

Röhrig Géza Saul alakjában súlyos, döbbenetes képét mutatja a tapasztalásból fakadó ürességnek. Ő Saulként megérezteti a nem mindig érthetőt, azt, hogy a haláltáborok túlélői közül később sokan miért dobták el maguktól önként a visszanyert – visszanyert? – életet. Röhrig szeme, pillantása, amikor először látjuk meg a közeledő Sault, ettől a tudástól döbbenetes és rémisztő. Tökéletesen üres és érzéketlen. Kifosztott. Mint egy gép, automatikusan teszi a dolgát az óriási halálgyár gépezetében.

A dolga az, mint soderkommandósnak, hogy az érkező transzportot, nőket, gyerekeket, öregeket, beterelje a gázkamrába, a lehető legbékésebb, már-már reményteli hangulatot teremtve. A ruhájukat rendben felakasztják az öltöző fogasaira, még figyelmeztetik is őket, jól jegyezzék meg a fogasuk számát, hogy könnyen megtalálják a zuhanyozóból kifelé, mert igyekezni kell, hangzik el a hátborzongató biztatás, hisz ha késnek, kihűl az ebédre tálalt leves.

Ebben a legelső hosszú, döbbenetes jelenetben Nemes Jeles egyenesen a pokol fortyogó közepébe viszi a nézőt. Amint Saul megjelenik, Erdély Mátyás operatőr kamerája rátapad az arcára, alakjára, s végig a lélegzetelállító két órán keresztül Sault követjük a hosszú beállításokban. Közelről látjuk hol az arcát, hol a tarkóját, hol a hátát, mindvégig vele mozgunk. De közben mindvégig a szemünk sarkából látjuk, hogy mellette, mögötte, előtte elmosódottan, éppen csak alig kivehetően, homályba burkolva, szüntelen folyik a gépies gyilkosság és a gyilkosság nyomorult nyomainak eltakarítása.

Nemes Jeles és Erdély ezzel a soha filmen eddig nem megtörténő irtózatos sejtetéssel először képes játékfilmen elmondani az elmondhatatlant. Semmit nem mutat a kép konkrétan. Nem fókuszál a szenvedésre, a gyilkosokra vagy meggyilkoltakra, mégis ott van előttünk az, amit Auschwitzként emleget a világ. Pontosabban nem előttünk van, hanem – és ez ennek a filmnek a sugárzó ereje – ott van bennünk. Ez leírhatatlan tapasztalás.

Ezt a filmet ezért fogja megőrizni az idő. A kamera nem pásztáz hullahegyen, Saul arcára figyelve távolabb, homályosan látjuk, amint meztelen testeket húznak az égető felé, de nincsenek vérfoltok, nincs rémisztő kép a gázba vetettek haláltusájának nyomairól. De tán éppen emiatt, mert közben a képzeletünk dolgozik, a rémület legmegrázóbb élményét éljük át, ahogy figyeljük a sommerkommandós Sault, társaival miként sikálja centiről-centire a gázkamra padlóját és falát, nehogy a következő transzport a haláltusa mocska láttán gyanút fogjon.

Nemes Jeles ezzel a kompromisszum nélküli, szigorúan következetes saját filmes módszerrel mindent elmond arról, amitől Saulból kiürült minden emberi. A film a nézői képzeletet mozgósítja, ezzel az elháríthatatlan kényszerrel teszi filmjében jelenvalóvá azt, amit eddig még játékfilm soha nem tudott. Auschwitz soha nem gyógyuló sebét. Nem utánozza az egykori valóságot – hanem erős filmes tehetséggel kikerülhetetlenül megidézi bennünk, és valósággá teszi.

A rendezői módszer nagy filmes jeleneteket teremt, amit tankönyvekben lehet majd a következő filmes nemzedékeknek megmutatni. Ilyen az, amikor a transzportra rázárják a gázkamra vasajtaját, s miközben a kommandósok üres tekintettel dobálják a földre a fogasokról az imént gondosan odaaggatott ruhákat, a dörömbölés és halálsikolyok keverékéből olyan infernális hangorkán adódik össze, amihez foghatót még nem hallottunk. Ilyen az a hosszú jelenet is, amikor Saul egy újabb transzport érkezésekor a rámpához siet abban a konok elhatározásban, hogy a temetéshez bármi áron rabbit kerít az újonnan érkezettek közül, s miközben a szemében megpillantjuk a tébolyult akarás mélységét, körülötte a sötét, homályba vesző kavargás, dobogás, sikolyok, kutyaugatás, csizmacsikorgás, lövések egyetlen leírhatatlan történéssé préselődnek össze, ami maga a földi pokol.

A hang és a kép egymás erejét sokszorozza meg, ebben a megsokszorozódó hatásban is áll Nemes Jeles és munkatársai teljesítményének páratlan gondolati-érzelmi feltöltése. Köztük a nem felejthető hangvilágért felelős Zányi Tamás és a pocsolyaszínű kővilág látványát megtervező Rajk László teljesítményéé is. Nemes Jeles a Saul fiával olyan új, saját filmes világot teremtett ritkán átélhető érzelmi mélységgel, amivel Jancsó, Tarr, Mundruczó szellemi-művészi elkötelezettségének nyomdokain, a saját útját megtalálva megy.

Semprun különös ajánlást írt A nagy utazás elé: Jaimének, mert tizenhat éves. Nemes Jeles látja, amint szemünk előtt seregelnek a tizenhat évesek egyre újabb és újabb hullámai. Hiszem, hogy értük csinálta ezt a filmet.

(Saul fia *****)

Saul fia

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2015.06.11. 07:45
Saul szerepében Röhrig Géza, az auschwitzi Sonderkommando egyik kivégzésre ítélt tagja FORRÁS: MOZINET
„Nem akart zsidó halállal meghalni”, írja egyik hőséről, a német zsidó Hansról Semprun A nagy utazás című könyvében. Azután így folytatja: „Láttam én zsidókat meghalni, másokat, rengeteget, zsidó halállal haltak meg, vagyis csak azért kellett meghalniuk, mert zsidók voltak, mintha úgy gondolnák, hogy zsidónak lenni elegendő ok a halálhoz, ahhoz, hogy lemészárolják őket.”

A Saul fia című első játékfilmjében Nemes Jeles László egy olyan magyar zsidóról beszél, akinek már nincs választása, hogy zsidó halállal akar-e meghalni Auschwitzban. Nem a halál, nem a túlélés, ennél megfoghatatlanabb gondolat, egy küldetés teljesítésének belső kényszere keríti hatalmába. Ez akkor történik vele, amikor már minden arra utal, hogy még él ugyan, de emberi lény mivoltától megfosztották a körülmények.

Azon a napon, amelyet a film elmesél, egy olyan jelenetnek lesz tanúja, amitől egyszerre kilép a sorstalanságból. Saul nem halált választ magának, hanem a gázkamrát túlélt, de a megtartott életből mégis halálba küldött kisfiúnak akar emberi temetést. Története arról szól, hogy ez a küldetéstudattá hatalmasodó elhatározás, azaz nagyon gyakorlatiasan a temetéshez egy rabbi felkutatása, a felboncolásra visszatartott holttest ellopása, majd elvesztése miként vezet oda, hogy mire Sault megtalálja a saját sorsa, addigra visszatalál a maga emberi mivoltához.

Saullal úgy találkozunk rögtön az első jelenetben, mint aki a maga halálával vagy pláne a túlélésével már nem törődik. Mint a folyamatosan érkező transzportokat a halálba terelő Sonderkommandó tagja, tehát mint a legszörnyűbb titok, a gázkamra és az égetőkemence működésének ismerője, már túl van minden emberi meggondoláson. Az a képzeletet felülmúló hideg embertelenség, ami a halálos nagyüzemként működő koncentrációs táborban körülveszi, a mások szenvedésének és meggyilkolásának közvetlen közeli tapasztalása kiölni látszik minden érzést és emberi szándékot belőle.

Röhrig Géza Saul alakjában súlyos, döbbenetes képét mutatja a tapasztalásból fakadó ürességnek. Ő Saulként megérezteti a nem mindig érthetőt, azt, hogy a haláltáborok túlélői közül később sokan miért dobták el maguktól önként a visszanyert – visszanyert? – életet. Röhrig szeme, pillantása, amikor először látjuk meg a közeledő Sault, ettől a tudástól döbbenetes és rémisztő. Tökéletesen üres és érzéketlen. Kifosztott. Mint egy gép, automatikusan teszi a dolgát az óriási halálgyár gépezetében.

A dolga az, mint soderkommandósnak, hogy az érkező transzportot, nőket, gyerekeket, öregeket, beterelje a gázkamrába, a lehető legbékésebb, már-már reményteli hangulatot teremtve. A ruhájukat rendben felakasztják az öltöző fogasaira, még figyelmeztetik is őket, jól jegyezzék meg a fogasuk számát, hogy könnyen megtalálják a zuhanyozóból kifelé, mert igyekezni kell, hangzik el a hátborzongató biztatás, hisz ha késnek, kihűl az ebédre tálalt leves.

Ebben a legelső hosszú, döbbenetes jelenetben Nemes Jeles egyenesen a pokol fortyogó közepébe viszi a nézőt. Amint Saul megjelenik, Erdély Mátyás operatőr kamerája rátapad az arcára, alakjára, s végig a lélegzetelállító két órán keresztül Sault követjük a hosszú beállításokban. Közelről látjuk hol az arcát, hol a tarkóját, hol a hátát, mindvégig vele mozgunk. De közben mindvégig a szemünk sarkából látjuk, hogy mellette, mögötte, előtte elmosódottan, éppen csak alig kivehetően, homályba burkolva, szüntelen folyik a gépies gyilkosság és a gyilkosság nyomorult nyomainak eltakarítása.

Nemes Jeles és Erdély ezzel a soha filmen eddig nem megtörténő irtózatos sejtetéssel először képes játékfilmen elmondani az elmondhatatlant. Semmit nem mutat a kép konkrétan. Nem fókuszál a szenvedésre, a gyilkosokra vagy meggyilkoltakra, mégis ott van előttünk az, amit Auschwitzként emleget a világ. Pontosabban nem előttünk van, hanem – és ez ennek a filmnek a sugárzó ereje – ott van bennünk. Ez leírhatatlan tapasztalás.

Ezt a filmet ezért fogja megőrizni az idő. A kamera nem pásztáz hullahegyen, Saul arcára figyelve távolabb, homályosan látjuk, amint meztelen testeket húznak az égető felé, de nincsenek vérfoltok, nincs rémisztő kép a gázba vetettek haláltusájának nyomairól. De tán éppen emiatt, mert közben a képzeletünk dolgozik, a rémület legmegrázóbb élményét éljük át, ahogy figyeljük a sommerkommandós Sault, társaival miként sikálja centiről-centire a gázkamra padlóját és falát, nehogy a következő transzport a haláltusa mocska láttán gyanút fogjon.

Nemes Jeles ezzel a kompromisszum nélküli, szigorúan következetes saját filmes módszerrel mindent elmond arról, amitől Saulból kiürült minden emberi. A film a nézői képzeletet mozgósítja, ezzel az elháríthatatlan kényszerrel teszi filmjében jelenvalóvá azt, amit eddig még játékfilm soha nem tudott. Auschwitz soha nem gyógyuló sebét. Nem utánozza az egykori valóságot – hanem erős filmes tehetséggel kikerülhetetlenül megidézi bennünk, és valósággá teszi.

A rendezői módszer nagy filmes jeleneteket teremt, amit tankönyvekben lehet majd a következő filmes nemzedékeknek megmutatni. Ilyen az, amikor a transzportra rázárják a gázkamra vasajtaját, s miközben a kommandósok üres tekintettel dobálják a földre a fogasokról az imént gondosan odaaggatott ruhákat, a dörömbölés és halálsikolyok keverékéből olyan infernális hangorkán adódik össze, amihez foghatót még nem hallottunk. Ilyen az a hosszú jelenet is, amikor Saul egy újabb transzport érkezésekor a rámpához siet abban a konok elhatározásban, hogy a temetéshez bármi áron rabbit kerít az újonnan érkezettek közül, s miközben a szemében megpillantjuk a tébolyult akarás mélységét, körülötte a sötét, homályba vesző kavargás, dobogás, sikolyok, kutyaugatás, csizmacsikorgás, lövések egyetlen leírhatatlan történéssé préselődnek össze, ami maga a földi pokol.

A hang és a kép egymás erejét sokszorozza meg, ebben a megsokszorozódó hatásban is áll Nemes Jeles és munkatársai teljesítményének páratlan gondolati-érzelmi feltöltése. Köztük a nem felejthető hangvilágért felelős Zányi Tamás és a pocsolyaszínű kővilág látványát megtervező Rajk László teljesítményéé is. Nemes Jeles a Saul fiával olyan új, saját filmes világot teremtett ritkán átélhető érzelmi mélységgel, amivel Jancsó, Tarr, Mundruczó szellemi-művészi elkötelezettségének nyomdokain, a saját útját megtalálva megy.

Semprun különös ajánlást írt A nagy utazás elé: Jaimének, mert tizenhat éves. Nemes Jeles látja, amint szemünk előtt seregelnek a tizenhat évesek egyre újabb és újabb hullámai. Hiszem, hogy értük csinálta ezt a filmet.

(Saul fia *****)