Hova álljunk?

Több százan hallgatjuk az ellenzéki politikust. Egy elszánt rajongója váratlanul elkiáltja magát: Nagyon szeretünk! A szónok abban a pillanatban visszaszól: Én is szeretlek, Józsikám, csak meg ne tudja senki. A tömegben kitör a nevetés. A jókedv szól persze a kellemes együttlétnek, a frappáns, gyors válasznak, de nemcsak... Máskor kormánypárti politikust nézek a tévében. Arról beszél többek között, hogy mennyire fontos a Nemzeti Bank stabilitása. Ezért még arra is figyelek - mondja, - hogy a bankelnök milyen állapotban van, hogy néz ki. No, nem ferdeség ez a részemről... Itt nincs nevetés (a közönséget nem látjuk) csupán a szónok alig észrevehető mosolyintása jelzi a hátsó gondolatatot. Az idézett politikusok ádáz ellenfelek. Egyikük csak leváltaná, másikuk meg is ölné a riválist. Annál groteszkebb, hogy egyben másban mennyire hasonlítanak. A gondolkodás civilizációs szintjében - időnként. Egyikük sem tudja például, hogy igényesebb gondolkodásban a homoszexualitás ma már nem vicc és nem is ferdeség. Hanem egyszerűen magánügy. Az állampolgár meg elgondolkodik – már, ha szokott. Lehetséges, hogy egyelőre csupán kétféle elmaradottság között választhatunk a politikában? Ha elég merész, tovább kérdez: Hát akkor az igényesebbek hova álljanak?