Sárkányfog-vetemény

Vörösmarty írta le a magyar irodalom talán legkeserűbb verssorait: "Az emberfaj sárkányfog-vetemény./ Nincsen remény. Nincsen remény." Fáj olvasni, még ha nem is volt soha okom vagy hajlamom ennyire mélyre merülni a kétségbeesés bugyraiba. De azt látom, hogy sárkányfogakat lehet szánt szándékkal is elvetni. Hátha kinő belőlük a bennünk lakó sárkány, a gonoszabb énünk, a sötét indulat.

Természetesen az új sárkányfog-plakátokon gondolkodom. Folyik a plakátháború. "Haditudósítói" még azonos oldalon belül is különbözőképpen értékelik. Kormányrészről az emberi erőforrás-miniszter - neki végül is reszortja volna az emberség - mentegetőzik, hogy a plakátok "nem ízlése szerint valók", de... Még a kancelláriaminiszter is sokértelműen fogalmaz: "legyenek elnézőek" - kéri az újságírókat. Kínos, na. De nem annyira, hogy szakítsanak az ötlettel. Mások viszont annál inkább szakítanak, mármint nagyon is konkrétan, plakátokat. Vannak szép számmal híveik és drukkereik, én is közéjük tartozom. Ám vannak barátaim, akik attól tartanak: Orbán kottájából játszunk. "Bejött" neki a figyelemelterelő húzás, hiszen sokkal jobb, ha falragaszokat tépkedünk, mintha más, fontosabb dolgok ellen küzdenénk - érvelnek.

Értem őket, de nem adok nekik igazat. Mert persze, hogy fedőakciónak indult, de a fedő vaskosabbra és súlyosabbra sikeredett, mint maga az edény. A plakátokkal és az egész bevándorló-hisztériával nem a falakat, hanem a kormánytábor repedéseit akarták leragasztani, eltakarni. De az eredmény túlmutat önmagán. Ezek a plakátok nemcsak plakátok, nemcsak betűk is a kék papíron. (Érdekes, ezt azért nem merték narancssárgára festeni, az csak az öröm színe lehet, ami a rezsicsökkentésről szóló számlacsíkon ragyog.) Ezért a plakátháború sem csak plakátháború. A falakról ránk vigyorgó gonoszság nem csak a magyarul úgysem tudó menekülteket célozza meg, minket akar mérgezni, dühössé, keserűvé, agresszívvé tenni nem egyszerűen az idegenekkel, mindenkivel szemben. Azt sugallja: mindenki idegen. A szomszéd is, az ismerős is. Hiszen az is elveheti a munkahelyedet, nem igaz? És az is lehet, hogy más kultúrát, más erkölcsi törvényeket követ, másban hisz, másra szavaz. Védekezz! Vagy ha erősebb vagy, támadj! Rúgd le, űzd el, feszítsd meg! Ne engedd közel magadhoz, ne próbáld megérteni, úgyse sikerülhet. Ha most gyengeséget mutatunk, ha nem vagyunk elég férfiasak, végünk - szónokolja a miniszterelnök. Azt már korábban hallottuk tőle, hogy a sírás az asszonyok dolga, ők gyenge szívűek. Aki gyenge, az alábbvaló. Az élet harc. A mi harcunk, a ti harcotok, az én harcom. Mein Kampf - mondanám, de eszem ágában sincs arra célozni, hogy ez a kurzus náci volna. Dehogy az. Csak militáns, csak agresszív, csak a permanens és körkörös társadalmi háborúban érdekelt. Háborúban nincs irgalom, a hazaárulók - persze manapság csak virtuálisan - felkoncoltatnak. A konfliktus a hatalom életeleme, ha nem talál (de miért ne találna), akkor csinál. Ma a bevándorló az ellenfél, de volt már a hajléktalan és a bankár is. Bárki. Akárki. A szakirodalom higgadtan új műszavakat alkot: "konfliktusos demokrácia" van a konszenzusra törekvő helyett, istenem, ez is csak egy rendszer.

Ez az, aminek jelképe a plakát. Ezért lett ütközőpont. Ha a baloldal néha hajlamos is elfelejteni, a politika legalább annyira az érzelmek és szimbólumok világa, mint a számoké és tényeké, GDP-é és bérszínvonalé. Ezért nem szoktuk érteni, hogy akik mérhetően rosszul, rosszabbul élnek, miért nem elégelik meg. Pedig láttuk azt is, hogy nem mindig a legnagyobb objektív sérelem mozdít meg. Az internetadó pitiáner ötleténél voltak már durvábbak is, de az új teher alkalmas jelképévé lett a szabad tájékozódás és kapcsolatépítés, a szuverén élet korlátozásának.

A plakát az új internetadó A sárkányfog, amiből rossz dolgok nőnek ki, rossz mentalitás, amely arra vezet, hogy rossz arcunkat mutassuk mindenkinek. Nem a segítőkészet, a nyitottat, a várakozót, hanem azt, amelyre a félelem és a gyűlölet vésett torz ráncokat. Ezzel az arccal szoktunk ráordítani a gyerekre, félrelökni az öreget, belerúgni a kutyába, üvöltözni a boltban és a villamoson. Az egyik átfestett plakátra azt írták: "Gyűlölünk mindenkit" Jól értették. Mint ahogy jól érzik azt is, hogy a félelem ellen a humor a legjobb fegyver. Jött a nevetésre ingerlő, viccesre torzított szövegű plakátok áradata. A "Ha Magyarországra jössz, hétfőn gyere, mert vasárnap zárva vagyunk", meg a "Ha Magyarországra jössz, hozz festékszórót, mert mi már kifogytunk". A lefestett betűk szójátékai, a "ne vedd el a magyarok munkáját" helyett a " ne edd el a magyarok máját", és a többi kamaszos vidámság. Röhög az osztály. Röhög az ország, és ez jobb, mint vicsorogni. A migráció valódi problémái között is könnyebb eligazodni, ha nem törjük-zúzzuk össze előtte az emberség, a normális viselkedés iránytűit.

Ja! Majdnem elfelejtettem. A "sárkányfog-vetemény" eredetileg a görög mitológiában szerepel. Ott a vitéz argonautáknak sikerül a veteményből kinövő veszélyes termést lekaszálni. Nem maradt belőle semmi.

Mindig a tartalom a lényeg

E hét kedden Kósa Lajos „tőrőlmetszett náci vircsaftnak” nevezte a plakátletépést – pontosabban azokét a transzparensekét, amelyeket a kormány helyezett ki a „gazdasági bevándorlók” elrettentésére. A Fidesz ügyvezető elnöke egyszersmind hozzátette, hogy az Együtt – amelynek aktivistái elindították az akciót – úgy látszik, nem tudja elviselni, ha a bevándorlás ügyében „másnak más a véleménye az életről”.

Gazdag jelentésű kijelentések ezek, méltók Kósa eddigi, közismerten magas színvonalú eszmefuttatásaihoz; és különösen figyelemre méltóak annak fényében, hogy gondolatébresztő sajtótájékoztatója után egy nappal az Európai Parlament nyilatkozatban ítélte el a bevándorlással kapcsolatos magyarországi konzultációt és plakátkampányt. Az EP-képviselők meggyőző többséggel fogadták el azt az állásfoglalást, amely „félrevezetőnek, elfogultnak és kiegyensúlyozatlannak” ítélte az Orbán-kormány kommunikációját; nem mellesleg keményen visszautasították azt is, hogy a miniszterelnök – úgymond – napirenden tartsa a halálbüntetés visszaállításának kérdését. Eszerint nemcsak az Együtt, hanem az unió parlamenti plénuma sem tudja elviselni a magyar kormánypárt véleményét; mi több, a viselkedését sem.

A hazai plakátletépők tehát semmi egyebet nem tettek, mint állampolgári engedetlenséget tanúsítottak egy olyan politikai kampánnyal szemben, amelyről ugyanúgy vélekednek, mint az EP-képviselők túlnyomó része. Persze a Fidesz strasbourgi frakciója szokásához híven ezúttal is a baloldali, liberális és zöld szavazatok többségének tulajdonítja a határozat elfogadását, csakhogy ez nem igaz: ha a voksoláson jelenlévő néppártiak közül nem támogatják szép számmal a dokumentumot, illetve kevesebben tartózkodnak, akkor az elmarasztalás nem megy át a plénumon. A kormány plakátjai tehát tartalmukat tekintve az unió parlamentje által „igazoltan” vállalhatatlanok; bár ennek megállapításához a magyar tiltakozóknak a legkevésbé sincs szükségük európai bizonyítványra.

Amikor Kósa lenácizza őket, cinikusan nem akar tudomást venni az eltávolított avagy megrongált plakátok üzenetéről – jóllehet maga is tisztában van azzal, hogy mint mindig, most is a tartalom a lényeg. Mert a plakátrongálás nem valami elvont fogalom: érdemi kérdés, hogy mit hirdet a plakát. Ha például náci hirdetmények kerülnének az utcára, azokat feltehetően még Kósa sem tekintené sérthetetlennek. Mármost a magyar kormány éppenséggel olyan szlogeneket visz a nyilvánosság elé, amelyek kirekesztőek, fenyegetőek és gyűlöletkeltők - éppen ezért ütköznek az európai normákkal, az alapjogi chartával és persze az emberiességgel. Szóval maradjunk annyiban, hogy nem igazán szerencsés, ha ez a kormányoldal náci allúziókat emleget.

És az is méltánytalan, ahogyan némely politikai elemzők lesajnálják az úgynevezett „plakátharcot”, mint a honi politikai élet csököttségének termékét. Mert ebben a küzdelemben a felek indítéka nagyon is különböző; a kormányé ugyanis eleve nélkülöz minden moralitást. Ezt nem ártana észben tartani, mert ha a két tevékenység – vagyis a kormány plakátjainak kiragasztása meg azok letépése – között nem teszünk különbséget, azaz egy kalap alá vesszük a plakátolókat a velük szemben protestálókkal, akkor valójában lemondunk a politikában igenis nélkülözhetetlen értékkategóriákról. Ez a felfogás persze nem újdonság egyes magyar politológusok munkásságában, noha most megint egyszer nyilvánvaló, igazában mennyire értelmetlen az ilyesféle „objektivitás” – hiszen napnál világosabb, hogy a korlátlan eszközökkel támadó kormányzati szuggesztióval szemben csak olyan fellépésnek van értelme, amelyik láthatóvá is teszi a tiltakozást. És ne feledjük az eszköztár alapvető egyenlőtlenségét: míg a hatalom számlálatlanul költekezhet, addig az ellenvélemények képviselőinek nem telik erőteljes vizuális demonstrációra. Kézenfekvő volt, hogy először nem tehettek mást: megkísérelték eltüntetni a plakátokat.

Aztán a komolytalannak elkönyvelt Kétfarkú Kutya Párt általános meglepetésre hirdetett egy ellen-plakátkampányt, amihez anyagi támogatást kért az interneten. Néhány nap leforgása alatt ezrek felajánlásából milliók gyűltek össze – és nem kétséges, hogy ezt a civil felbuzdulást már nem csupán a bevándorlás kormányzati kommunikációjának elutasítása váltotta ki az emberekből. Az adakozók azok közül kerülnek ki, akiknek már elegük lett a rezsim folyamatos ellenségkereséséből, minden megalázó álságosságából; idejét látják megmutatni, hogy képesek visszájukra fordítani a mind szégyenletesebb hecckampányokat. Már az eddigi netes mémek is viccé „stilizálták” a kormány plakátremekeit, de ha majd az utcákon megjelennek a tisztességes ellenplakátok, az végképp megadja a kegyelemdöfést a transzparensekkel folytatott orbáni manipulációnak. A gyilkos nevetségesség kockázata nélkül ebben az országban többé nem lehet majd hasonlóképp uszítani. Amiként a netadó ellen, és az egymást követő, főként szociális követelésekkel felvonuló tüntetők megjelenése után a kormánytól természetesen teljesen független civilek sem mernek Békemenetet indítani, mert nem vállalhatják azt a blamázst, hogy a jócskán megcsappant résztvevők szembetalálják magukat egy sokkal nagyobb ellenzéki megmozdulással.

A kormányzati kommunikációt lassan, de biztosan diszkreditálják a saját „leleményei”. Bármit találnak ki, akármit mondanak, minden kontraproduktív lesz, mert hamissága önleleplezővé válik, és még a szűkebb célközönségnek - a Fidesz törzstáborának - egy része is mind kínosabbnak érzi a hazugságok mögött rejlő rettenetes szellemi minőséget.

A polgármester, aki tud lakni

Aki azt hitte, hogy majd csütörtökön, a testületi ülésen elvékonyodik az arca bőre, és visszaadja „szociális” bérlakását a jászberényi polgármester, az tévedett. Sőt, az is, aki arra gondolt, hogy valamit mégiscsak mond a dologról.

Emlékeztetőül: Szabó Tamás fideszes városvezető pályázatot írt ki egy bérlakásra, amit egy meglepő fordulattal meg is nyert. A másik pályázó, egy háromgyermekes ápolónő – annyit is ér! -, és családja vesztett, mert ők kéthavi kauciót vállaltak, a polgármester meg hármat. (Ha négyet vállalnak, akkor ő ötöt – gondolom.)

Szabó arcán láttam a tévében azt a merev nyakú, gőggel kevert népre néző undort, amit csak hetvenes évekbeli kétkezi tanácselnökök tudtak így felmutatni, nomeg mai politikai örököseik. (Az ilyen ember orrát, ahogyan mifelénk mondták, szaros kóróval sem lehet fölérni.)

Az ilyen lakásoknak van egy rejtett tulajdonságuk is. Amint csókosok költöznek beléjük, rögtön el akarnak adódni. Nem drágán, viszont jó olcsón. A lakók meg mit tehetnének...? Megszerették. A cuki talált kiskutyát sem adjuk állatmenhelyre, maradjuk hát együtt, jobb így mindenkinek.

(Jut eszembe: Szentgyörgyvölgyi Péter belvárosi polgármester visszaadta már okosba’ vásárolt lakását a kerületnek? Mert fél éve megígérte.)

De nézzük a gyalázat jó oldalát. Szabó polgármester végül jutalékot is felvehetett volna, amiért ilyen ügyesen bérlőt szerzett egy üres lakásra.

Szerző
Veress Jenő