A magyar demokratikus ellenzék legnagyobb tévedése, hogy Orbán Viktor katasztrófába sodorta az országot. Az állapotok ennél sokkal rosszabbak. A kormányfő öt év alatt megpróbálta átépíteni azt az országot, amely ezeréves történelme alatt egyetlen dolgot rejtett el zsigereiben: a hatalommal szembeni túlélés ösztönét. Választható ellenzék nélkül a többség éppen ezzel csalizza ki a Fidesz hatalmát, miközben a kisebbség remekül megél belőle.
Az átépítés sikertelen, bár a csődre még várni kell. Még akkor is, ha például Lázár János is látja már, s éppen a saját bőrén tapasztalja meg: minél nagyobb hatalom kerül valakinek a kezébe, annál tehetetlenebb. Főként, ha olyan ember szolgálatába szegődik, akinek csak világmegváltó víziói vannak, de a falmázoláson túl az apró bútorokat már össze-vissza válogatja.
Lázár a múlt héten Szekszárdon kipakolt a Dél-dunántúli Építészeti Fórum főként építészekből álló közönségének. Hogy miért éppen akkor és ott, legyen az ő gondja, meg azoké, akik a Fidesz bélmozgásait lesik reggel, délben, este. Meglehet Lázár őszinte volt. Bár, ha Szekszárdon az volt, akkor nem lehet az a kormányfő bólogatásával megtartott csütörtöki szeánszain. Ettől függetlenül, ami a száját elhagyta maga a valóság: riasztó állapotban van az állam, amely mozgásképtelen, elnehezült, túlszabályozott, értelmetlen, öncélú bürokráciával terhelt és képtelen megtartani a fiatalságot.
Lázár – nem először – szembesült azzal, hogy a tekintélyelvű állam és az egyéni, közösségi autonómia, ha tetszik a polgári szabadság, nem fésülhető össze. Egyik a másiknak gyilkosa. Minél nagyobbra hájasodik a kormányfő keleti állama, annál tehetetlenebb, tohonyább, amely éppen azt az életminőséget fojtja meg, amely Lázár szerint is élhetővé, azaz a materiális javakon túl, versenyképessé tehetné az országot. Ez az ellentmondás lesz maga a csőd.
Látjuk: Lázárral szög van a zsákban. A kérdés most már csak az, végig kell-e néznünk, ahogyan a de facto miniszterelnök úron végképp elhatalmasodik a kormányzati elmehasadás, avagy visszavonul elmélkedni vidéki magányába, ahelyett, hogy hivatalából időnként kibeszélve bevárja a rendszer összeomlását.