Visszatérő téma időnként a világsajtóban a sziámi ikrek szétválasztása. Képben is fantasztikus: két testében összeforrt csecsemő, akit a korszerű sebészet kettészel. Mindegyikük önálló egyéniség lesz, éli egymástól független életét. Megtörtént ilyen műtét most is, az új nemzedék, amelynek ez friss hír volt, bámulhatta a tévékben. Korábbi tanulmányok sokszor említették, hogy testileg általában sikerül „szétvágni” őket, szellemileg mégis olyanok maradnak, mint két tojás. Ugyanaz a gondolkodásmód, azonos szemlélet.
A politika valamennyire ugyancsak ismeri a sziámi ikrek esetét. Testi kapcsolatuk egyáltalán nincs, de lélekben meghökkentően nem csak hasonlatosak, szinte azonosak is. Ennek lehetett szemtanúja az, aki nyomon követte a Párizsban és Budapesten csaknem egy időben történt eseményeket. Idehaza Orbán Viktor ezúttal nem túl eredetien ünnepelte kormányzásának ötödik évfordulóját, a Szajna partján Nicolas Sarkozy dérrel, dúrral új nevű pártot alapított, amelynek hivatása volna két év múlva ismét államfőt avatni belőle. A szellemi ikerpár esetére - Orbán Viktor nevének az említése nélkül -, a Le Monde-nak egy különösen vitriolos hangnemű szerkesztőségi vezércikke hívta föl a figyelmet. Azzal a harapós címmel jelent meg, hogy az ottani, (mármint franciaországi) konzervativizmus, és maga az ország is, különb minőségű jobboldalt érdemelne.
Azzal indul a fejtegetés (szó szerinti idézet), hogy Nicolas Sarkozy „az agresszivitásig támadott, gúnyolódott a karikatúra színvonaláig, így törekedvén egyesíteni a szavain csüngő jobboldalt. Valójában azonban megosztó, egymásnak ugrasztó volt”. És így tovább, ebben a hangnemben, mármint a Le Monde. Sarkozy fölülkerekedett a pártjában, „fél esztendő alatt hadigépezetet teremtett belőle, de ez a könyörtelen indulat a valóságban mégis gyöngeségről tanúskodik. Odacsapni sohasem bizalmat és higgadtságot bizonyít. A baloldalt árulónak, lealacsonyodottnak minősíteni, a köztársaság fölszámolójának, amely túlfűtött kisebbségre támaszkodik, amely szétdúlja a közoktatást és rombolja a családot, a szocialista államfőt förtelmes középszerűséggel vádolni, nem éppen színvonal jegye.
Rendben, jegyezte meg higgadtan és realistán a Le Monde, a jobboldal mindig és mindenütt a baloldal kárhoztatójaként jelentkezik. Ez a cementje, ez tartja össze. De elrejteni a valóságot, az ellenoldalt kiskorúnak, infantilisnak föltüntetni, semmi jót nem sejtet arra a közeli két esztendőre, amely a közelítő választási csatákat hirdeti meg, csakis könyörtelenséget ígér. Különbség azonban mégis volt. Pesten, a kisajátított várnegyedi terembe silányan kisszerű szemlélettel nem engedtek be három-négy ellenzéki tudósítót, azzal az ürüggyel, hogy nincs hely, Párizsban a várt 20 000 meghívottnak csak a fele tett eleget Sarkozy invitálásának, amiről a világ legtermészetesebb hangján adott hírt az egész odasereglett francia baloldali és liberális sajtó. Hiába, más a demokrácia, alapvetően különböznek a politikai hagyományok.
Ennek ellenére menjünk tovább a részletek összevetésében. Idehaza, a nekünk jutott Sarkozy "szerényen" közölte, esze ágában sincs az elvben legmagasabb közjogi pozícióra pályázni, nem kell neki a cifra palota, megelégszik azzal, ha az eddigi „csekély befolyású” miniszterelnökséget gyakorolhatja majd 2018 után, további négy évre. Arra a bizonyos formális államfői hatalmi sarzsira máris megvannak a jelöltjei, a derék engedelmes hívek, mint netán Kövér László, Rogán Antal, Lázár János, az a szemérmes gárda, amely megelégszik a „második vonal” tisztségeivel. Sarkozy ebben aztán igazán különbözik. A legfrissebb hírek szerint eléggé nyersen tudatta az egyik alvezérével a nemtetszését, aki megengedett magának néhány csöndes megjegyzést, hogy ez így nem mehet tovább, halkabban és mérsékeltebben, talán hitelesebb volna. Az illető rokonszenves hölgy - a neve után ítélve valamennyire lengyel származású is -, Madame Nathaly-Koszciuszko-Morizet-nek hívják, eddig hitelesen visszafogott konzervatív volt, de tudomásul kellett vennie, hogy még a legcsekélyebb, enyhe bíráló megjegyzés is tilos. Ha nem kapitulál, odaveszhet a második számú pártvezetői funkciója is. Vagy korlátlan engedelmesség, vagy kegyvesztés. Középút nincs.
Köztudott, hogy Nicolas Sarkozy magyar származású, a neve is hitelesen tanúskodik erről. Az édesapa ipszilonja utal rá, nem is akármilyen nemesi famíliából származik. Magával cipelte odaátra is azt a feudális örökséget, amely kiváltságot biztosít, kellemes és kényelmes elbánást, fölibe kerekedik a plebsznek. Ez is egyik oka volt annak, hogy 2012-ben, amikor másodszor is bekerülni igyekezett az Élysée-palotába, ha csekély különbséggel is, rajtavesztett. Nem sokat tanulhatott belőle, mert most ugyanúgy folytatja. A franciák általában nem kutakodnak múlt iránt, nem befolyásolja őket, ki milyen égtájról, honnan érkezett. De az a tény, hogy például a Le Monde és néha a Le Figaro is szóvá teszi Sarkozy és Orbán politikai hasonlóságát. Csak utal "valamire", még ha közvetve is.
