Öribarik

Nincs annál felemelőbb dolog, mint amikor az embernek van egy öribarija. Örök barátja, akihez elszakíthatatlan, mély érzések kötik. Az élet közös élményei: sárban-csúszás a katonaságnál, együtt elviselt csicskázás, a kimerült társ bevonszolása a laktanyába az egész napos menetgyakorlat után…

Azt hittem, Simicskának Orbán öribarija volt. Szinte tejtestvére. Közös kollégiumi szoba (ki tudja, milyen pajzánságokat láttak a falak), aztán a nagybetűsben a megannyi üzleti „ügyeskedés”, kölcsönös falazás, számolatlanul odaadott közpénz milliárdok, aminek a vége a kölcsönös meggazdagodás. Simicska milliárdjairól tudunk, Orbánéról kevesebbet, de a politikai csúcshatalom is legalább ekkora érték, amit részben öribarija pénze járt ki neki. De a felcsúti fiúnál a barátság sem örök, jött a mocskolódás, a vádaskodás, a betartás, a kigolyózás, a leégetés, és ki tudja, mi minden van még a tarsolyában a hálát valóban nem politikai kategóriaként kezelő Orbánnak.

De van újabb öribarija. Nem politikai „tejtestvérek” ugyan, csak a közelmúltban kötöttek kötélbarátságot. Ez amolyan hegymászó szlogen: így nevezik, ha két ember a kötél végén egymásra van utalva (persze nem úgy, mint a hóhér, meg az akasztott ember), egy kis születésnapi hegymászó túra keretében. Azóta óvják, vigyázzák egymás lépteit. Ahogyan Orbán a fiatalabb Garancsival is teszi: néhány százalékot juttat a MET-bizniszben, állami megbízásokat az épitőcégnek, most éppen a Dagály uszoda átépítéséből 38 milliárdot. A közös szotyolázás a VIP páholyban, a százmilliók turistaházakra - ez csak némi gesztus cserébe a kötélbarátságért.

Ez utóbbit a sportban komolyan veszik. De a politikában?