Régi kabarétréfa lenne. Nekem is szívembe költözött a gyanakvás. Több mint 50 éve élünk együtt harmóniában, békességben, de mostanában gyanakszom a feleségemre.
Történt, hogy értesítést kapott Sopronból. A biztosító ügyintézője felszólította, térítse meg az Ausztriában elkövetett közúti szabálysértése során keletkezett kárt. Én eddig – immár félévszázada -, úgy hittem, nejem kora reggel a kórházba vagy a rendelőbe indul. Megvan a jól bevett szertartása. Beveti az ágyakat, megeszik egy-két pogácsát, fürdik, végül néhány utasítása után csókot lehel felleges homlokomra és elindul. Sosem gondoltam volna, hogy Ausztria az úti célja.
Elképzeltem a jelenetet. Leteszi autóját a gyógyító intézmény parkolójában (fizet, hogy ott parkolhasson, bár ott dolgozik), majd beugrik a másik járműbe, és uccú neki, irány Ausztria. Merthogy az ügyintéző által közölt jármű száma sem egyezik az övével, ráadásul arról is csak az elektronikus levélből értesültem, hogy soproni címe is van. Persze a szigorú ügyintéző biztosan nálam is mindent sokkal jobban tud, beható ismeretei vannak arról, hová száguld, és miért. Nem csak nekem, neki is gyanús a feleségem.
Eddigi tapasztalataim szerint óvatosan vezet, kínosan ügyel a sebességkorlátozásra és a többi tilalmi táblára. Mondhatnám, nem szokott őrültként száguldozni, mint azok az elsötétített ablakú BMW-k, amelyek elsöpörnek mellettünk, míg a Balatonra cammogunk. De mostantól gyanakszom: szabadidejében, netán munkaidejében a Forma 1-es menőkkel is tartja a lépést. Így kell tennie, mert munkaideje végén a szokott időben tér haza, legfeljebb a bevásárlással tölt el kicsivel több időt.
Mivel gyanús a feleségem, legutóbb ellenőriztem szatyra tartalmát. A holmikon forintban szerepeltek az árak. Kicsit magasabbak, mint az elmúlt héten. Egy császárzsömle akkor 24 forintba került, most öttel többe. Ez is gyanús. Talán Mosonmagyaróváron vásárolt volna? De elhessegettem a gondolatot. Egy alaposabb bevásárlás nem fér bele az időbe. Hacsak nem rendel az árukért egy futárt is, aki az út mellett várakozik a szatyorral és sebtében cserélnek; nejem a telivel száguld haza, a futár az üressel kocog vissza a boltba.
Elhatároztam, csapdát állítok. Csak úgy, mellékesen megkérdeztem, milyen az idő Ausztriában. Értetlenül nézett rám. Olyasmit mondott, miért éppen ez érdekel engem, különben fogalma sincs, azt tudja, délelőtt 10 körül a kórház környékén esett az eső, s a berendelt betegek többet késtek, mint egyébkor.
- Hoztál olyan paprikás szalámit, amit kértem? Ilyen csak a piacon kapható.
- Mindig az evésen jár az eszed. De hoztam, ott van, abban a csomagban.
Délután felkerekedik. „Az unokáimnak viszek friss epret.” Rajtam nem fog ki. Két óra múlva felhívom őket. „Igen, itt van…” – hangzik a válasz. De azért a dolog továbbra is gyanús. Otthon megkérdezi, valami fontosat akartam-e, aztán az íróasztalomon kutakodik. „Majakovszkijt olvasol? Nem is szereted!”
Tényleg nem szeretem. Úgy vagyok vele, mint Sík Sándor, aki egyszer megkérdezte tőlem: egyáltalán költő-e Majakovszkij. Van azonban egy örökbecsű sora: „A hivatalokra vicsorgok, mint az ordas!”
Valamiért mégis gyanús a feleségem. Talán mert szokása szerint szelíd és udvarias volt, és nem küldte el a buzgómócsingot a fenébe. Még gyanúsabb, hogy a hölgy, miután kioktatta, annyit sem nyögött ki: elnézést! Igaz, magyar biztosítóról van szó, valahol Sopronban.
