Amikor az ember átfogó cikkeket, statisztikákat olvas egészségügyünk állapotáról, pénzhiányról, emberhiányról, hihetetlennek tűnő várakozási listákról, beleborzong és továbblapoz. Más dolog a statisztika és más egy ember, egy barát, egy családtag története. Most egy nap alatt két ilyen eset csapott az arcomra. Telefon az ország egyik vezető egészségügyi intézményébe. Kedves, udvarias női hang a vonal túlsó végén: igen, hölgyem, itt a gépen az adatsora, ön jogosult, tessék mondani, miről lenne szó. Mondom: hasi ultrahang. Semmi gond - így a válasz - máris mondom az időpontot. Kimondja, hogy május. Közbeszólok: Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar mehetek. A telefonos ügyintéző - gondolom elmosolyodik: - Nem, nem most május, jövő május. Most én jövök zavarba. Ez valószínűleg érezhető, a kedves ügyintéző folytatja: Már csak két orvosunk van, aki ezzel foglalkozik és most ráadásul, mind a kettő szabadságon van. Valamit motyogok, persze, hogy nekik is kell a szabadság és elnézést kérve tenném le a kagylót, mire a vonal túlsó végén szintén elnézést kérnek. Minden rendben, kerek a világ, elnézést kértünk egymástól. A másik friss történet: kedves barátom csípőprotézis műtétre vár több, mint egy esztendeje. Nagy fájdalmai vannak, két bottal, vagy járókával közlekedik. Most a felesége vitte be a kórházba a megadott napra. Szépen becsomagolva evőeszközt, gyógyszereket, papucsot és még kötszert is, mert valaki mondta, hogy az is kellhet. Egyre nem gondoltak. A vérre. A felvételi irodán közölték: csak akkor jöhet, ha vért is hoz. Még aznap barátaihoz, ismerőseihez fordult és egy nap alatt tíz műtétre való vér jött össze, ugyanis sokan tisztelik szeretik. Ha én ezt érteném…
