Táviratban jelentik: a piavei ütközet után sírva fakadt az olasz király, amikor látta katonáinak véres menekülését.
Kit siratott, mit siratott az olaszok királya? Tán a reményteljes ifjakat és viruló férfiakat, akiknek hullái százszámra borították a „becsület mezejét"? Tán a szétroncsolt sebesülteket, akik iszonyú kínok között fognak kimúlni, vagy mint csonka nyomorékok a lagúnás Venezia és a virágos Firenze utcáin fognak alamizsnát koldulni az angol, amerikai meg a... német, osztrák és magyar látogatóktól? Vagy talán az olasz anyákat, özvegyeket és árvákat siratta, akiknek a piavei harcmezőn odaveszett a legdrágábbjuk, mindenük?
A háború szörnyű dolog. És nem hisszük, hogy bárki is képes lenne nagy lelki megrendülés nélkül végig nézni egy ütközetet. Valószínű tehát hogy az olasz királynak nem került nagy megerőltetésbe a sírás.
De az is valószínű, sőt bizonyos, hogy nem rítta volna el magát Viktor Emánuel őfelsége, ha a piavei csata reája nézve győzelmes és dicsőséges lett volna. Ha hadseregének díszei, a piemonti legények, magyar és osztrák vérnek tengerén keresztül gázolva, kitűzhették volna az olasz trikolort az ostromolt magaslatra, akkor Viktor Emánuel még a piemontiak véres megfogyatkozásába is belenyugodott volna. Ó, a dicsőségért, a sikerért, a hódításért semmi sem lett volna neki sok... a mások véréből!
Az olaszok reklámkirálya tehát tulajdonképpen magamagát siratta a piavei véres napon. A maga elmaradt dicsőségét, a maga világraszóló szégyenét.
Népszava 1915. június 29.
