Bársony Éva;
filmkritika;Arnold Schwarzenegger;Terminator;
2015-07-02 07:45:00
Schwarzi, némi kitérő után, visszajött. Ahogy szállóigévé lett mondatában többször megígérte (I’ll be back!), legendás szerepében tért vissza a vászonra. S ezzel egyenesen a rajongók szíve közepébe. Schwarzenegger és a Terminator úgy nőtt össze a filmtörténetben, ahogy Rocky és Sylvester Stallone. A Terminator három évtizeddel ezelőtt felbolygatta a nézői kedélyeket, még Hollywood itthoni fitymálói is leesett állal bámulták a minden képzeletet fölülmúló filmes mutatványt, amellyel James Cameron rendező elkápráztatta a nézőterek népét. Máig alapemlék maradt a világító vörös szemű, legyőzhetetlen robot, a bármivé átváltozó, akár folyékonnyá váló félelmetes gyilkológép, amihez hasonlót addig nem láttunk a hazai mozik vásznán. Meg a merészen vad időutazás, a világpusztulás, az emberiség szörnyű jövője.
Ma az utóbbi már mind smafu egy valamire való mozijárónak. Annyiszor láttuk már Hollywood jóvoltából a világpusztulás képeit, hogy amikor most a Terminator: Genisys első pár percében a mesélő drámai hangon bejelenti az előző részekből ismert tényállást, miszerint a Skynet atomtámadásában három milliárd ember pusztult el, s persze összedőlt a világ is, ez aligha hatott mellbevágóan. Azon pedig, hogy közben a szemünk előtt éppen ismét összeomlik a Golden Gate híd, akár még nevetnénk is egy jót, hisz épp egy-két hete csavarodott ki derékból szegény Golden Gate a Törésvonal című filmben.
Az tehát, hogy Alan Taylor rendező ezekkel a digitálisan előállított, nagyszabású pusztulat-trükkökkel tömi tele a filmet, legfeljebb kicsit ötlettelen, de semmiképpen nem bámulunk rajta. Az, hogy a Terminator: Genisys nem csak a bemelegítésben engedte meg magának ezeket az immár ordító CGI-közhelyeket, hozzá tartozik a műfajhoz, és ami a technikát illeti, példásan látványos jeleneteket szabtak-varrtak össze a komputeranimátorok a szokásos akciójelenetekből. Autósüldözés, óriási bunyók, hosszú-hosszú menekülések, lángok, zuhanások, ütközések, mind a szemet etetik.
De igazán a Terminátor-filmek Cameron által kifejlesztett sajátosságai, az időutazás és a gépi meg emberi robotok sokfélesége teszi szórakoztatóvá e kései utódot a kései Schwarzeneggerrel. Az egykori kaliforniai kormányzó 65 évesen játssza az egykori gyilkológép-Terminátor helyett most a megmentő Terminátort. Mint eddig minden részben, most is a robotok ellen lázadók vezérének, John Connornak az anyja, Sarah Connor lesz az emberiséget leuralni akaró gyilkos Skynet-gépek célpontja. Mint eddig mindig, visszaküldenek a múltba egy mindentudó T-1000-est (jó kis ázsiai figura), hogy 1984-ben (ekkor készült az első Terminátor-film) ölje meg az anyát, még mielőtt megszülné a lázadók vezérét. De a lázadók vezére is visszaküldi saját emberét, a nyalka Kyle Reese-t ugyanoda, hogy védje meg az anyját. A történet arra épül, hogy valami zűrzavar támad az időutazással, mert egyszerre sokféle idősík kezd együtt játszani a kiszemelt 1984-ben, s bár az ázsiai figurára vett T-1000 a legfantasztikusabb átváltozásos trükköket meg újraéledési mutatványokat tudja, Schwarzenegger, a maga kissé avittas, vagy finomabban szólva, átváltozásokra nem képes T-800-as Terminátor-lényével sikerrel védi a rá bízott két emberi lényt, Sarah-t és Kyle-t. Közben a Genisysről kiderül, hogy egy mindentudó, emberi hangon beszélő operációs rendszer, amely uralma alá akarja hajtani a világot. Tehát van itt minden, sűrű átláthatatlanságban.
A film másból sem áll, mint abból, hogy az időnként elszaporodó Terminátorok hol az emberszereplőket, hol egymást akarják kinyírni, és mert a történet úgy cikázik a különböző idősíkok között, mint eszét vesztett éjjeli pille a csillár villanykörtéi körül, nehéz lenne pontosan megmondani, hogy hőseink mikor hol és hányban járnak. Az állandó menekülés közben Sarah és Kyle között a papás-mamás lassan bontakozik ki, na meg ott van a mindig kukkoló T-800-as is, így inkább visszamennek még a gyerekkorba is egy-két bölcs tanács kimondása kedvéért. Alaposan össze van kavarva itt minden történés, és bár a látványosságok teljesen profi színvonalon kápráztatnak el, minden elképesztő robot-attrakció legfeljebb továbbfejlesztése annak, amit az első két részben Cameron kitalált.
Schwarzenegger a The Explendables – A feláldozhatók című öregfiú-filmben már megmutatta, hogy milyen fanyar humorral viseli önmaga sztár/öreg mivoltát, Terminátorként is egyfajta öniróniával hozza figurájának már-már lejárt szavatosságú korát, másrészt legyűrhetetlen erejét. Fapofával, érzéketlennek mutatott arcvonásokkal játssza végig a szeretettől vezérelt aggódó, gondoskodó robot kalandjait. „Öreg vagyok, de még vagyok”, mondja, és nem átall egy jelenetben óriási plüssmacival megjelenni, hogy álcázza igazi valóját. Pár idézetet Taylor megenged magának Cameron két filmjéből, a leglátványosabb, hogy látjuk az egykori Mr. Universe-t még 37 évesen, tehát az 1984-es első Terminátorból vett jelenetben meztelenül megérkezni az emberek közé. Az már kevésbé mutatós, nem is vall jó ízlésre, amikor a film (persze trükkel) összeengedi a ropogós húsú ifjú Terminátort meg a mai öreg, bár nem kivénhedt T-800-t egy bunyó idejére.
Ez a fajta film nem kínál igazi színészi feladatot, a szereplők tisztességgel teljesítenek, ide nincs művészet pazarolva. De Schwarzeneggeren kívül van egy igazi jó figura a történetben: az idei Oscar-díjas J.K. Simmons (Whiplash) remeklése ragyogó figurát teremt, nyomozója pár rövid jelenetében egy igazi film leheletét hozza magával.
(Terminator – Genisys ***)