A halál és a show-biznisz

Publikálás dátuma
2015.07.04. 10:21
Színház a színházbant játszanak a Hairben (középen a két főszereplő: Szabó Kimmel Tamás és Radnay Csilla) FORRÁS: ORLAI PRODUKCI
Trágár szavakat fognak használni, de ezeket nem ők használják, hanem, akiket játszanak, világosítanak fel minket a nézőtérre kiszólva, a Hair előadásának elején, a Belvárosi Színházban a színészek. És ezzel rögtön egy kicsit eltartják maguktól azt a figurát, akit alakítanak. Aztán még azt is megtudjuk, hogy aki arra a színes, szélesvásznú, szagos Forman filmre számít, amit itthon a leginkább ismernek a Hairből, az jobb, ha most távozik. 

A filmnek ezzel a némiképp leszólásával jelezik azt, hogy itt most valami annál keményebb következik. Még arra is biztatnak bennünket, hogy a mobiljainkat ne kapcsoljuk ki, mert ez egy olyan előadás, amibe az is belefér, ha ezek megszólalnak. Mozog bennem a kisördög, hogy tényleg bekapcsolva hagyom, és szeretném is, ha csörögne. Hiszen ezzel a felszólítással jókora ramazurit, eszelős színpadi felfordulást ígérnek, kiadós provokációt, amitől esetleg a nézők felháborodva elhagyják a zsöllyéiket, kicsörtetnek a széksorokból. Mint ahogy annak idején a Hair bemutatása, a társadalomkívüliség, a hippik közegének, a drogozásnak színpadra állítása, az erőteljes tiltakozás a begyepesedett polgári világ, és a hatalom otrombasága ellen, okozott is kiadós botrányt.

Botrány most nincs, nem is lesz, az nem elnézéskéréssel szokott kezdődni. Nem azzal, hogy bocs, de most mi durva szavakat fogunk használni, tessék ezt nekünk elnézni. Erre nyilván azért van szükség egy jobbára színvonalas bulvárt játszó magánszínházban, mert a publikum itt egészen máshoz szokott, és azért félteni kell a bevételt. Nyilván nem javallott olyan produkciót csinálni, ami úgy kelt felháborodást, hogy nem is siker. Végül is Milos Forman filmje is úgy beszélt a kibírhatatlan világról, meg az azon kívül létezni próbálókról, hogy a show biznisz fogyasztható, és sok tekintetben csillogó világába emelte őket, és ettől könnyen „csúszóvá”, tetszetőssé tette mindazt, ami amúgy érdes, vérlázító, kibírhatatlan, és bicskanyitogató. És akkor a Hair még azon klasszikussá nemesedett musicalek közé tartozik, melyek nem egyszerűsítik le végletesen az általuk tárgyalt témát, miközben azért Broadway, vagy hollywoodi sikert csinálnak belőle, mint például a West Side Story esetében is.

Az érződik, meg az eddigi munkásságukból nyilvánvaló is, hogy a Mohácsi testvérek, István és János, akik a saját szájízük, meg a hazai állapotoknak megfelelően, átszabják a darabokat, nem akartak szentimentalizmusba torkolló érzelgősséget. Nem akartak pazar díszlettel, parádés színpadtechnikával, a deszkákra behömpölygő szárazjéggel elkápráztatni bennünket. Akartak egy koherens darabot, ami nem nagyon jött össze, mert valljuk be, hogy az eredetinek sem a Gerome Ragni és James Rado által írt szövegkönyve a legerősebb. Fölöttébb sovány a történet, elég sematikusak a figurák. A máig ható erő a nagyszerű, Galt Mac Dermot által írt zenében van, és abban az életérzésben, ami pokoli rossznak tartja a fennálló társadalmat, szubkultúrát alkotva ki is vonul belőle, és bízik benne, hogy máshogy is lehetséges élni, mint ahogyan ezt szüleink tették. És ez persze ki tudja verni a biztosítékot, ez minősülhet felháborítónak. A Belvárosi Színházban az a probléma, hogy a színészeken nem érzem azt, hogy egész lényükkel szét akarják feszíteni a társadalmi kereteket. Ahogy a történet szerint is színház a színházbant játszanak, kevés kivételtől eltekintve azt érzem, hogy nem felhevülten akarnak rávenni bennünket, hogy változtassuk meg az életünket, sőt olyan nagyon ők sem akarják megváltoztatni az övéket, csak ezt játsszák. Jelképes értelemben mondhatnám azt is, hogy nem valóban torzonborzan hosszóhajúak, hanem csak fölveszik a parókát, és eljátszanak azzal, mi lenne akkor, ha ekkora hajuk lenne.

Szabó Kimmel Tamás számomra jólfésült marad Bergerként a férfi főszerepben. Profi színészként profin játszik. Megmutat egy srácot, aki akarva-akaratlanul kénytelen felnőtté válni. De nem érzem a kellő őrületet, a világmegváltó szándékból fakadó, zsigerekből eredő nekifeszülést, az örök nyughatatlan vibrálást. A női főszerepben, Radnay Csilla esetében többet érzek ebből, és ő néhány dalt olyan hőfokon, annyira fájdalmas szépséggel énekel el, hogy attól tényleg megrendülök. Csémy Balázs homoszexuális fiatalemberét ez a szubkultúra különösebben nem bántja, de persze ettől még ő sem érzi magát komfortosan a bőrében, van benne sebzettség, sértettség. Lovas Rozi adja a felvágott nyelvű, tűzről pattant, de persze szintén igen csak érző szívű kis csaj szerepét, ha operettet látnánk, azt mondanám, ő a szubrett.

Bodor Johanna koreográfusként nem fergeteges, virtuóz táncosokat akar felléptetni, hanem olyanokat, akik egész testükkel jelzik, hogy elégedetlenek a világgal. Vannak erős, fenyegető, vagy éppen kétségbeesett tömegmozgások. Az énekes teljesítményekkel olykor komoly baj van, feltűnően hamis hangok is becsúsznak. Mohácsi János rendezőként intenzíven érzékelteti, hogy ezek a fiatalok kutyaszorítóba kerültek, a hatalom kiszolgáltatottjaivá váltak, keresik az útjukat, de mintha nem nagyon lenne út.

Erőteljes jelenetek váltják egymást kevésbé ütősekkel. Szívesen néztem az előadást, de azt nem állíthatom, hogy felkavart, kifordított a sarkaimból.

Örömteli finálé a Fame előadásában a tragikus kimenetelű történet végén FORRÁS: BUDAPESTI OPERETTSZÍNHÁZ

Örömteli finálé a Fame előadásában a tragikus kimenetelű történet végén FORRÁS: BUDAPESTI OPERETTSZÍNHÁZ

A Fame előadása, a Budapesti Operettszínházban sem tette ezt, de hát ennek a musicalnek eleve sokkal könnyedebb a Steve Margoshez által szerzett zenéje. Hogy a témája könnyedebb-e, azon már lehet vitatkozni, hiszen ez is a főhős halálával végződik. A Hairban a főhőst viszik el értelmetlen, igaztalan háborúba, a vietnámiba, és ott hal rút halált. A Fame esetében egy tehetséges színinövendék önbizalmát, idegeit őrli fel annyira a ridegen számító show-biznisz, hogy kábítószer túladagolásban kell ugyancsak fiatalon távoznia az élők sorából. Ebben megint csak szerepe van a hatalomnak is, hiszen egy sok tekintetben értelmetlenül drákói szigorú iskolából is menekül, ahol egy feltehetően aggszűz igazgatónő érzéketlenül uralkodva robotoltatja a diákokat. Magánéleti kudarcát kompenzálva basáskodik. Kollégái véleményét sem hallgatja meg. Szulák Andrea játssza a tőle megszokott vehemenciával. Olyan drámaisággal képes énekelni, hogy akár megáll a levegő. Amúgy elég sematikusan megírtak Jacques Levy által a tanárfigurák, Auksz Éva adja az érző szívű tánctanárnőt, aki mindenáron kiáll szuper tehetséges tanítványa mellett. Nick képtelen beállni a sorba, ezért a zordon igazgatónő a tanárnővel együtt kirúgja. Valószínűsíthető, hogy majd hasonlóan végzi, mint Carmen. Németh Kristóf mesterségtanára figyel a diákjaira, de behódol az igazgatónő akaratának.

Főszerephez jut a tánc, Balogh-Barta Viktória koreográfus igencsak megmozgatta a szereplőket, fergetegesen ropják, energikusak, lendületesek, képesek egyszerre lépni, időnként egyenesen parádés, amit csinálnak. Jókora munka van e mögött. Az más kérdés, hogy ezzel a módszerrel könnyebb bravúrosnak, csillogónak lenni, mint mély fájdalmakat kifejezni. És itt jutunk el a produkció, és gyakran a musical műfajának alapproblémájához, hogy sokszor fontos kérdésekről beszél, de nem elég alaposan tárgyalja. A tehetségkutatók, és ál-tehetségkutatók korában, amikor ráadásul szinte csak ugyanabban a műfajban, a pop-rockban keresik számtalan csatornán, nyakra-főre a tehetségeket, vagy teszik közröhej tárgyává, nézőszám növelően, az akár totálisan tehetségteleneket, akkor fokozottan fontos dilemma a hirtelen jött hírnév. Ami gyakran munka, áldozat nélkül születik, majd a legtöbbször, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan foszlik semmivé. És ez tragédiákhoz is vezethet, mint ahogy vezetett is, nem egyszer és nem kétszer. A felelőtlen felhajtás, a bulvár tobzódása, a ripsz-ropsz sztárcsinálás, majd az újabb sztárjelöltek futószalagon való szállítása után, rendszerint a régiek ejtése, végzetes következményekkel járhat.

A Budapesti Operettszínházban van egy ütőképes fiatal csapat. Szabó Dávid Jack szerepében például megmutatja, hogy humora is van, de fájdalmas, drámai percek megteremtésére is képes. Muri Enikő Carmenként érzékelteti azt az olthatatlan vágyat, amivel mindenáron ki akar tűnni a többiek közül, és azt a zuhanást, ami vágyálmai és a dermesztő valóság között bekövetkezik. Veréb Tamás a nagy ígéretet játssza el, és azt, hogyan lehet eltiporni. Kerényi Miklós Máté ezúttal is energiabomba és biztos humorforrás, Vágó Zsuzsi a szív hangjait hallatja. Velich Rita élénk színeket használ a jelmezekhez, Balassa Krisztián karmester akár a végletekig felpörgeti a tempót, és a hangerővel sem nagyon spórol. Somogyi Szilárd rendezőként magabiztosan mozgatja a hatalmas színpadi gépezetet.

Carmen meghalt, Nicket és az őt felkarolni igyekvő tanárnőt kirúgták, tehát józan ésszel tragédiába torkollana a darab, lehajtott fejjel, szomorúan távozhatnánk a színházból. No de ezt az Operettben nem szeretik. Inkább megfejelik az egészet az eddigieknél is fergetegesebb tánccal, az örömtől kicsattanó dalokkal, még kis tűzijátékra is futja. A zsinórpadlásról pedig leereszkedik egy valódi autó, egy sárga taxi, Alan Parker egykori híres Fame filmjének jelképe. És mindenkinek fülig ér a szája, mosoly mosolyt követ, mindenki kicsattan az örömtől. Tombol a tapsorkán. Engem meg kiráz a hideg, hogy ezt talán nem kéne. Ha a színház komolyan venné, hogy miről beszélt, de akár mondhatnám azt is, ha igazán komolyan beszélt volna a darab témájáról, akkor gyötrődve távoznánk a nézőtérről, és tán nyugtalan álmaink is lennének, eszünkbe nem jutna örömködni. De akkor tán nem lenne ekkora a siker, valószínűleg kevesebben váltanának jegyet a produkcióra. Kérdés, a show-biznisz a fontosabb-e, vagy a valóság mellbevágó ábrázolása. Az Operettszínház szeretné ezt is azt is. Csakhogy ez általában nem lehetséges. Stílustöréshez, vagy akár ízlésficamhoz is vezethet. Ezúttal győzött a show-biznisz. A saját nevelésű tehetségekkel folyamatosan megerősített társulat pedig ennél jóval többre is képes lenne, sőt feltehetően vágyik is rá.

Szerző

Megmeneküléseim

Publikálás dátuma
2015.07.04. 10:12

Gyuri bácsival - Győri Györggyel - évekig egy szerkesztőségben dolgoztam. Gyuri bácsi azon kevés pedagógiai újságírók közé tartozott, akik tapasztalatból tudták, miről írnak, mert sok éven át tanított iskolában. Élettapasztalata, műveltsége, bölcsessége és humora mindannyiunkat lenyűgözött. Egy alkalommal véletlenül leejtette a tárcáját a földre és kicsúszott belőle egy fénykép. Lehajoltam, hogy felvegyem neki a tárcát és a képet. „Ezt az unokádat nem is ismerem, ő kicsoda?” – kérdeztem. „Ő nem az unokám, hanem a kishúgom” – felelte Gyuri bácsi. A kishúgát 44-ben Auschwitz egyik gázkamrájában gyilkolták meg. A fényképét hatvan évvel később is a magánál hordta a testvére. Nekem ez a jelenet többet elmondott, mint az összes történelmi tanulmány, amit erről a korról olvastam.

Most mégis egy könyvet szeretnék a közönség figyelmébe ajánlani. Győri György írta, az a címe: Megmeneküléseim. (A Budapesti Műhely BT adta ki.) Arról szól, mennyi jó emberrel találkozott ő a „nagy utazás során”. Mert jó ember volt a csendőr, aki feltette a koncentrációs táborba induló vonatra, "és ezzel megmentette az életemet!” – mesélte a szerző. És jó ember volt az a német szociáldemokrata munkás, aki maga mellé vette Auschwitzban esztergálni – „és ezzel megmentette az életemet”. És jó ember volt az a tolvaj, aki Mauthausenben Gyuri kétségbeesett könyörgésére visszaadta az ellopott fél bakancsát – „pedig kenyérre cserélhette volna! De megszánt engem, és így megmentette az életemet!”

Mennyi jó emberrel találkozott ezen az úton! Vagy inkább: micsoda nagyszerű személyiség az, aki még a haláltábor borzalmaira is úgy emlékezik, hogy a jó embereket sorolja, akik segítettek rajta.

Győri György 44-ben cionista volt, a Hasomér Hacair nevű, baloldali orientációjú ifjúsági szervezet tagja. Erdélybe ment, hogy ott előkészítse a menekülési útvonalat. A szállodában a portás rájött, hogy hamisítottak a papírjai és értesítette a csendőrséget. Letartóztatták, s mivel fegyver volt nála, halálra ítélték. „Fiam, téged reggel kivégeznek – mondta neki a csendőr –, de fel tudlak tenni erre a deportáló vonatra, most indul. Nem tudom, hová megy, de sok jót nem jósolok. Mindenesetre időt nyersz.”

Ő volt tehát az első jó ember, ez a csendőr, aki megmentette az életét. A második egy nem zsidó német munkás volt. Győri György tudta, hogy a pillanatnyi túlélés titka, hogy munkára kell jelentkezni, mert aki dolgozik, azt nem viszik el a gázkamrába. Jelentkezett esztergályosnak, pedig ők dombrádi parasztok voltak, esztergát közelről még soha nem látott. Amint hozzányúlt a géphez, a fémforgács, a spén rögtön levágta az egyik ujját. Abban a pillanatban lépett oda az SS-katona, és megkérdezte a gépnél dolgozó német szakmunkást, hogy megfelelő-e az új segéd. A német egy mozdulattal betolta a háta mögé Győri Györgyöt, hogy ne látszódjon: ömlik a kezéből a vér, és ugyanakkor bólintott és helyeslően azt mondta az SS-katonának: „igen, ez egy kiváló esztergás, szükségem van rá!”

Győri Györgyöt 45 januárjában, csikorgó hidegben, nyitott vagonban átszállították Auschwitzból Mauthausenbe. Az emberek többsége megfagyott az úton. Mauthausenből felhajtották őket egy magasan fekvő hegyi gyárba, útközben kedélyes osztrák parasztok célba lőttek a menetre. Mire felértek, az amerikaiak lebombázták a gyárat, indulhatott a menet lefelé, újabb céltáblát szolgáltatva a kedélyes osztrák parasztoknak. Miközben ő ezt a halálutat járta, megérkezett Mauthausenbe az édesapja, akit akkor látott utoljára, amikor a munkaszolgálatba elvitték. Találkozni már nem találkoztak, mert mire leért a hegyről, az édesapját már agyonverték az SS-katonák. Senki nem tudta elmondani, miért, talán éppen rossz kedvük volt.

Amikor arról kérdezgettem, mi volt a túlélés titka, két magyarázatot kaptam. „A gyomrom mentett meg! Olyan jó gyomrom van, hogy én minden szemetet meg tudtam enni. Akármit találtam a földön, az út mellett, felvettem és elkezdtem rágni. Nem is gondolnád, Szabolcskám, mennyi minden emészthető!” Csakugyan nem gondoltam. Inkább arra gondoltam, hogy mindjárt elsírom magam, és mivel azt szégyelltem volna, nagyon igyekeztem uralkodni magamon.

„És a másik titok? Mi volt a másik magyarázat?” Gyuri bácsi elgondolkodott. „Hát a jó emberek – mondta. – Nem is gondolnád, Szabolcskám, én mennyi jó emberrel találkoztam ezen az úton!”

A könyv alcíme: „Hosszú levél unokáimnak”. De ez a könyv nem csak az unokáknak szól, mindenkinek, aki tudni akarja, mi történt. És mindenkinek, aki tudni akarja, hogyan élte át a történelem legszörnyűbb borzalmait egy igaz ember.

Aki keres egy hőst, egy embert az embertelenségben: az olvassa el ezt a könyvet. Olyan ember írta, akivel iszonyatos dolgok estek meg, aki egy életen át őrzi meggyilkolt szerettei emlékét a szívében, de akiben nincs semmi gyűlölet. Nem azért nincs, mert nem volna oka rá; hanem azért, mert ő ilyen. Egyszerűen erről van szó: Győri György olyan ember, olyan valaki, akinek szíve van.

Talán nincs is nagyobb szükségünk a mai világban másra, mint éppen az ő példájára. Az ő példájukra, azokéra az emberekére, asszonyokra és férfiakra, akik túlélték a holokausztot, sebzetten, megalázva és kifosztva, de akik megmaradtak humanistának.

Nekem ez a történet erőt ad. Ajánlom figyelmükbe, mert kevés dologból meríthetünk erőt; de abból, ahogy Gyuri bácsi - Győri György - az életét meséli, abból igen. Látszik, hogy jó újságíró készítette a szöveget, mert gördülékeny és olvasmányos, jól szerkesztett és lényegre törő.

De nem is ez a fontos. A fontos az az üzenet, amitől a könyv olvasója - egészen biztosan - jobb emberré válik.

Anya és lánya

Publikálás dátuma
2015.07.04. 10:10
Képünk illusztráció FORRÁS: FORTEPAN
Forgatom a fényképet. A nagymamám és az alig 12 éves kislánya, az én későbbi anyukám látható, 1942-ben. Két életvidám, fiatal, magabiztos, egymást imádó ember, akik a távoli Nyíregyházáról Budapestre utaztak egy rövid rokonlátogatásra. A nagymamám fivéréhez vezető belvárosi sétának utóbb nagyon komoly jelentősége lett anyám életében.

Alig két év múlva a nyíregyházi női gettóból a nagyapámnak kellett megszöktetni őket. Anya és lánya akkor ismét Budapestre utazott, ahol az akkor alig 36 éves nagymamám - a családja által nemrég szokatlanul gazdag hozománnyal kistafírozott és férjhez adott - korábbi alkalmazottjuktól kért pár napra szállást. A "hálás" ifjú asszony másnap korán reggel elsietett a nyilas központba, s mire a már egyébként is rémes dolgokon átment, halál fáradt vendégek felébredtek, jöttek is értük a nyilasok.
A bujkáló, de „gazdag zsidó családról” kapott bizsergetően fontos információk alapján elszállították őket abba az Andrássy úti épületbe, amelyet ma a Terror Házaként ismernek. Belökték az anyát és lányát a pincébe, a többi szerencsétlen fogvatartott közé, akiket gyakorlatilag szünet nélkül kínoztak. A nyilasokat csak az érdekelte: hol vannak az elrejtett kincsek, vagyontárgyak. Akik nem beszéltek, azokat rettenetesen összeverték és embertelenül megkínozták. Abban a pincében minden olyan gaztett megtörtént, amit csak egy aberrált elme el tud képzelni.

Anyukám, akkor 13 és fél éves volt, hosszú copfos kislány, és kora tavaszi ruhát viselt. Volt egy kis játékmackója is, amit állandóan magánál tartott. A következő napokban a macival a karjában szinte szabadon ténfergett abban a rémséges épületben. Megszokott látvány lett, kutyába sem vették. Naponta azt látta, hogy véres, emberi roncsokként érkeznek vissza a pincébe a megkínzott eszméletlen vagy sokkos állapotban lévő fogolytársak.

Lassan-lassan mindenki sorra került. Elkezdődött az ő szörnyű személyes kálváriájuk is. Mi történt a nagymamával? Erről anya egész életében igen keveset beszélt, de azt elárulta, hogy őt még annyira gyereknek tartották, hogy nem kínozták meg, ám hogy valami hasznát vegyék, a vér áztatta, kínzásra használt vallató helyiségeket úgy-ahogy neki kellett naponta kitakarítania.
A nyilasok sok ilyen helyiséget használtak. A copfos kislány szinte egész nap emberi vért mosott, padlót súrolt, letépett körmöket, ujjakat, kivert fogakat és húscafatokat szedett össze a padlóról és a bútorzatról. Állandó rosszulléttel kerülgette, szinte eszelős állapotba került, aludni, inni, enni nem tudott. Ahogyan múltak a napok, megérte, hogy az édesanyja is egyre véresebb, agyongyötörtebb állapotban került vissza a kínzásokról. Pedig, ha akarta volna, sem tudta volna elmondani, hogy a férje mit és hol rejtett el, mert a "nehéz időkre" szóló tartalékról a nagyapám jóval korábban gondoskodhatott. Nem hagyta arra az utolsó 20 percre, amit a nyíregyházi csendőrök és a nyilasok a házuk elhagyására biztosítottak nekik a gettóba szállításuk előtt.

Képünk illusztráció FORRÁS: FORTEPAN

Képünk illusztráció FORRÁS: FORTEPAN

A nagymama meg volt győződve, hogy azok után, amiken átmentek, amit tapasztaltak, abból az épületből élve ki nem kerülhetnek. Könyörögve kérte a lányát, hogy az egyik alkalommal, amikor feljön a pincéből a mindenhová magával cipelt mackójával, próbáljon meg kimenni a kapun. Anyám erről hallani sem akart. Aztán egy éjszaka a nagymama megeskette, hogy legalább megkísérli a szökést. A kapu szinte mindig nyitva állt. Nagy volt a jövés-menés, az állandó fegyveres őrség jól ismerhette, hogy kiket lehet beengedni, kiket nem. Másnap délelőtt anyukám egyszerűen nekiindult a kapunak, és simán kiment az Andrássy útra. Az egyik őr fegyvert rántott és gorombán ráüvöltött, a másik nevetve azt mondta, hagyd, hadd menjen!

Így történt, hogy 1944. szeptember első napjaiban - a későbbi anyukám - tizenhárom és fél évesen, copfosan, egy vérrel agyonszennyezett vékony ruhában, elindult a mackójával az alig ismert Budapesten, hogy valahol megkeresse a nagybátyját. Hosszú napokig bolyongott a számára ismeretlen és veszélyes városban, s ahogy az anyjának ígérte, sehol nem maradt pár óránál tovább. Senkiben nem bízott, mindenhonnan elszökött. Ha kellett németül beszélt, ha kellett, füllentett valamit.
A mackójába ékszerek voltak bevarrva, a lelkébe tonnányi fájdalom, tengernyi csalódás, bánat és bizalmatlanság.
Megtalálta a nagybátyját. Ők ketten, egy unokatestvérük és a munkaszolgálatra hurcolt édesapja élték túl a háborút. A nagy család mintegy félszáz tagját meggyilkolták.

A mamát soha többé nem látta. A nyilasok pártközpontjából egyetlen kiút volt: a haláltábor. A nagymamát megnyomorítva bevagonírozták, és Auschwitzba szállították. Ott olyan rossz állapotban szedték ki a vagonból, hogy a nagy sietségben - azokban a napokban fejezték be a magyar vidéki zsidóság elpusztítását -, már nem tudták beállítani a gázkamrában vezényeltek menetébe. A halottakkal és a félig halott többi szerencsétlen emberrel kocsira dobálták, egy gödörhöz szállították, ahol – élve - eltemették. Erről egy Auschwitzból hazatért ismerős szemtanú beszélt a nagyapámnak a háború után.
Édesanyám közel hetven évig, a halála napjáig, nem tudta megbocsátani magának, hogy a rémségek házában engedelmeskedett a mamának, a legjobb barátnőjének. Magára hagyta a bajban, és mentette a maga gyerekéletét.

Szerző
Témák
fénykép 1942