Megmeneküléseim

Gyuri bácsival - Győri Györggyel - évekig egy szerkesztőségben dolgoztam. Gyuri bácsi azon kevés pedagógiai újságírók közé tartozott, akik tapasztalatból tudták, miről írnak, mert sok éven át tanított iskolában. Élettapasztalata, műveltsége, bölcsessége és humora mindannyiunkat lenyűgözött. Egy alkalommal véletlenül leejtette a tárcáját a földre és kicsúszott belőle egy fénykép. Lehajoltam, hogy felvegyem neki a tárcát és a képet. „Ezt az unokádat nem is ismerem, ő kicsoda?” – kérdeztem. „Ő nem az unokám, hanem a kishúgom” – felelte Gyuri bácsi. A kishúgát 44-ben Auschwitz egyik gázkamrájában gyilkolták meg. A fényképét hatvan évvel később is a magánál hordta a testvére. Nekem ez a jelenet többet elmondott, mint az összes történelmi tanulmány, amit erről a korról olvastam.

Most mégis egy könyvet szeretnék a közönség figyelmébe ajánlani. Győri György írta, az a címe: Megmeneküléseim. (A Budapesti Műhely BT adta ki.) Arról szól, mennyi jó emberrel találkozott ő a „nagy utazás során”. Mert jó ember volt a csendőr, aki feltette a koncentrációs táborba induló vonatra, "és ezzel megmentette az életemet!” – mesélte a szerző. És jó ember volt az a német szociáldemokrata munkás, aki maga mellé vette Auschwitzban esztergálni – „és ezzel megmentette az életemet”. És jó ember volt az a tolvaj, aki Mauthausenben Gyuri kétségbeesett könyörgésére visszaadta az ellopott fél bakancsát – „pedig kenyérre cserélhette volna! De megszánt engem, és így megmentette az életemet!”

Mennyi jó emberrel találkozott ezen az úton! Vagy inkább: micsoda nagyszerű személyiség az, aki még a haláltábor borzalmaira is úgy emlékezik, hogy a jó embereket sorolja, akik segítettek rajta.

Győri György 44-ben cionista volt, a Hasomér Hacair nevű, baloldali orientációjú ifjúsági szervezet tagja. Erdélybe ment, hogy ott előkészítse a menekülési útvonalat. A szállodában a portás rájött, hogy hamisítottak a papírjai és értesítette a csendőrséget. Letartóztatták, s mivel fegyver volt nála, halálra ítélték. „Fiam, téged reggel kivégeznek – mondta neki a csendőr –, de fel tudlak tenni erre a deportáló vonatra, most indul. Nem tudom, hová megy, de sok jót nem jósolok. Mindenesetre időt nyersz.”

Ő volt tehát az első jó ember, ez a csendőr, aki megmentette az életét. A második egy nem zsidó német munkás volt. Győri György tudta, hogy a pillanatnyi túlélés titka, hogy munkára kell jelentkezni, mert aki dolgozik, azt nem viszik el a gázkamrába. Jelentkezett esztergályosnak, pedig ők dombrádi parasztok voltak, esztergát közelről még soha nem látott. Amint hozzányúlt a géphez, a fémforgács, a spén rögtön levágta az egyik ujját. Abban a pillanatban lépett oda az SS-katona, és megkérdezte a gépnél dolgozó német szakmunkást, hogy megfelelő-e az új segéd. A német egy mozdulattal betolta a háta mögé Győri Györgyöt, hogy ne látszódjon: ömlik a kezéből a vér, és ugyanakkor bólintott és helyeslően azt mondta az SS-katonának: „igen, ez egy kiváló esztergás, szükségem van rá!”

Győri Györgyöt 45 januárjában, csikorgó hidegben, nyitott vagonban átszállították Auschwitzból Mauthausenbe. Az emberek többsége megfagyott az úton. Mauthausenből felhajtották őket egy magasan fekvő hegyi gyárba, útközben kedélyes osztrák parasztok célba lőttek a menetre. Mire felértek, az amerikaiak lebombázták a gyárat, indulhatott a menet lefelé, újabb céltáblát szolgáltatva a kedélyes osztrák parasztoknak. Miközben ő ezt a halálutat járta, megérkezett Mauthausenbe az édesapja, akit akkor látott utoljára, amikor a munkaszolgálatba elvitték. Találkozni már nem találkoztak, mert mire leért a hegyről, az édesapját már agyonverték az SS-katonák. Senki nem tudta elmondani, miért, talán éppen rossz kedvük volt.

Amikor arról kérdezgettem, mi volt a túlélés titka, két magyarázatot kaptam. „A gyomrom mentett meg! Olyan jó gyomrom van, hogy én minden szemetet meg tudtam enni. Akármit találtam a földön, az út mellett, felvettem és elkezdtem rágni. Nem is gondolnád, Szabolcskám, mennyi minden emészthető!” Csakugyan nem gondoltam. Inkább arra gondoltam, hogy mindjárt elsírom magam, és mivel azt szégyelltem volna, nagyon igyekeztem uralkodni magamon.

„És a másik titok? Mi volt a másik magyarázat?” Gyuri bácsi elgondolkodott. „Hát a jó emberek – mondta. – Nem is gondolnád, Szabolcskám, én mennyi jó emberrel találkoztam ezen az úton!”

A könyv alcíme: „Hosszú levél unokáimnak”. De ez a könyv nem csak az unokáknak szól, mindenkinek, aki tudni akarja, mi történt. És mindenkinek, aki tudni akarja, hogyan élte át a történelem legszörnyűbb borzalmait egy igaz ember.

Aki keres egy hőst, egy embert az embertelenségben: az olvassa el ezt a könyvet. Olyan ember írta, akivel iszonyatos dolgok estek meg, aki egy életen át őrzi meggyilkolt szerettei emlékét a szívében, de akiben nincs semmi gyűlölet. Nem azért nincs, mert nem volna oka rá; hanem azért, mert ő ilyen. Egyszerűen erről van szó: Győri György olyan ember, olyan valaki, akinek szíve van.

Talán nincs is nagyobb szükségünk a mai világban másra, mint éppen az ő példájára. Az ő példájukra, azokéra az emberekére, asszonyokra és férfiakra, akik túlélték a holokausztot, sebzetten, megalázva és kifosztva, de akik megmaradtak humanistának.

Nekem ez a történet erőt ad. Ajánlom figyelmükbe, mert kevés dologból meríthetünk erőt; de abból, ahogy Gyuri bácsi - Győri György - az életét meséli, abból igen. Látszik, hogy jó újságíró készítette a szöveget, mert gördülékeny és olvasmányos, jól szerkesztett és lényegre törő.

De nem is ez a fontos. A fontos az az üzenet, amitől a könyv olvasója - egészen biztosan - jobb emberré válik.