Diktátor az elmegyógyintézetben

Lepukkant, elhagyott elmegyógyintézetbe, mely sok tekintetben az ország allegóriájának is tekinthető, helyezte Mozart A varázsfuvola című remekművét Alföldi Róbert. A Szegedi Nemzeti Színház előadását, a többi versenyprogrammal együtt, az Armel Opera Fesztiválon, a Thália Színházban láthattuk.

Kommandósok lökik be durván A varázsfuvola férfifőszereplőjét, Taminót az ideggyógyintézet kiürített, lepusztult nagytermébe, a Szegedi Nemzeti Színház előadásán. A fiatalember ellenkezni próbál, de az arcukat elfedő fekete ruhás fogdmegek a zuhany alá tuszkolják, temérdek vizet rálocsolva leápolják.

Tamino idegesen fészkelődve próbál szabadulni, közben rátekeredik a slag, az válik azzá a kígyóvá, ami eredetileg az opera elején, a Schikaneder által írt szöveg szerint Taminót üldözi. És megjelennek az Éj királynőjének udvarhölgyei (Somogyári, Tímea Zita, Dobrotka Szilvia, Laczák Boglárka) is, hogy kiszabadítsák.

Ebben azonban ezúttal sok köszönet nincs. Fehér köpenyes, rideg ápolónők ők, akik önimádó gesztusokkal riszálva magukat lejtenek be, és nem csak később tudjuk meg róluk, hogy a sátán fattyai, hanem elvakult aljasságuk kapásból sejthető. Ahogy többeké is.

Az orvosok olyan riasztóak, amikor nagyvizit idején, merev rangsorban, szigorú arccal a betegek ágyai fölé magasodnak, mint ítélkező főbíró a pulpituson. Sarastro pedig a főorvos, peckes járással, mindent magától távol tartóan, állandóan zsebre dugott kézzel, és olyan szemüveggel, ami eltakarja a szemeit.

Lidérces jelenség, kiveri az embert tőle a víz, sajnos gyakran attól is, ahogy Altorjay Tamás énekel, ebben a szerepben aztán igazán szükséges lenne mélységesen mély hangokra, ő azonban sokszor egyszerűen megússza ezeket, amilyen jó a figurája, annyira nem erőteljes az énekesi teljesítménye.

Az Éj Királynőjeként Marlene Assayag, aki azóta megkapta a legjobb női alakítás díját, viszont a hangjával és egész lényével, egyaránt játszik, önelégült akaratos perszónát alakít, fehér köpenyében olyan visszataszító orvosnak hat, mint aki nem a gyógyításra, hanem a betegek láb alól való eltevésére esküdött fel, álnok módon.

És hát persze mondanom sem kell, hogy Tamino egyáltalán nem beteg. Izmos, egészséges srácnak játssza őt Hanczár György, próbálják leszedálni, de ez csak ideig-óráig sikerülhet, mert annyira szerelmes, hogy mindenáron meg akarja szabadítani innen, Kovács Éva alakításában, Paminát.

Akit itt ápolnak, vagy éppen leápolnak, hiszen ez inkább börtön, mint gyógyintézet, ahogy a Marat halála című darabban, vagy a Száll a kakukk fészkére című regényben is a gyógyítás inkább álcája a leuralásnak, a kellemetlenné váló személyek társadalomból való kivonásának. Papageno (Szélpál Szilveszter), Papagena (Gyüdi Eszer) kevésbé tudatosak, mint Tamino és Pamina, ezért a hatalom számára kevésbé veszélyesek, de ösztönösen érzik, hogy kutyaszorítóba kerültek.

Gyüdi Sándor karmester meglehetősen tempósan vezényli a Szegedi Szimfonikus Zenekart, aminek azért megvan az a veszélye, hogy bizonyos árnyalatok elsikkadnak. Igaz, Alföldi rendezésében is gyakran gyorsan, lerohanás-szerűen történnek az események.

Ebben a verzióban az előadás végén Sarastro sebtében benyom egy injekciót az Éj Királynőjének, és ezzel ártalmatlanná teszi, majd totálisan átveszi a hatalmat. Eredetileg a négy fiatal, próbatétel, hosszú út után, megérkezik a jó Sarastróhoz, és ezzel saját maga kiteljesítéséhez, itt, most, ebben a helyzetben, fejvesztve, rémülten rohanvást menekülnek. Fájdalmas kórkép ez, és sajnos, nem csupán egy elmegyógyintézetről.

Kórkép a Private view című antwerpeni produkció is, a Muziektheater Transparant előadásában. Izgalmas feladatra vállalkoztak, a Hátsó ablak című Hitchcock film nyomán készítettek produkciót. Hogy pontosan mit is, azt nehéz meghatározni, mert nem hagyományos értelemben vett operáról van szó. Meghatározóak a filmes elemek, három jókora, hasábszerű díszletelemre rendszeresen temérdek képet vetítenek, különböző formátumban, nagyságban, egy-egy hasábra akár többet is.

Valósággal bombáznak minket vizuális információkkal, ezek a képek általában kapkodó, feszült embereket, rémült arcokat, veszélyes szituációkat mutatnak, vagy éppen óriási méretűre nagyítják a szereplőket. Ők viszont nem is a szokott értelemben vett szereplők, inkább olyan narrátorok, akik nem prózában, hanem sokszor ijesztő hangokat hallató dalokban beszélnek.

Annelies Van Parys darabjában sok a disszonáns hang, a lúdbőröztető dallamív, és elég sok az idegőrlő monotónia. Ez többeket arra késztet a nézőtéren, hogy menekülőre fogja. Kár pedig, mert kiváló énekesi teljesítmények vannak, köztük Ani Sargsyan mezzoszopráné, aki a legjobb női versenyzőnek bizonyult. Etienne Siebens meglepően izgalmas hangokat csal elő a Pannon Filharmonikusokból, Tom Creed rendezése a műfaj lehetőségeit tágító, érdekes kísérlet.

A Londonból érkező English Touring Opera viszont a lehető legklasszikusabb előadásra törekedett. Számukra nem a kísérlet a fontos, hanem az, hogy évente 70 különböző helyszínre elvigyék a produkcióikat. Ritkaságszámba menő művet választottak, az átiratok nélkül 65 operát jegyző Donizettitől a Calais ostromát, amit még soha nem játszottak Magyarországon. Remekműről azért nem maradtunk le, de az opera átélhetően, a szerzőre annyira jellemző szép áriákkal regél önfeláldozásról, vértanúságról, a hazáért való áldozatról.

A Josef Kajetán Tyl Színház, a Cseh Köztársaságból, Plzen-ből két egyfelvonásost hozott. Az egyik, a nagy Rimszkij-Korszakov zenéjével, Mozart és Salieri címmel a zseni és a középszer sokszor feldolgozott párharcáról beszél. A Salierit adó Yevhen Sokalo jól érzékelteti, hogy milyen irigység támad benne, amikor felismeri, hogy Mozart zseni.

Eljátssza a pusztító erejű, féltékenységgel vegyes gyűlöletet. Michal Bragagnolo pedig megmutatja, hogy Mozartból milyen természetes, játékos módon dől a nagyság, és, hogy szuper érzékenysége, milyen mérvű sebezhetőséggel párosul.

A második egyfelvonásos Sergio Rendine Szigorúan bizalmas című vígoperája, ami egy fölöttébb kedves és lenyűgözően humorral teli játék keretében abból a fikcióból indul ki, hogy Mozart nem is halt meg akkor, amikor mi úgy gondoljuk. Halálát tetette csupán, Olaszországba szökött, bérkomponálásból élt, például Rossini helyett írta a műveit. Róla tudjuk, hogy 37 éves koráig megszületett valamennyi műve, a következő 40 évben már nem írt egyetlen operát sem.

Íme, erre a fantázia szülte magyarázat. A szerző egészen odáig megy fölöttébb mókás, elementáris humorú darabjában, hogy egy minden lében kanál, karikaturisztikus figurákból álló turista csoport, és kotnyeles vezetőnőjük (Gosha Kowalinska remeklése) segítségével ismerjük meg a nevettető históriát. Tomas Pilar rendező ritka módon felszabadította az énekesek komédiázó kedvét, egyáltalán nem mély, de fergeteges előadást létrehozva.

Az Armel Opera Fesztivál ismét bizonyította, hogy a többek által porosnak vélt műfaj mennyire élő és sokrétű.

A nyertesek

Az énekesek versenyét Az éj királynőjét alakító francia koloratúrszoprán, Marlene Assayag, míg a produkciók versenyét Annelies van Parys új operája, az antwerpeni Muziektheater Transparant által előadott Private view nyerte a péntek este véget ért Armel Operafesztiválon. Marlene Assayag díja egy saját, egész estés hangverseny a pécsi Kodály Központban a Pannon Filharmonikusok kíséretével.

Az idén, a fesztivál történetében már nem először, a zsűri különdíjat is kiosztott: a Calais ostroma és a Private View kitűnő zenei kíséretéért a Pannon Filharmonikusokat részesítették speciális elismerésben. A fesztivál hagyományos Arte-közönségdíját, amelyet az Arte Concert honlapján való szavazással választ ki a közönség, a Sziget Fesztiválon, az Armel Operafesztivál színpadán adják át augusztusban. Az Arte Concert minden produkciót élőben közvetített.