A szolidaritás, elvtársak?

Annak kapcsán, hogy az USA-ban a napokban legalizálták a melegházasságot, valamint hogy most zajlik a Budapest Pride, sok, magát baloldalinak valló ember polemizált azon a neten, hogy jó, jó, de azért nem kéne ezt ennyire propagálni. Egy baloldali embernek mégse ez legyen a legfontosabb gondja, mert ott vannak a szegények, a munkások... Az egyik baloldali ellenzéki párt frakcióvezető-helyettese az egyik lap kérdésére, hogy mit tenne, ha a saját gyereke meleg lenne, azzal kezdte:, reméli, ilyen helyzet nem adódik az életében. A "legalja" az a vidéki (demokratikus) ellenzéki képviselő, aki a minap elképesztően otromba módon nyilatkozott a melegekről a közösségi oldalon.

Elvtársak! Mi van?! Ismerjük azt a szót, hogy szolidaritás? A baloldalnak talán nem az a dolga, hogy a kisebbségeket, az elesetteket, a gyengéket, a társadalom számkivetettjeit, megbélyegezettjeit képviselje? De igen. Ma a melegekét, holnap a létminimum alatt élőkért, aztán az indoklás nélkül az utcára lökött köztisztviselőkért kell kiállni, mert ahogyan Léderer András a minap egy interjúban megfogalmazta: „előbb-utóbb mindenki sorra kerül”.

Most az egész világot a melegek egyenlő jogainak biztosítása, a melegházasság engedélyezése, vagy tiltása foglalkoztatja. Ma még nem természetes az, ha két azonos nemű ember, akik szeretik egymást, házasságban akarnak élni. Néhány száz éve még tilos volt a más vallásúak házassága, mára elfogadott lett, sőt, a más rasszhoz tartozó, különböző bőrszínű emberek is házasodhatnak. Ma már a válás sem tilos. Korábban a világ hallani sem akart a nők szavazati jogáról, ma már természetes. A nők régen nem hordhattak nadrágot, ma senkit nem zavar, régen nem mehettek egyetemre, ma egyes szakokon túlsúlyban vannak a nők... A világ változik, amire megannyi példát idézhetnénk.

Amikor mostanában baloldali politikusok húzzák a szájukat, ha – mások mellett – a melegekkel való együttműködés, a jogaikért való kiállás kerül szóba, mindig eszembe jut az a nemrég Magyarországon is bemutatott fantasztikus angol film, amelynek sajnos alig volt visszhangja. A magyar címe az volt: Büszkeség és bányászélet (eredeti címe Pride). Ráadásul, igaz történeten alapszik a film: 1984-ben, Nagy-Britanniában történt, a Thatcher-kormányzat kemény megszorító intézkedései drámaian érintették a bányászokat, akik 1984-85-ben emiatt hatalmas sztrájkokat tartottak. A londoni melegek kis csoportja elhatározta, hogy pénzzel támogatja a bányászok sztrájkalapját és erkölcsileg is kiállnak mellettük, jelezve, hogy a Thatcher-kormányzat mindkét csoportnak ellenfele, tehát szolidaritást tanúsítanak irántuk. Ki is választottak egy kis walesi bányászvárost, felkeresték az ott élőket. A film tulajdonképpen arról szól , hogy milyen nehezen szokott össze a két társaság. Mennyire idegenkedtek a keményen dolgozó bányász férfiak a londoni melegektől, s hogyan sikerült mégis sikeresen együttműködniük. Sőt, oda is eljutottak, hogy az 1985-ös londoni melegfelvonulást már éppen a bányászok vezették. Nem mellesleg említeném: mindezek után a brit Munkáspárt programjába beépítették a melegjogokért való kiállást.

Hogy jön ez ide? Ideje volna belátnia a hazai ellenzéknek is, hogy ha bekapcsolódnak a melegek jogaiért való küzdelembe, az nem pusztán szélső-liberális huncutság, mert ezt egy magát markánsan baloldalinak valló mozgalom is bátran a zászlajára tűzheti. Olyannyira nem a baloldal privilégiuma ez az ügy, hogy az USA Legfelsőbb Bíróságán a konzervatív bíró szavazatával ment át a döntés, számtalan konzervatív politikus állt a melegházasságok engedélyezése mellé.

A kisebbségek védelme valóban a baloldal ügye. A társadalom perifériáján élők segítése ugyancsak a baloldal ügye, függetlenül attól, hogy szexuális, etnikai, vallási vagy egyéb kisebbséghez tartozik-e az adott csoport. Amikor manapság sokat beszélünk arról, hogy a baloldal kiüresedett, hogy nincsenek világos értékei, felvállalt ügyei és nincs jövőképe, akkor – sok más súlyos társadalmi kérdés megoldása, a terjedő egyenlőtlenségek enyhítésére való törekvés mellett –, éppen az ilyen, és ehhez hasonló dolgokat is fel kell vállalni. Mert lehet valaki egyszerre szabadelvűen progresszív és szenvedélyesen - akár radikálisan - baloldali, felszólalhat a kelet-magyarországi nyomorban élők érdekében és elmehet a melegek helyzetével foglalkozó konferenciára, tiltakozhat a menekültek már-már terroristának kikiáltó kormányzati gyűlöletkampány ellen, vagy alkalom adtán bátran visszautasíthatja a miniszterelnök melegekkel szembeni burkolt fenyegetőzését. Talán éppen így lesz igazán hiteles baloldali politikus.

Könnyű lesz elfogadtatni a választópolgárokkal a melegek jogegyenlőségét, antidiszkriminációját? Ne tápláljunk illúziókat, semmivel sem lesz könnyebb vagy nehezebb, mint egykor kiállni a nők emancipációjáért vagy a vallásszabadságért, a felekezetek egyenjogúsításáért, netán a munkások érdekeinek képviseletért, polgári jogaikért. Nehéz, de nincs más út, ez a dolga baloldalnak. Ahogyan Lakner Zoltán írta nemrég: ha az ember egy valamiben elszántabbá válik, akkor talán másban is elkötelezettebb lesz.

Itt a lehetőség, és kimondatott a korparancs: a baloldal „ügyei” között a melegek jogainak képviselete erősen kínálja magát.