Rekord lehet Tihanyban

A szezon első hétvégéjén több, mint 1700 érdeklődő fordult meg a Bujtor István Szabadtéri Színházban Tihanyban. A sikeres indítás elsőként a Budapest Bár nagykoncertjének volt köszönhető, melyen olyan meglepetésvendégek is közreműködtek, mint Mező Misi, a Magna Cum Laude frontembere, és Radics Gigi, a Megasztár győztese.

Másnap a Vidám Kísértet című darab Liptai Claudiával és Gálvölgyi Jánossal a főszerepben több mint 900 látogatót csábított a nézőtérre. Nem csak a nyitó hétvége sikere, de az elővételes jegyek száma is azt mutatja, hogy idén megdőlhet a tavalyi 12 ezres rekordlátogatottság – mondta lapunknak Bujtor Judit programigazgató, Bujtor István özvegye.

Habár főként az északi part nyaralói látogatják a színpadot, egyre többen érkeznek vidékről is és kifejezetten a színházi programok kedvéért a fővárosból is – tette hozzá. A Tihanyi Szabadtéri Játékok előadásai egészen augusztus 29-ig jelentkeznek minden pénteken és szombaton, csütörtökönként pedig olyan gyermekelőadásokkal várják az érdeklődőket, mint a Ludas Matyi, a Piroska és a Farkas, vagy az Alma együttes koncertje.

A hétvégi repertoár mindemellett olyan nagy sikerű vígjátékokat sorakoztat fel, mint a Játékszín Legyen a Feleségem című darabja Nagy Sándor főszereplésével, a Hitted Volna Kern Andrással és Hernádi Judittal, valamint a Thália Színház színpadáról Csányi Sándor egyszemélyes produkciója, a Férfiagy.

- Mi egyfajta kultúrmisszióként három éve vezettük be, hogy augusztus 20 után is jelentkezünk előadásokkal, ami meghozta a várt sikert, hiszen még akkor is telt házas előadásaink vannak – fejtette ki a Népszavának a programigazgató. Az egykor Bujtor István által igazgatott Tihanyi Színpad idén ünnepli tizenkettedik születésnapját, így a kezdetek óta számos változtatásnak lehettek szemtanúi az odajárók.

Az utóbbi években a színdarabok mellett egyre több koncert és táncos produkció kerül színpadra, idén például a Budapest Bár mellett a Benkó Dixieland zenekar és az Experidance szuperprodukcióját is megtekinthetik az érdeklődők.

Közelkép - Sorozatpárok

Amikor egyszer itthon járt Gazdag Gyula rendező, aki filmet tanít Amerikában, elmondta, hogy a tévésorozatok forgatókönyveinek szigorú szabályai vannak. Mondjuk például a 43. oldalon meghatározott típusú eseménynek kell bekövetkeznie.

Lehet, hogy mostanság valamelyest változnak ezek a szigorú kötöttségek. Régebben ugyanis a sorozat történetében együtt dolgozó férfi és nő közötti kapcsolat milyenségét lebegtetni kellett. Talán több van közöttük, mint munkatársi kapcsolat, talán nincs, de a jövőben még lehet. (Tipikus példája Mulder ügynök és partnerének viszonya az X-aktákban.) Hasonlóra azért még ma is látunk példát, mondjuk a Mentalistában.

A címszereplő és parancsnoka között most is ilyen lebegtetett a viszony. Mintha megfeledkeztek volna a forgatókönyv írói, hogy a Mentalista egy kiborult pillanatában szerelmet vall főnökének, de ez aztán nem zavarja őket, hogy más nők és más férfiak iránt érdeklődést mutassanak. Ennél a rendőri egységnél (most éppen FBI-osok) tilos kollégával együtt járni, ezért az ott dolgozó szerelmespár előbb sokat titkolódzik, majd kilépnek, és önálló vállalkozásba kezdenek.

Az előírások változásának szele leginkább a Dr. Csont című sorozatban tapasztalható. Igaz, itt is sokáig bizonytalan a viszony a csontszakértő zseninő és a nyomozótársa között, de aztán összeállnak, közös gyermekük is születik, bár a hivatalos házasságkötést a hitetlen csontszakértő sokáig halogatja.

Nem úgy, mint magát „a labor királyának” tekintő entomológus, és a képzőművész-rajzolónő viszonya esetében, akik – némi nehézségek után – összeházasodnak és nekik is közös gyermekük születik. De még a labor hivatalos vezetőnője is összeáll a keletről származott asszisztenssel. Az ilyesfajta, korábban rendhagyónak mondható példák, talán azt bizonyítják, hogy az amerikai nézők viszonya változik az ilyen esetekhez. Nyitottabbá váltak, ha úgy tetszik „európaizálódtak”. Ha ezt annak lehet nevezni.

Valódi összefogás a pályaudvaron

Publikálás dátuma
2015.07.13. 07:10
Hosszú út áll mögöttük, az apróságokkal gyakran már nem foglalkoznak FOTÓK: TÓTH GERGŐ
Hiába az erős az állami ellenszél menekült ügyben, sok civil komoly energiát fektet a migránsok megsegítésébe. Pályaudvarokon bázisokat állítottak fel, ahol nap közben fogadják a vonattal érkező, egyetlen magyar nyelvű okmánnyal útnak eresztett embereket. Nem tesznek sokat, vizet és ételt osztanak nekik, valamint segítenek az eligazodásban. A migránsok mégis hálásak érte, mert tudják meg kell becsülniük minden percet.

A Keletiben járunk, cseppet sem barátságos a környezet. Zsúfolt peronok, zaj és szemét. Mintha mi magyarok ezzel is üzennénk: ti itt csak megtűrtek vagytok, hát ezt érdemlitek. S ők mégis, ha csak látszólag is, de jól érzik magukat. Kisebb csoportokba verődve pihennek, beszélgetnek, nevetnek és sétálnak. Ők lennének hát a vademberek, a hírhedt illegális bevándorlók?

Vadnak biztosan nem vadak. Még a magyar bevándorlási hivatal eljárási rendjének ellenére sem, ahol „kiállítanak egy magyar nyelvű papírt, majd a kezükbe adják, hogy menjenek” – számol be az eljárásról Léderer András aktivista. A papír – habár két oldalas – összesen két fontos adatot tartalmaz: a menekülttábor helyét, ahová el kell jutniuk, s a megérkezés határidejét.

Segítséget semmilyen hatóságtól nem kapnak

Segítséget semmilyen hatóságtól nem kapnak

„Gondolj bele a helyzetbe: megérkezel Kínába, és adnak neked egy kínaiul írt határozatot, hogy hová kell tovább menned.”. András szavaiból felháborodottság érezhető, ami érthető. De ezeknek az embereknek a háta mögött, már nagy út van, nem foglalkoznak ilyen apróságokkal. Legalábbis ez látszik rajtuk, s azon ahogyan itt a Keletiben léteznek. Lenyűgöző és egyben szomorú látványt nyújtanak.

„A csoport zöme csak arab nyelven beszél, páran vannak viszont, akik tudnak angolul.” – mondja egy fiatal lány. Ő Luca, aki otthonosan mozog közöttük. Beszélget, adományokat fogad, vajas kenyeret ken, segít. „Van egy piros pólós srác, ő ugyan kicsit töri az angolt, de segíthet neked” – mondja, s a következő pillanatban már meg is találja.

A fiún rögtön látszik, hogy igazi nagymenő, most mégis kicsit szeppent. Zavarban van, de ez nem tart sokáig, angolul is egész jól beszél. Hiába viszont a nyelvtudás, ha az ember szűkszavú. Nem is mondott magáról sokat, csak annyit, hogy Afganisztánból jött és Németországba menne a családjához. Szülei ugyanis már elmenekültek otthonról, így ő is útnak indult. Embercsempészek segítségével Görögországig jutott, onnan gyalog és vonattal került Pestre. Vágya, hogy egyetemre járhasson, hazájában erre viszont nincs lehetősége.

A legapróbb segítséget is hálásan fogadják

A legapróbb segítséget is hálásan fogadják

A viharvert csoport a peronok utas-forgataga elől a vasútállomás és a metrókijárat torkolatába húzódott. Többen a lépcsőkre telepedtek, mi csak hallgattuk őket, ahogyan arabul beszélnek. Fura nyelv az övék, cseppet sem dallamos.

Jegyzetek olvasása, címszavak feljegyzése, ez következett. Majd egyszer csak kicsit távolabb a csoporttól leült egy fiú. Nem tett semmit, csak minket figyelt. Érdekes helyzet volt, talán kissé szokatlan is. A fiú viszont egyre bátrabbá vált és közelebb húzódott. Már szinte szemérmetlenül bámulta a jegyzettömbömön a különös - számára bizonyára ismeretlen – rejtjeleket.

A papírra csak annyi volt írva angolul „hogy hívnak?”. Egymásra néztünk, ő zavarodottan mosolygott, de nem válaszolt, sőt vonakodva el is húzódott. Afganisztánból jöhetett ő is, mint annyian mások a csoportban. Mikor tekintetünk találkozott csak annyi látszott rajta: nem fog beszélni, hiszen mit is mondhatna egy idegennek.

Keserédes hangulat lett úrrá a Keletin, majd a semmiből hegedűszó hangzott fel. Egy középkorú, őszes, fekete inges úr játszott. Hát ő is segíteni jött. Nem ételt, italt, vagy tisztálkodószereket hozott, hanem zenét. A körülötte lévők pedig áhítattal hallgatták, s ő csak húzta. Egyszerűen, szívből. Mert a Keletiben mindenkinek szíve van: diáknak, fiatal felnőttnek és idősnek egyaránt.

De még annak is, aki ha nincs is ott egész nap, ha valamire szükség van, azonnal teli szatyrokkal, babakocsival, matraccal ott terem. És sokan vannak ezek az emberek, nagyon sokan! András is ilyen. Régóta kint van, a több napos-hetes munkában el is fáradt, de nem mutatja, mert nem mutathatja. Pedig szerdán aztán különleges helyzet volt, a vonatok nem közlekedtek. Először áramkimaradás miatt, majd a szél által lesodort törmelékek miatt több vágányt lezártak.

Hosszú út áll mögöttük, az apróságokkal gyakran már nem foglalkoznak FOTÓK: TÓTH GERGŐ

Hosszú út áll mögöttük, az apróságokkal gyakran már nem foglalkoznak FOTÓK: TÓTH GERGŐ

„Ilyen helyzet még nem volt, de ezt is megoldjuk valahogy”- mondta az elszánt aktivista. Megoldják, mint annyi minden mást ezen kívül. Egyedül. S hogy miért? „Segítséget semmilyen hatóságtól nem kapunk, igaz a Keletiben legalább a rendőrök megértőek és szemet hunynak afelett amit itt csinálunk. Hivatalosan nem segíthetnénk, sőt, nem is lehetnénk ezen a helyen.” – mondja.

Andrásék munkája állandó szélmalomharc, hatósági engedélyek nélkül ugyanis rendszeres problémáik adódnak. „Nagyon sok sátor, mobil mosdó felajánlást kapunk, de nem tudjuk őket hol felállítani. Nincsen fogadóház a környéken, ahová vihetnénk őket így marad az a zsibvásár, amit itt látsz” – mutat a bázis felé. De problémájuk akad ezen kívül is, a sérülten megérkező menekültek ellátásával kapcsolatban.

Azaz helyben - hiába a több hivatásos egészségügyi dolgozó - nem tudják szakszerűen ellátni, baleseti ügyeletre pedig hiába viszik őket. Hivatalos iratok hiányában nem látják el őket. „Először el kell jutniuk a számukra kijelölt menekülttáborba, ahol kiállítanak nekik egy humanitárius igazolványt, hogy személyazonosságukat igazolni tudják. Kórházi ellátásra csak ezután lesznek jogosultak. Persze súlyos sérült esetén az ellátás papírok nélkül is kötelező” – mondja András.

A Keletiben lévő menekültek már tudják, hogy megy itt nálunk. De hányan lehetnek, akik felénk tartanak még, mert hisznek a Nyugat szellemében? Hazánkba, ahol a kormány legújabb rendelkezései alapján 48 órán belül vissza is toloncolhatják őket oda, ahonnan elindulnak. De ők erről még nem tudnak, csak jönnek.

„És mi lesz, ha a menekülttáborokat kiürítik? Kinyitják a kapukat, a menekültek pedig ismét nekiindulnak? Akkor minden kezdődik majd elölről” - fejezi ki aggodalmát András. S a helyzet valóban elkeserítő: ha el kell menniük, a mostani napi 600 ember helyett sokkal többen érkeznek egy pályaudvarra. De oda már kevés lesz a kitartó humanitárius kríziskezelő csapat, kevesek lesznek a civilek, s mit sem ér majd egy kerítés.

Mint ahogyan kevés egy riport is, hogy megmutassa, ahogyan egész családok fekszenek a pályaudvaron a zajban, a mocsokban. A tekintetük annyit mond: „Minden rendben. Köszönöm, hogy foglalkozol velem!”. Közben pedig rettegnek. Menekülő, hazájukból örökre száműzött emberek rettegnek attól, hogy mi lesz,ha már nincs hová továbbmenni.